Tatár Sándor
JÁTSZÓTÁRSAM MÁR NEM AKAROK LENNI??
Elfelejtettem játszani?
Nincsen rímem a gangra?!
Éltem: egy festő vásznai,
hol jó, ha néhány hangya
masírozik vagy tévelyeg
(ha így, ha úgy: parányi.
Hová tevém az éveket?!
S még mit tudok? Parázni!?)
Saját örökség: hangya-lét
fogyó magát feléli –
maga után mit hagyna szét?
mi tudna még beérni?
Leérett már a mandula,
rideg az őszi képtár;
megtört, lemondó mozdula-
tom sem soká kisért már.
(Csak egy költőnyi mélyedés
a hegyben, amely befogad –
újra hívna az élet, és
átvészelném a fagyokat.
– Ezt írtam, voltam ily botor,
holott minden enyém lehet
[az ön-részvét hová sodor!?
Az ember benne kéjeleg…])
»Elégtételt!« süvöltözöm.
Ajkat biggyeszt a démon.
Senkiben sem (így ösztönöm)
marad utánam mély nyom.
A városokban forgatag:
plázákban pezsg az élet;
az irigy lúzer mondja csak:
»Ilyen a nyáj, ha béget!«
Méz’csuprát ki-ki élvezi;
vigyáz(?): holnapra jusson –
egy zabál, ’másik étkezik,
…én kajtatom a jussom:
»Tanulságot! Tán ennyi jár!?«
De gúnykacag a párka –
»Nem jár tenéked semmi már.«
S jövőmet felzabálja.
Mégsem rettent, lásd, ez se meg –
van rímem őszre, végre.
Már elhagyott a rettenet:
ha nincs hit, nincs veszély se.
Nem szívok bús dohányokat,
szemem nem csillog szesztül;
ha rút lidérc meglátogat,
szempillám meg se rezdül.
De hogy feledtem játszani!?
Ez jó véget nem érhet.
Végét ilyen mért várja ki
pimf látszatéletének??
