Imreh András

„VOLS CANTAR?”

Emlékszel még arra a cédulára?
A lakáshirdetések közé volt rajzszögezve
az egyetemi aulában.

– Sí, sí! – Mint mindig ilyenkor, szétboldogult az arcod,
nem tudtál vele semmit kezdeni.
Azóta olyankor inkább, amikor szomorú vagy.

Engem nyomasztott, hogy nem lesz lakásunk.
A legolcsóbb is megfizethetetlen,
s nekünk, keletieknek, három hónap letét.

– Vull cantar – mondtad szégyenlős örömmel,
mintha csak valcerezni kértelek volna föl,
amit addig csak egyszer, sőt azóta is.

Vagy mintha máris azt kérdenéd: „Ugye nem baj,
hogy próbára megyek?” Nekem idegenekkel,
megelőlegezett felebarátaiddal.

Aztán jógázni vagy katalán tanfolyamra,
gombászni, velem, megfejteni Tizianót
vagy sétálni a szélben,

élni egy kicsit, sárgacsekktelen,
dugulás- és vírustalan,
Népszabadságtalan, de szabad életet.

Most jutott csak eszembe, hogy látom, mennyire
rád omlik a napok görgetege,
a szülői és más értekezletek,

hogy ázik vagy nem ázik a plafon,
hogy a túróból, ha marad, estére körözött lesz,
és moziban sem voltunk már mióta.

Attól félsz, hogy valamit elfelejtesz,
azt kérdezed, mire jó az üvegvisszaváltás,
azt gondolod, így telik el az élet.

Azt mondom: teljen, ha szépen telik,
és ígérem: táncolok még veled.