Bán Zsófia

IDA

(Négy kézfogás)

Tér: a Szépművészeti Múzeum egyik terme

Mondom neki, menjünk a Ligetbe sétálni, erre, még mielőtt a tóhoz érnénk, elkezd könyörögni. Hogy van itt egy kép, csak azt hadd nézze meg gyorsan. Mondom, Minka, én ugyan be nem megyek a múzeumba, végre süt a nap, itt megvárlak a lépcső alján, ha tíz perc múlva nem jössz, esküszöm, elmegyek egyedül. Negyedóra múlva már épp indultam volna, de gondoltam, inkább utánamegyek és kiráncigálom innen, hát nem igaz, hogy egy vasárnap délelőttöt nem képes a levegőn eltölteni. Bolyongok összevissza, persze nem találom, azt nem mondta a drágám, melyik az imádottja, a telefonja ki van kapcsolva, szigorú, németalföldi matrónák és fitneszgyanús mitológiai hősök merednek rám, fessek, Minkaígy mondta volna, ez volt az egyik kedvenc szava, jaj, milyen fess ma a doktor úr, mondta, pedig akkor már, túl a kilencvenen, alig élt, gyere ide, intett magához a kórházban, hadd mutassam be ezt a kedves doktorkát, pont jó lenne neked, suttogta olyan hangosan, hogy még a portán is hallották.
Aztán az Ida, mindig csak az Ida… A művésztelepen, Szolnokon akkoriban csak ők ketten voltak nők, ő meg az Ida, a Kohner Ida, aki bárólány volt, egy igazi baronesse, én viszont, mondogatta Minka kuncogva, pont, hogy nem, de a pénz nem számított, csak az a kettejük közti, így mondta, é-let-re-szó-ló vonzalom, amelybe aztán annyiféle más érzelem is keveredett. Életreszóló, érted?!, kiabálta Minka, hogy csak úgy zengett a kórterem, csak hát szegény Ida hol van már, én meg még mindig itt rohadok, mondta, és állapotát meghazudtoló lendülettel kitépte az infúziós csövet a karjából.
Lehet barátságban megözvegyülni?, kérdezte. Szeretett ilyen nyelvi dolgokkal bíbelődni.
Idáról csak rajongva vagy gyűlölködve tudott beszélni. Majd meglátod, barátságban a kettő gyakran összeér – mintha nem tudnám –, olyan kisajátító szigorral ragaszkodtak egymáshoz, ahogy csak fiatal lányok vagy szerelmesek képesek, pedig Minka nem szerelmes volt belé, hanem csak irigy.
Irigy volt belé, lehet ezt mondani? Vagy féltékeny, na.
Minkában volt tárgyilagosság. Néha úgy beszélt a gyerekeiről is, mintha nem tudná, hogy az egyikük az anyám. Szóval irigyelte, mert Ida magas volt, karcsú, elegáns, kilenc nyelven olvasott, és még tehetséges is volt, Fényes lieblingje, mert Fényesnél tanultak mind a ketten, Fényes Adolfnál. Minka mindig úgy érezte, nála nem tehetségesebb, dühöngött is emiatt eleget, de most, így visszagondolva, s csontos, májfoltos kezével ilyenkor legyintett, kétség nem férhet hozzá.
Ida apja is Adolf volt, mesélte vagy századszor, már betéve tudtam az egészet, az ország egyik leggazdagabb embere, Ferenc Jóskától kapta a rangját! Na, ha Idába nem is, a báró úrba lehet, hogy tényleg szerelmes volt, két méter magas, fess, kedves ember, aki festményeket gyűjt, és még hegedül is, jaj, már ezért is mennyire irigyelte Idát, hogy az apjával olyan jóban volt! A báró úr mindig oly szívélyes volt, amikor Idát meglátogatta a Damjanich utcai fényes palotájukban: jöjjön, Hermina kedves, megmutatom a legújabb szerzeményeimet. Imádta ezeket a délutánokat, amikor a báró karon fogta őt és Idát, és hosszan magyarázta nekik az újonnan vásárolt képek kivételes tulajdonságait. Mindkettőjüknek voltak kedvencei, Idának is, neki is, és Minka aprólékosan leírta, melyik hogy nézett ki. Én egyiket sem láttam soha, mégis olyan volt, mintha a saját szobám falán lógtak volna. A festő nevére néha már nem emlékezett, de a képet mindig tisztán maga előtt látta.
Volt egy kisméretű, XIX. századi francia, azt nagyon szerette. A báró úr gyűjteményében csak ez az egy kép volt ettől a festőtől, semmi különös, egy falusi úton egy idős férfi kézen fogva megy a két unokájával, egy kislánnyal meg egy kisfiúval, az út mellett temető, a háttérben gyárépületek füstölő kéménnyel. A képen, mondta Minka, a nagyapa mintha épp megtorpanna, mereven maga elé néz, a kislány, a nagyobbik unoka meg felnéz rá, és mintha noszogatni akarná, de az öreg láthatóan kívül került a pillanaton – vagy talán épp akkor került bele, mint aki hirtelen ráeszmélt valamire, amit a gyerekekkel nem oszthat meg. Valahányszor látta, mindig lenyűgözte, miként képes valaki ilyen látszólag semmitmondóan ábrázolni azt a későn jövő felismerést, hogy tényleg meghalunk.
A kedvességével, az odaadó figyelmével Ida mindenkit levett a lábáról. A Wolfner fiú is, amikor egyszer eljött Fényeshez, rögtön belehabarodott. Tudod, a Singer és Wolfner, csak akkor már Farkasnak hívatta magát. Nekem is tetszett, sóhajtott Minka, vonzó ember volt, fehér díszzsebkendőt hordott a szivarzsebében, de rám se hederített, csak az Ida kellett neki. El is vette, és kiköltöztek Párizsba, nekem meg hónapokra valami fémes íz keletkezett a számban, enni is alig tudtam. Aztán ’32-ben hazajöttek, mert az öreg Wolfner meghalt, és István, aki szegény még holtában is rettegett az apjától, átvette azt az átkozott könyvkiadót. Pedig odakint Farkas már befutott festő volt! Menni vagy maradni, mindig a régi nóta. Én már nemigen érem meg, mondta Minka, hogy ez ne legyen kérdés. Ha elmész, talán jobban tudsz maradni, ha meg maradsz, könnyen elmehetsz. Minka néha olyan volt, mint egy tulipános hálóingbe bújtatott zen mester.

Aztán bekövetkezett az, amire soha senki nem gondolhatott (ezt néha együtt mondtuk, mint egy görög kórus): Kohner báró tönkrement, és mindenét pénzzé kellett tennie, az imádott gyűjteményét is. Én ott voltam, mondta Minka, ’34-ben, az árverésen; „az évszázad aukciója”, írták a lapok. Az Ernst Múzeum annyira megtelt, hogy többen rosszul lettek a levegőtlenségtől. Kohnerék részéről persze senki nem volt ott, Ida sem, nem vitte volna rá a lélek, de engem megkért, hogy menjek el, mit megkért, könyörgött, hogy legalább én nézzem meg még egyszer a képeket. Ott láttam utoljára azt a kis franciát is, rögtön azt hozták ki elsőnek, de senkinek sem kellett… Három évvel később, mondta Minka, Idának saját kiállítása volt az Ernstben – majd megpukkadtam az irigységtől. Persze segítettem neki, hogy melyik kép hol lógjon, és akkor egyszer csak elsírta magát, hogy éppen ott, abban a teremben adták el az apja gyűjteményét. Szegény öreg, még abban az évben, ’37-ben meg is halt. Szerencséjére, mondta Minka, és ilyenkor úgy nézett rám, mintha miattam robbant volna ki a II. világháború.
Ha ennyire megalázzák az emberi méltóságot, akkor már nem érdemes tovább élni. Ezt írta Farkas István, az Ida férje, arra a levelezőlapra, amelyet az Auschwitzba tartó vagonból csúsztatott ki. A lap Herczeg Ferencnek volt címezve. Herczeg megígérte neki, hogy közbenjár Horthynál, aztán nem lett belőle semmi. A zsidó származású újságírók és könyvkiadók listáján Farkasé volt az utolsó név. A nevet, mondta Minka, s göcsörtös mutatóujját ilyenkor feltartotta, kézzel írták a lista végére. Utóbb kiderült persze, hogy a kézírás azé az emberé volt, akire Farkas a kiadót íratta. Ötvenhét éves volt. Amikor kiszállították őket a vagonokból, a többiek mondták neki, hogy mondja magát csak ötvennek, de nem volt hajlandó, beállt az öregek és a gyerekek közé.
Ida nem és nem volt hajlandó elmenekülni, amikor Istvánt elhurcolták. Csökönyös volt, mint egy öszvér!, dühöngött Minka.
Gyér, ősz haját kisimítottam izzadó homlokából. Ne beszélj annyit, pihenj.
A munkaszolgálatos fiát várta haza, mondta. A testét a nyilasok a Dunába lökték.
A gyerek már csak az anyja halála után ért haza.
Doktorkám, jó, hogy jön, hát meddig húzatja még itt velem?!

(Kis szünet)
(A képre mutatva): Itt, rögtön a második teremben bukkantam rá. Már messziről felismertem. A festő neve: Jules Bastien-Lepage. Kisméretű. Francia.