Rakovszky Zsuzsa

 

FORTEPAN* (II)

Személyek

„Boldog békeidők”

Lakásbelsők: lakályos dzsungelek.
Kert párnákból és családi ezüstből.
A szemhatár mögött az idő vulkánja füstöl,
a még felhőtlen égre. Belvárosi telek,

nagy belmagasságú, zsúfolt szobák.
Sok porfogó, régen halott cselédek
rémálmai. A szoknyák földig érnek.
Fűzős cipők. Dézsában rózsafák.

Csipkék közt csecsemő. Szakállas agg,
kismacskával szerettei körében.
Ülnek a szürke, léten túli fényben,
árnyak: már nincsenek, csak látszanak.

„Mert eltűntünk, és eltűntek velünk
kedves kutyáink, és eltűnt a kertünk,
ahol zseblámpafénynél sünt kerestünk,
éjfél körül. Nincs hol kísértenünk:

a ház, ahol az életünk leéltük
– balkon, spaletták, kő virágfüzérek –,
s amely még gyermekeink gyermekének
is otthont nyújt majd, azt reméltük,

ha áll is még, a falak vizesek,
tetőgerince megroskadt a hótól,
csatornabűz száll föl a lefolyókból,
vagy hűlt helyén bomba ütötte seb,

amely fölött a földből mértani
formák nőttek ki, négyzetes hasábok,
tarkán és múlttalan, a gazdaságos
térkihasználás mesterművei,

melyek pár évenként gazdát cserélnek,
lakóikat örök szél sodorja erre-arra.
A villa, ahová kiköltöztünk nyaranta
– szőlőlugas, virágágy, kerti székek

édenkertjében állt (rég fölverte a gyom) –,
most egereknek, baglyoknak ad otthont
vagy csoporttréningek helyszíne, wellnessközpont,
panzió lett belőle, ebül szerzett vagyon

kopottas ékköve. S mint fiók mélyében őrzött
öreg ruhák, esett szét a jelenben a múlt
lenyomata, szokások s szabályok bonyolult
akadályrendszere vágy és teljesedés közt.

Földet söprő, állig gombolt ruhák
jelzik, hogy rejteni és fékezni igyekeztünk
a megnevelhetetlen vadállatot, a testünk,
s ügyeltünk, hogy ne érje a napvilág

a lélek pincemélyi szörnyeit sem.
Tudtunk róluk, de azt hittük, a gyeplőt
mi tartjuk a kezünkben, azt képzeltük, szereplők
vagyunk egy színdarabban, melynek szerzője Isten,

s igyekeztünk hibátlan fölmondani magunkat.
De fedte csak vajon vagy formálta is az arcot
a maszk? Katona, pap, családfő, hivatalnok,
mind részei a Rendnek, mit semmi meg nem ingat.

Vándor, ne menj tovább, nézz még egy percig minket
– de ne reméld, hogy onnét hozzánk visszatalálnál!
Egy szakadék fölött, mely mélyebb a halálnál,
emeljük rád naiv, komoly tekintetünket.

Nézd kissé hosszasabban, de ne nevesd ki mégse,
állig gombolt mellényünk, sétapálcánk,
a kis fehér kutyát ölünkben, s hogy szitál ránk
egy elsüllyedt, gyanútlan időszak napsütése,

ahogy otthonosan és magabiztosan
ülünk a parti fűz alatt a fűben,
a mindjárt ránk omló idő tövében,
lábunknál zavaros patak rohan.

 

Csak egy személy

Fura, de mintha minden nő te lennél
bizonyos években, mondjuk, negyvenkilenc és
hatvanöt közt. Te jársz-kelsz a kopott
utcákon (a hirdetőoszlopok
s golyóvert tűzfalak óriásplakátja
az Opera kölnit és Lottó Ottót kínálja,
és a Népfront jelöltjét… Régi szilveszterek
szendvicses táljai közt koccintanak veled,
Ámor pezsgővel köszöntve az éjfélt,
te fekszel a nyugágyon, nagy napszemüveged
tükrözi a havas hegyoldal napsütését
Galyatetőn, te mész a léggömbök alatt
a harmadik sorban, nyitott ballonkabát, sál,
letűnt korok szelében lobog sötét hajad,
te ülsz a söripari vállalat
irodájának íróasztalánál,
az ismerős, kopott kosztümkabátot
viseled, és kell pár pillanat, míg az agy
feldolgozza az elmosódó arcvonások
különbségeit, és eldönti: nem te vagy.

Tegnap a YouTube-on hallgattam a J’attendrai-t,
olvastam a könnyes kommenteket.
Úgy tűnik, legalább másik tizenkét
anyának ugyanaz volt a kedvence, mint neked.
A Kor és társadalmi réteged
terméke lettél volna eszerint,
átlagnő, amilyenből számtalan van?
Vagy akinek kezdetben láttalak:
a dolgok értelme, a Hold, a Nap,
maga a kozmosz emberi alakban?
Attól függ persze, hogy nézlek, a lélek
jobb vagy bal szemével, azzal, amelyik ébren
nappali fénynél lát jól, vagy azzal, amelyik éjjel,
holdvilágnál? A dél árnyéktalan terében
minden körvonal éles, és minden csak önmaga.
Éjjel a határok átjárhatóak:
a fában szellem él, a gyertyalángban a holtak,
a hajóst églakók vezérelik haza,
s Isten mutat utat a civódó vándoroknak,
felhőként nappal, és mint tűzoszlop éjszaka.

 

Sakkozó katonák

Hogy juthatott eszükbe
sakkozni ott, abban a hevenyészett
fedezékben? (Csupasz fatörzs falak,
kirajzszögezve rájuk néhány újságkivágás,
kövérkés revütáncosnők fürdőruhában,
foguk villogtató filmcsillagok.)
Az arcuk
komoly és töprengő, minden bizonnyal
a következő lépést fontolgatják, de arra
nem utal semmi a képen, hogy tudatában
lennének: talán már
fél óra múlva, vagy ki tudja,
talán a következő pillanatban
szembe kell nézniük a Gorgófő halállal.

Mi ez? Bátorság? Megszokás?
Egymás előtt játsszák meg a nyugodtat?
Vagy azt hiszik – mint mindnyájan, amíg
a tapasztalat másra nem tanít –,
hogy rájuk, éppen rájuk, különös
gondja van a Gondviselésnek?
Hogy valami varázskör óvja őket?
És hogy a szörnyűségek
– kifolyt szemek, leszakadt végtagok –
mindig csak másokkal szoktak megesni?

Akárhogy is, úgy tűnik, hogy a lélek
nem képes felnőni a szörnyűséghez,
nem bír sokáig a tragédia
oxigénhiányos hegycsúcsán megmaradni,
jeges sziklán, a hóhatár fölött.
Úgy látszik, hosszú távon
– és bizonyos körülmények között
pár nap vagy óra is már hosszú táv –
a hétköznap nagyobb erő a borzalomnál.
Az ember a pokol
legmélyén is képes berendezkedni és a
hamu és törmelék fölött
újjáteremteni a hétköznapok rutinját.
Különben is,
a borzalom az irrealitás
bélyegét viseli, akár az álmok.
Amint elmúlt, máris valószerűtlen.
Valóság csak az aznapi leves
(a férges hússal), az elromlott autó,
egy ügyes kis bicska, konzervnyitóval,
melyet kölcsönadtunk, de visszakérünk,
mert még szükség lehet rá arra a kis időre
– és végül is mi számít kis időnek?
Ha úgy vesszük, tíz, húsz vagy ötven év sem
olyan hosszú a fák, a csillagok vagy
a kozmosz idejével összemérve.
Korlátozott időnk tudata mégse
gátol meg benne, hogy rátegyük a szívünket
erre-arra, hozzánk hasonló
mulandóra, végtére is nem
az örökkévalóság szemszögéből,
hanem tér és idő
egy adott pontjáról nézzük, amit
nézünk, és erről a pontról fontosnak látszik,
hogy indulóban a lövészárokba még
sáncoljunk a királlyal, és megvédjük a bástyánk.

 

* Az interneten elérhető fényképgyűjtemény. A képek az 1900–1990 közötti időszakból származnak.