Kőrizs Imre

MI VÉGRE KELL A NYÚL?

Magyar László András: Átváltozások
Syllabux, 2014. 178 oldal, ár nélkül

Magyar László András akkor kezdett el hagyományos novellákat írni, amikor az írók fiatalabb és középnemzedéke egy ideje már másfelé kereste a kifejezés korszerű lehetőségeit, és mire a mindenkori kritikusi figyelem középpontjában álló alkotók ismét elkezdtek fantáziát látni a műfajban, érdeklődése már részben személyesebb, részben groteszkebb irányba fordult. Ha kicsit korábban indul, most triumfálhatna – bár ettől szerintem semmi sem áll távolabb az egyéniségétől – azzal, hogy egykori hivatali főnökét és e minőségében elődjét, az Orvostörténeti Múzeum később más irányú tevékenységéről elhíresült igazgatóját idézi: alámerült, és kibekkelte őket.
Magyar tehát mintegy széllel szemben írta általában hagyományos szerkezetű novelláit, hiszen a kilencvenes években nem sokan voltak, akiktől például ilyen mondatokat lehetne idézni: „A kristálypoharakban sötét fénnyel csillámlott a portói, és szőkén ragyogott a száraz, rajnai fehérbor” (A repülő dervis), vagy: „A furcsa pár Adelheid költségén meglehetős vidám életet élt egy, a Montmartre-on bérelt manzárdszobában” (Kuscan hercegnője). Kétkötetnyi remek novella megírása után mindenesetre úgy tűnik, ő is megunta ezt. (Az olvasók szerencséje, hogy nem korábban ment el ettől a kedve.)
A legújabb kötetben olvasható írásokat már csak a fülszöveg nevezi novelláknak (ahogy a novellafüzért szeretik regényfejezeteknek, a regényt rögtön nagyregénynek, a nagyregényt meg nem is tudom, minek becézni a füleken), mert igazi elbeszélés alig akad benne, az írások műfaja – legalábbis a legtöbb és legjobban sikerült írásé – anekdota és emlékezés. Az olyan groteszk ötletek, mint a pokolbeli börtön minden cellájában Hitlerrel találkozni (Pokol), előre szerződést kötni a híres író egyszer majd kitömendő holttestére (Objekt) vagy a megbarátkozás szándékával vendégségbe hívni a harmadikon lakó halált (Találkozások a halállal) inkább csak az Örkény vagy Karinthy emléke előtt lerótt tiszteletköröknek látszanak. A szexuális élet terén útmutatásokkal szolgáló, tizenkilencedik századi modorban megírt fiktív levél (Hasznos jótanácsok) nem több egy kissé hosszadalmasan előadott ötletnél, ahogy az se nagyon képes felcsigázni az olvasói figyelmet, hogy a közlekedési balesetet szenvedett Lichtmann egy hirtelen ötlettől vezérelve hiába próbálja meg az édesanyjának személyesen bejelenteni a tragédiát, az éppen nagyban traccsoló asszonynak ugyanis nem tűnik fel, hogy látogatóba jött gyermeke már nincs az élők sorában (A megboldogult).
A Medve című novellát szinte a sírból hozza vissza az utolsó mondat, valósággal új távlatokat adva az elbeszélésnek, mégpedig anélkül, hogy kimódolt csattanónak hatna. A groteszk darabok legjobbja a Danyiel Avramovics Golovej élete, amelynek olvastán csak szép lassan derül ki, hogy a huszadik század minden rezsimjén és szinte a teljes földkerekségen átívelő paradigmatikus életrajz – teljes képtelenség. Ehhez képest a meglepetés erejével hat a gyanakvó olvasó internetes keresésének eredménye, mármint hogy a Veit Ludewig von Seckendorf élete című írás főhőse viszont létező személy volt, és az egész nem csupán orvostörténeti paródia. Ennek tudatában még az is elképzelhető, hogy A két Castro című párhuzamos életrajz azonos nevet viselő és azonos időben élt szereplői is valós személyek voltak, bár az utolsó mondatban megfogalmazott kétség akkor is nyugtalanító, ha a szereplők pusztán az írói fantázia szülöttei: „vajon mi zavarba ejtőbb, ha két emberből van egy, vagy egyből kettő”.
A kötet első írása A születésem története címet viseli, és az olvasónak nincs oka kételkedni abban, hogy meditációba átcsapó családi memoárt olvas. Az anekdota műfajához igen szerencsés kézzel nyúló, ismétlődésre épülő második darab (Üzlet) szerkezete viszont már olyan feszes, hogy az értelmező kitérők hiánya ellenére is nagyon megalkotottnak látszik, a harmadik írás pedig, az Objekt nyilvánvalóan színtiszta fikció. A kétrészes Boldogság első fele klasszikus parabola, míg a második rész egy kedves kutyáját elvesztő, „ősz bajszos, kilencvenkilós férfi” túlcsorduló érzelmessége ellenére is a giccshatáron innen maradó, minden elemében valóságszerű, szép története, a Golovej-életrajz pedig kicsiben rajzolja fel a tényirodalomtól a groteszkig tartó skálát. A beadványok összeállítása közben magát versírásra ragadtató hivatalnok története (Medve), a politikai nepotizmus irodalmi vonatkozásain gúnyolódó Pályázat, az azonos nevű orvosokról (A két Castro), illetve a jobb sorsra érdemes Seckendorfról szóló írások után következő Komárom–Kassa–Róma–Fiume című füzér már a kötetet (majdnem) lezáró anekdotákat előlegezi meg, illetve műfajával az Üzlet-re utal vissza.
Az talán ebből a kissé unalmasra sikerült összefoglalóból is kiderül, hogy Magyar jól keveri a különböző műfajokat, ezzel elbizonytalanítva a hol lendületes, hol kedélyes elbeszélésbe sokszor belefeledkező olvasót, úgyhogy az utolsó, Életem első tíz éve című remekbe szabott memoár egyik – különben már az első írásban felvetett, sőt szinte az író egész eddigi pályafutásán végig jelen lévő – gondolata már senkit sem érhet meglepetésként: „az is lehet, hogy nincs is valójában énünk, nincs valódi személyiségünk, hanem csak annak a sokféle képnek vagyunk végösszegei, amelyet a külvilág alkot rólunk, illetve mi magunk alkotunk önmagunkról, ráadásul ezek a képek is folyamatosan változnak az idők során”.
A kötetzáró visszaemlékezés előtt, többek közt a Megboldogult és az Átváltozások után (ennek a kis rókaként viselkedő óvodásról szóló harmadik része nagyon jól sikerült), a Nagyapám történeteiből és a Fejezetek egy fejlődésregényből című anekdotafüzérek vesznek körül egy önálló, részletesebben kidolgozott anekdotát (Brazil). Ennek főhőse maga a szerző, aki különben legtöbbször a személyes történeteiben is háttérben marad, miközben egy afféle írói fejgép egy-egy éles villanása erejéig még egy „kényszeresen kukorékoló trafikos”-t vagy egy „ősz vakondokra emlékeztető” rokont is képes plasztikusan megeleveníteni.
Egyébként talán éppen ez a frappáns tömörség az, ami az egyik legfontosabb kapcsolatot jelenti Magyar László András prózája és költészete között, legalábbis ami a műfaj klasszikus remekei közé tartozó állatverseit illeti, amelyek voltaképpen sokszor egészen egzisztencialista hangoltságú, fanyar, miniatűr portréknak tekinthetők: „Mire való a nyúl foga? Arra, hogy a nyúl egyen. Hát a nyúlnak mért kell enni? Azért, hogy a nyúl legyen. Ki-ki oka enfogának – ennyit bárki megtanul. Mármost egy kérdés marad csak: hogy mi végre kell a nyúl?”
Ami pedig az emberes verseket illeti, azok is azon az iskolázott, sokszor kissé ódonnak ható hangon szólalnak meg, amely többnyire a prózai darabokat, különösen az emlékezéseket jellemzi. Bár ez azért nem ilyen egyszerű. „A hízásra hajlamos, ülő foglalkozást űző B.-nek testmozgás szempontjából is jól jöttek ezek a háromnegyed órás reggeli-esti séták, ám mindemellett egyéb öröme is tellett a kutyában. Olvasás vagy tévézés közben például szerette simogatni az állat bársonyos bundáját, örült, valahányszor hazatérve víg csaholás és ugrálás fogadta, ha pedig lefeküdt az ágyra, különösen telente, igen jólesett neki a mellé fekvő eb testéből sugárzó meleg – a kutyák teste ugyanis köztudottan jóval forróbb az emberénél” (Testmozgás) – az ilyen mondatok akár a Magyar írói karakterétől rendkívül távol álló, egészen a cinizmusig kiábrándult Michel Houellebecq valamelyik könyvében is szerepelhetnének.
A Nagyapám történeteiből című anekdotacsokor Hogyan lett Horthy Miklós Magyarország kormányzója? című darabja ezzel szemben így kezdődik: „Anyai nagyapámnak, dr. Fodor Hermann ügyvédnek volt szülővárosában, Kalocsán egy fiatalkori jó ismerőse, Szabóky Jenő (1881–1956) mérnök, későbbi országgyűlési képviselő, még később váci rab.” A mondat ráérős, alapos, személyes és fanyarul szellemes, mint amilyen Magyar egész prózastílusa. Az író talán éppen ennek az alulintonáltságnak a jegyében emeli be a stílusába a nyelvi közhelyeket is, mintha csak Márainak azt a megjegyzését gondolta volna tovább, hogy tisztességes ember egy bizonyos kor fölött már csak szótárakat olvas. A Beszélgetés című részben például „drámai vita” után a szereplők végül „békejobbot nyújtanak”, majd „szótlanul sétálnak” egy „neves pszichiáter” „könyvekkel zsúfolt agglegénylakásáig”, ahol is a házigazda „kedvesen fogadja” a látogatókat, „süteménnyel, kávéval kínálja őket”, majd „kellemes beszélgetésbe merülnek”, amelynek során az „élénken érdeklődő” pszichiáter „részletesen kifaggatja […] súlyos elhatározásáról” fiatalabb látogatóját, aki ki is fejti „szerteágazó gondolatait”. Vannak még „korszakalkotó ideák”, „sugárzó mosoly” és „helytálló diagnózis” is – és mindez alig huszonöt sorban.
De Magyar egyedi, finom, elegáns, érzelmes férfihangját, amely a nagyszerű emlékezésekben szól a legtisztábban, mégis talán azokkal a szavakkal lehetne a legjobban jellemezni, amelyekkel Kosztolányi Kínai kancsó-jának egyik szereplője írja le Bach Air-jét: „olyan ez, mintha egy érett férfi énekelne vagy inkább dúdolna a sötétben, csukott szájjal, és mintha mindig vissza-visszatérne arra, amit nem lehet elégszer elmondani, mert ezt egy élet során tapasztalta, s ennél nincs szebb, szomorúbb, tartalmasabb”.

Kőrizs Imre