Keresztesi József

A KULTUSZ SZAGA

Lanczkor Gábor: Folyamisten
Libri, 2014. 320 oldal, 3490 Ft

A Folyamisten három hosszabb történetből áll, melyek mindegyikét egy-egy rövidebb szöveg követi, s ezek az első pillantásra különálló részek végül kapcsolatba lépnek egymással. Ám a regény szüzséjét annál is bajosabb leírni, mivel nem csupán e szüzsé értelmezése, hanem már a felfejtése is az olvasó feladatává válik. Ugyanakkor – hiszen mégsem ismerheti e recenzió minden olvasója a regényt – mégis neki kell rugaszkodnom ennek a feladatnak, ha mégoly rossz lelkiismerettel is, előrebocsátva, hogy az alábbi zanza nem tartalmazza – nem
is tartalmazhatja – azt a sűrű motívumhálózatot, amely a Folyamisten-t összetartja és egésszé szervezi.
Az első történet hőse egy Pest megyei kisváros katolikus papja, akinek az élete gyökeres fordulatot vesz egy római zarándokút során: egy váratlan elhatározás nyomán megfürdik a Teverében, aztán még aznap este összejön egy transzvesztita prostituálttal. Hazatérve meggyónja ezt a vétkét, és ugyancsak meggyónja egy ifjúkori homoszexuális kapcsolatát. Később a padlón fekve találnak rá, ahogy védence, egy fogyatékos kisfiú lábát csókolgatja, majd pszichiátriára kerül. A történet egy látomásjelenettel zárul, ahol a pap egy japán figurát követ a japán tájba; a figura a hét főbűnt személyesíti meg, a Japán-motívumot pedig Dunajcsik Mátyás Mint Genkyu-en kertje Japánban című versének, pontosabban a vers második és harmadik strófájának a beemelése magyarázza.
A második történet elején valaki megerőszakol egy angol lányt egy londoni parkban; a térfigyelő kamera felvételét vizsgáló nyomozók egy különleges eljárást követően is csak annyit tudnak megállapítani, hogy a ködbe burkolózott erőszaktevő hosszú, könnyű kabátszerűséget visel. Amikor kiderül, hogy teherbe esett, a lány úgy dönt, hogy megtartja a gyereket, majd elhatározza, hogy még a szülés előtt tesz egy utazást Indiában. A Himalája lejtőin fekvő Shimlában megismerkedik egy vajdasági magyar lánnyal. Egy elhagyott tisztáson csókolózni kezdenek, és akkor valami vagy valaki kiszakítja belőle a magzatot – a szöveg „leples bitangot” említ, ami nyilvánvalóan a rejtélyes erőszaktévőre utal.
A lány kórházba kerül, ahol az egyik orvos fölveszi, amint önkívületében valami ismeretlen nyelven beszél. A kórházban este tűz üt ki, és több fekvőbeteggel együtt a lány is bennég.
A hangfelvételek az indiai orvos révén eljutnak egy spanyol–baszk nyelvészprofesszorhoz, aki számítógépes analízisnek veti alá őket, majd, miután nem sikerül megfejteni a szöveget, a fonetikai jeleket grafikai programba táplálja, és azok kirajzolnak egy eltorzult, üvöltő arcot.
A harmadik történet középpontjában egy Szegedről Londonba kerülő fiatalember áll, aki a kivándorolt magyar huszonévesek életét éli, és szabadidejében London eltemetett folyóinak a történetét kutatja. Londonban, egy Swans-koncerten találkozik újra azzal a lánnyal („határozottan egy hattyúra emlékeztette”), akivel még Szegeden töltött el egy éjszakát; a dologból ismét csak egy futó kaland lesz, majd a lány – ő volna az előző történetben szereplő vajdasági lány – eltűnik. Ezek után egy róka bukkan fel a londoni albérlet környékén, későbbi látomásjelenetek szereplője; ezekben a látomásokban a hattyú is megjelenik. A fiú végül megismerkedik az angol lánnyal, és később álmában „a rókája segítségével” megerőszakolja; ez ugyanaz az erőszaktétel, amellyel a második történet kezdődik. A fejezet végén egy rövid bejegyzés tudósít arról, hogy a történet hőse röviddel ezt követően közlekedési baleset áldozatául esik.
Aki olvasta a regényt, akár gonoszkodásnak is találhatja ezt a rövid összefoglalót, hiszen pontosan tudja, hogy a könyv szövete mennyivel gazdagabb és jelentéstelibb. Ráadásul Lanczkor műve nem annyira ijesztő, mint ahogy ez az összefoglaló mutatja. Kifejezetten olvasmányos könyv: élvezetesek a római leírások, ahogy az indiai útleírás vagy a londoni miliő megjelenítése is nagyon érzékletes, és alapos tárgyismeretről tanúskodik. A Folyamisten szimpatikus vállalkozás, nagy fesztávú és ambiciózus munka. Ugyanakkor az eredményt mégis felemásnak találom. Ha egyetlen mondatban kellene válaszolnom a kérdésre, hogy mi az alapvető gondom vele, azt felelném, hogy a regény többet ígér, mint amennyit nyújt. A rengeteg belső utalás és motívumkapcsolat szövevényében az olvasónak úgy kell utat vágnia, hogy eközben magának az elbeszélésnek alapvető szervezőelve lesz az információk visszatartása vagy éppenséggel az elrejtésük a sűrűre szőtt utaláshálóban. Úgy érzem, hogy a Folyamisten inkább titokzatoskodó, mintsem titokzatos könyv: mindvégig képes fönntartani az olvasó kíváncsiságát, ám válaszokat végül még a regény mítoszépítését körbejáró Epilógus sem nyújt. És persze nyilvánvalóan nem is ez a célja, jóval inkább az, hogy a felvillanó jelentés-összefüggésekből az olvasó föl tudja skiccelni magának a képet – ha tetszik, a fonetikus jelekből kirajzolódó titokzatos arc képét.
A regény témája a folyamisten inkarnációja, megjelenése és kibontakozása a főszereplők életében. Magáról a folyamistenről ugyanakkor vajmi keveset tudunk meg, hiszen Lanczkor nem valamely közismert nagy alaptörténet átiratát nyújtja, jóval inkább szétteríti a folyamistenmítosz elemeit (elsősorban Léda és a hattyú történetét). A regény ily módon talán rá is szorul a cím, illetve a fülszöveg erős értelmező keretére, mely szerint „egy titokzatos mítosz nyomában” járunk, „ami talán most, ennek a könyvnek a lapjain születik meg éppen”. Mintha kifejezetten az volna a szerző célja, hogy ne nyújtson átfogó képet, hogy ne nagytörténetként prezentálja a folyamisten megjelenését. Mindennek a hátterében pedig valószínűleg az a szándék húzódik, hogy képessé váljon nem ironikus módon beszélni a mítoszról.
Lanczkor Gábor a mítosz és az irónia viszonyáról egy interjújában is szót ejt: „számomra a mitológia versbe emelésénél általában alapszempont volt megmaradni valamiféle szikár középnél, már ami a nyelvhasználatot illeti. Sem pátosz, sem irónia. Nem bagatellizálni el a dolgot, nem tettetni egyfajta nyelvi frivolitással, hogy Ámor és Vénusz itt élnek, és a sarki közértbe járnak kenyérért”. („…demokratizálni a csoda és a banális hétköznapi történések viszonyát”. Ménesi Gábor beszélgetése Lanczkor Gáborral. Tiszatáj, 2012. július.) Ugyanakkor azt gyanítom, hogy ebben a gondolatmenetben az irónia fogalma rácsúszik a persziflázs fogalmára. Mert hiszen az irónia nem szükségszerűen komikus: ha elsősorban távolságteremtésként fogjuk fel, úgy anélkül is képessé válhatunk modern viszonyt teremteni a nagytörténethez, hogy a paródia felé közelítenénk. Pusztán az, ha valaki felvesz egy karakteres nézőpontot és megalkot egy karakteres hangot, majd ezen a hangon meséli újra a nagytörténetek valamelyikét – klasszikus példa erre Thomas Mann József-tetralógiája, de nagyjából erre épül, mondjuk, Michel Tournier életműve is –, már önmagában óhatatlanul efféle távolságot teremt.
Ám a Folyamisten célja talán épp ezzel ellentétes. A célja talán épp a jelen és az ősi idők közti távolság felszámolása – a mítoszt talán éppen a jelen időben, távolságteremtés nélkül kívánja felmutatni egy mítoszát vesztett vagy mítoszt kereső világ adottságai közepette. Ekkor viszont más csapda fenyegeti. Ha lemond a távolságteremtésről, könnyen átcsúszhat valamiféle nem kívánatos közvetlenségbe vagy akár példázatosságba. Hogy ezt elkerülje, üres helyeknek kell maradniuk a történetvezetésben. Ezért lesz az elbeszélés rejtélyes-titokzatoskodó, és ezért válik az információk visszatartása alapvető szervezőelvvé. Az információhiány, az elhallgatás a nem ironikus mítoszépítés kényszerpályájának tűnik. (A lírában ez persze másképp működik, de azt hiszem, hogy a Folyamisten mozaikosságát mégsem a líraiság felől érdemes megközelíteni. Ráadásul a líra és a próza viszonya bukfencet is vet a regényben, hiszen míg a történetvezetés erősen igényli az olvasó asszociációs készségeinek a működtetését, addig a felhasznált versbetétek szerepe jobbára illusztratív. Erdély Miklós Áhítat című hatsoros versének „cselekménye” például szó szerint „megtörténik” a regény lapjain, a tengervízből csipesszel kihalászott ostyát a szél zsiletté dermeszti – és mindez nyilvánvalóan leszűkíti a vers értelemgazdagságát.)
A regényben eleven és színes világ épül föl, mégis föltűnő, hogy a történetek központi hősei mennyire magányos figurák. A személyes környezetük, a kapcsolatrendszerük jobbára vázlatszerű. Az emberi viszonyok nem túlzottan dinamikusak és nem túlzottan motiváltak. És nagyjából ez a helyzet a szereplőknek a folyamistenhez fűződő viszonyával is: a regény szereplőivel csupán megtörténnek az események, amelyeket a regénybeli tekintetek nem látnak, nem is láthatnak egybe. A teljes látószög elvileg az olvasónak van fönntartva, aki, már ha tényleg bízik ebben az ígéretben, a vérmérsékletétől függően eljátszhat a kirakós darabjaival. Úgy tűnik, Lanczkort maga a mítosz ténye izgatja, és nem hőseinek az aktív viszonya a mítoszhoz.
Ennek folytán pedig a folyamisten is végzetesen magára marad. Számomra ez a Folyamisten legfőbb dilemmája, és ez mindenekelőtt elméleti dilemma. Ez a kérdés megelőzi a regény nagyszerű és gyengébb technikai megoldásainak a számbavételét, hogy – például – remek a miseborként használt, de megecetesedett csongrádi kékfrankos motívuma, ezzel szemben – például – a római transzvesztita figurája jobbára az érző szívű prostituált közhelyét adja. Számomra a fő dilemmát az jelenti, hogy Lanczkor könyvében maga az isten inkarnációja mintha elfedné azt a kérdést, hogy mire is valók az istenek.
Az amerikai esszéista és irodalomkritikus, Lionel Trilling rendkívül izgalmas, magyarul is olvasható esszéjében éppenséggel a folyamisten erőterében mozgó műként értelmezi a Huckleberry Finnt. Mark Twain klasszikusában explicit módon persze nem jelenik meg ez az isten, de Trilling szerint Huck karakterét minden ízében a hatalmas folyó istenének a jelenléte mozgatja: „A Huckleberry Finn-t az teszi nagy könyvvé, hogy egy istenről, vagyis egy önálló értelemmel és akarattal rendelkező erőről szól, amely hatalmas erkölcsi eszmét testesít meg a morális fogékonyságú képzelet számára.” (Huckleberry Finn. = L. Trilling: Művészet és neurózis. Európa, 1979. Széky Annamária fordítása.) Lanczkor Gábor regényében az istenség ebben az értelemben nem mozgatja, illetve nem ebben az értelemben mozgatja a szereplőket. A regény hősei leginkább az elszenvedői az eseményeknek. A Folyamisten mindenekelőtt azt a kérdést veti föl, hogy tudunk-e bármit is kezdeni azzal az istenséggel, amely számunkra fölfejthetetlen értelemmel és akarattal rendelkező erőként jelenik meg.
Az első történet – és ennélfogva voltaképpen az egész regény – egy action gratuite révén vesz föl nagyobb fordulatszámot, amikor János atya a római kirándulás alkalmával beleereszkedik a Teverébe. Miután tempózni kezd, az elbeszélés így folytatódik: „Egészen markáns szaga volt a víznek, a San Clemente-templom alatti Mithrász-szentély szagára emlékeztette, vagy a katakombákéra, egyszerre volt riasztó és bódító, mintha a kultusz nyers szaga lett volna, amely most úgy hatott rá, mint egy kamaszra élete első pohár bora.” A markáns hasonlatot megelőző fordulat, a „kultusz nyers szaga” némileg képzavargyanús ugyan, mégis roppant jellemző Lanczkor regényére. Egy szag, egy benyomás megmarad a folyamisten inkarnációja nyomán; magához a kultuszhoz ez mindenképpen kevés, s hogy képes-e egy regényvilág összetartó erejét biztosítani, az minden bizonnyal olvasói habitus kérdése is.

Keresztesi József