Artzt Tímea

GASZTROSZKRIPT

Bíró Zsófia: A boldog hentes felesége
Libri, 2014. 172 oldal, 2990 Ft

Első kötetes szerző művéről mindig jó írni, hiszen tabula rasaként nyílik meg a kemény fedeles kisregény szövegvilága. Feltárul, miként az Ige, a séf asztalára terített állattetem vagy a birtokolni kívánt női test, s hogy melyik kebelezhető be inkább, arra hamar választ kapunk.
A Gilicze Gergő által illusztrált könyv borítóját tanulmányozva felmerülhet bennünk a kérdés: hogy a boldog hentesről vagy a hentes ugyancsak – vagy kevésbé – boldog feleségéről szól-e. Én a cím tekintetében rögtön a félreolvasás áldozata lettem, és később sem tudtam szabadulni az Oscar Wilde-reminiszcenciától, melyben a „hentesfi”, Budapest legjobb séfje, boldog herceg lett, míg az „otthon, egyedül pszichésen fázó” bölcsészfeleség fecskévé változott. A nő a férjét várja, és ebből az éjszakákba nyúló vágyakozásból születik meg a „lírai gasztropornó”-ként definiált szöveg. Etess és szeress – mondja a szerző neve felett lévő hatásvadász „alcím”, amely akár receptként is olvasható. Az evés, etetés, bekebelezés szerelemmetaforaként kissé elcsépelt toposz, ám Bíró Zsófia szövegvilágában eredeti módon válik látásmóddá és teremtőerővé.
A regény főhőse a filantróp alfaséf, küldetése: boldogra etetni az embereket, miközben felesége az egyedülléttől szenved. A narrátor egy csetlő-botló balek (= bölcsész), aki többnyire csak jelen van, sokszor élő lelkiismeretként, és a férfiak mulatságához asszisztál. Kitaszítottságának tünete, hogy Ő nem táplálhat senkit, miközben egy olyan világról álmodik, ahol ez fordítva van. A szimpatikus Bridget Jones-i karakter zavarba ejtő tettei dacára is vonzza a sikeres séfet, és nem azért, mert egy ilyen „mellett lehet csak igazán nagymenőnek lenni”, hanem mert a tökéletes rendbe (kertbe) is kell egy csipetnyi káosz (néhány szétszórt falevél), ahogy azt a séf kedvenc zen meséje tanítja.
A séf harmóniában él mesterségével, menüjét az idénytermékekhez igazítja, elve a mértékletesség. „Jó pásztor”, „pedagógus”, „alkimista”, hallja a növényeket, beszélget a tengeri halakkal, ám az élő állatoktól zavarba jön. A regény groteszk jelenetében képtelen levágni gyermekkori barátját: „Az én kincsem megállt az ólajtó előtt, egy ideig semmi sem történt, mint a westernfilmekben, aztán elordította magát, de közben már sírt is, berohant az ólba […] és azt kiabálta, hogy aki be mer jönni és bántani meri az ő kicsi kincsét, azt megöli.” Végül így került a disznó lelövésre, majd „amikor már darabjaira szét volt szedve […] akkor bújt elő, hogy megadja a méltó végtisztességet a barátjának, akinek a teste tökéletes odaadással nyílt meg előtte, úgy, ahogyan azt tulajdonképpen az enyémtől is elvárta volna. A kezébe vette Szépségem máját, szívét, tüdejét, és áldozati lakomát főzött belőlük, hiszen miféle barát lenne, ha éppen azt nem volna hajlandó elismerni, hogy az ő cimborája mennyire finom?” A gasztromisztériumba történő beavatásunk során a feleség filmjén keresztül nézhetjük a mitikussá növesztett séfet: „aki véres húsokat kaszabol néhány hasonlóan eszelőssel”, vagy kiterített állatok szerveivel legózik, amelyeket „visszafelé is össze tud rakni”. Ismeri az alapanyagok titkos rendeltetését, „semmit nem dob ki, számon tart mindent, mint a Jóisten a verebecskéket meg a hajunk szálait, mert valamiért bizonyos benne, hogy ebben a teremtett világban mindennek megvan a maga helye, még ha csak egy verebecske is, hát még ha gombatönk!” Ez a rend a teremtést és a teremtett világot képezi le, melyben semmi sem felesleges. Ennek metaforája az alaplé, „élet vize”, „ősleves”, a „nagy Egész”, melyben minden(ki) megtalálható. Még a feleség is, aki a „beteg plázában” gumicukornak nézi a szappant, és nemcsak megkóstolja, de ki is elemzi. Miközben a káosz és a rend kettősét szemléljük, nem lepődünk meg a narrátor felismerésén: „Uramisten, én is ugyanolyan félkegyelmű vagyok, mint ezek!” „Hiszen írni egy három falat sajtból álló haikut és megetetni valakivel, akit nem ismerünk […] mi más lehetne az élet értelme?”
A szerző Márk evangéliumá-ból veszi mottóját: „Legyen bennetek só, és legyetek békében egymással.” Erre rímel a huszadik fejezetben: „hogy csipetnyi káosz, ízlés szerint, mint a só és a bors, nélkülözhetetlen”, míg a kötet utolsó lapján a Miatyánk parafrázisa áll. A huszonegy számozott egységben vissza-visszatér a naplószerű felütés, ám ez inkább egyfajta keretjáték, mely a közvetlen, szeretetteljes hangot legitimálja. A kötet darabjainak sorrendje felcserélhető, novellafüzérként is olvasható. A néhány oldalas esszészerű egységek gasztronómiai kérdéseket tárgyalnak nagyfokú személyességgel és bölcseleti igénnyel. A magányosan töprengő krumpli, az állhatatosan és öntudatosan várakozó isler, az intellektuálisan érett sajt, az élet értelmén töprengő bor vagy a valóságot feltáró csokitabletta – értelmezhető a lírai én tulajdonságait megjelölő metaforaként.
Az ételrajzok mellett a vendéglő bűvkörében lévő személyek színes portréját is megismerhetjük. Mráz úr junior bokszbajnokból lett szakács, ám hatalmas termetétől megrettenve munkahelyeiről sorra elbocsátották. Külföldi hajókra szegődött, ám minden alkalommal meghalt egy családtagja, ekkor jött rá, hogy elátkozták. „Többet nem ment hajóra, mivel már csak az anyukája meg a nővére élt.” A séf egy hűtőkamrában talál rá, ahol éppen volt munkaadóját igyekszik kiinni a vagyonából, az ötlet Móricz Tragédia című novellájából származhat, hiszen „Mráz úr lelkiismeretesen olvasott minden kötelező olvasmányt”. Don Juan archetipikus alakja is megjelenik a szövegben amúgy disney-sen: „A Vadász olyan szép, mint egy modell, sőt mint egy vízipólós, ragadnak rá a nők, és ezért ő most már örökre boldogtalan”, mert hiába castingolja a nőket, egy romlatlan és önérzetes lányt keres, aki szót ért a madarakkal, és hozzákezesednek a vadak. A konyha meghatározó alakja még a tisztaságért felelős Mama, akit azért alkalmaznak, mert százkilencvenkét centi lévén mindent elér, futballedző és tippeket ad. A mágikus realizmusból elénk lépő Mamának nemcsak tetoválása, priusza, de „varázsereje van”. Néhány napra rá, hogy megáldotta Koplárovics Bélát, az „csereként lőtt egyet a Manchesternek”. Végül említést kell tennem Horvai főpincérről, aki kiugrott pap, és úgy szereti a focit, hogy egyszerre mindkét csapatnak szurkol; verseket ír, Pilinszky ivócimborája (volt), s állítólag a költő kéziratgyűjteményét őrzi, szemérmesen. Tudománya a borok, fények, zenék, asztaltársaságok összeállítása, az idillikus atmoszféra megteremtése.
A szerző irodalmi elődeit kutatva Krúdy A nagyétvágyú ember című pesti elbeszélése vagy Szindbád-novellái jutottak eszembe. A cím és a szerelmi megszállottság felidézheti Füst Milán A feleségem története című regényét, én mégis Hamvas Béla szövegeivel (A babérligetkönyv, A bor filozófiája) rokonítanám. Eszünkbe juthat még Petri György lírájának gasztrovonulata, illetve Parti Nagy Lajos gasztroenterológiai témájú előadása (Az étkezés ártalmasságáról). Popkultúra-fogyasztóként pedig Joanne Harris Csokoládé vagy Patrick Süskind A parfüm: Egy gyilkos története című regényére asszociálhatunk.
Hogy a pornográfia az állatok lenyúzásán, darabolásán, az összetevők animista, az ízek pogány orgiáján túl mennyire jelenik meg a regényben? Egy-egy erotikus áthallás erejéig, de hogy a legmarkánsabbat idézzem: „Ilyen neki egy szerelmes éjszaka, ételekkel szeret, ételekkel beszél hozzám, mert nem tud másképpen […] a számba kanalazza a mondandóját, nem szól egy hangot se, csak kanalaz, gyöngéden, félreérthetetlenül, végighúzza az ajkam alatt a kanalat, mint a kisbabáknak, le ne csöppenjen a maradék […] azért engem etet éjjelente, mert én hagyom magam a legodaadóbban legyőzni ezektől az ízektől.” Szóval a „lírai gasztropornó” műfaji címkét inkább a marketing körébe utalnám. Bennem a regény olvasása során abból a szempontból támadt hiányérzet, hogy az élő, eleven személyiség nem kerül boncasztalra. Ezzel összefüggésben a narratívában kissé logikátlannak éreztem, hogy a magát hozzá nem értőnek tituláló feleség (elbeszélő) éppen a gasztronómia nyelvén szól a legékesebben. Az elbeszélő tehát, aki látszólag kívül áll a konyha, a szakácsok, azaz a férfiak világán, Karinthy novellájának hőséhez hasonlóan mégiscsak létrehozza a „mutatványt”, a gasztroregényt.
A regény utolsó három fejezetében ugyanis az elbeszélő egy létrán ülve éli át az eseményeket, miként A cirkusz hegedűse egy létra tetején egyensúlyozva játssza el szomorú melódiáját.
A líraiság töpörtyűnyi aranyrögökként gurul elénk, jelzőkben és költői képekben gazdagon. Emlékezetes aforizmák: mindannyian elrontott sütik vagyunk; a gasztronómia a létezés metaforája, a rántott hús pedig nemzeti öntudatunké; a vaj a teremtés extrája. Bíró Zsófia merít a szlengből, miközben biblikus, archaikus fordulatokkal él. A keresztény hagyomány hívószavai (Isten, teremtés) és motívumai (bor, kenyér, kés, hal, pásztor, bárány) végig jelen vannak; sokszor ugyanaz a dolog (disznótor) minősül egyszerre pogány és keresztény rítusnak. A feleség „hazajön végre”, „végül mindig hazajön” ismétlődő szavait olvasva bennem végig Pilinszky sorai lüktettek: „hazajutni végül – ahogy megjött ő is a Bibliában”, ám az Apokrif világégés utáni magánya és messiásvárása csendes szólam maradt.
Bíró Zsófia kötete „ételekbe bájolt lételméleti” kalandozásra hív bennünket. Boszorkánykonyhájában megfelelő stílusérzékkel és ironikus távolságtartással keveri azokat az elemeket, melyek a szépirodalmi művet nemcsak széppé, de népszerűvé is tehetik: női írás, könnyedség, kulináris élvezetek, társadalomkritika, önirónia, érdekes karakterek, burleszk és groteszk jelenetek; példázatosság, mese, keleti és nyugati filozófia. Sokféle íz, illat, szín és textúra jelenik meg ebben a szeretetre vágyó és szeretni való könyvben.

Artzt Tímea