Vallasek Júlia

AMIKOR A MADARAK MIND ELREPÜLNEK

Alice Munro: Drága élet
Fordította Mesterházi Mónika
Park Könyvkiadó, 2014. 320 oldal, 3900 Ft

„Tulajdonképpen az álom eléggé hasonlított a vancouveri időjárásra – valami gyászos vágyakozás volt, valami esős, álmos szomorúság, szívre nehezedő teher” – írja új kötete egyik hőséről Alice Munro. Ha pedig azt is hozzátesszük, hogy egy fiatal nőről van szó, aki egy kanadai városban él, és a házimunka meg a gyereknevelés mellett verseket ír, máris benne vagyunk a Munro-világ sűrűjében. Ott, ahol a leghétköznapibb, legtriviálisabb tevékenységek megjelenítése is bármikor súlyos, sorsfordító következményekkel járhat, ahol a nagytakarítással járó felfordulás közepén is beléphet a házba egy angyal, és nem tudni, jót vagy rosszat jelent-e ez a felmosóveder felett görnyedőnek.
Az 1931-ben született, 1968 óta rendszeresen publikáló Alice Munro a 2013-ban neki ítélt irodalmi Nobel-díjig azok közé az írók közé tartozott, akiknek a neve mellé odatapadt a „méltánytalanul kevéssé ismert” jelző, akit újra és újra „felfedeznek” az olvasók. Ahogy az ugyancsak kanadai írótárs, Margaret Atwood írta: „…hirtelen előugrik a tortából – Meglepetés! –, aztán kénytelen újra és újra előugrani.”
A rövidpróza nagymesterének kikiáltott Alice Munro azonban nem egészen a semmiből lép elő, még ha a magyar olvasó némi joggal érezhette is így, hiszen magyar fordításban először 2006-ban jelent meg Szeret, nem szeret címen novelláskötete. Harmincnyolc évvel az egyébként viszonylag késői írói débu után. A fordítás alapjául szolgáló Hateship, Courtship, Friendship, Loveship, Marriage címet viselő eredeti kötet Munro tizedik novelláskötete volt, megjelenéséig (2001) szerzője számtalan rangos irodalmi díjat nyert, a Nemzetközi Man Bookert beleértve. Mintegy a késői felfedezést „kárpótolva” a Park Könyvkiadó jóvoltából jelenleg Munro hét kötete olvasható magyarul, az első Borbás Mária, a többi Mesterházi Mónika fordításában.1
Munro ama prózaírók közé tartozik, akiknek a stílusa, témavilága pályája során viszonylag egységes. Bár egyes kötetei (elsősorban az Asszonyok, lányok élete) olvashatók lazán összefűzött epizódokból álló regényként, végső soron a rövidpróza mestere, aki teljes pályája során kitartott a műfaj mellett, attól függetlenül, hogy a kritika sokszor a terjedelmet összetéveszti a minőséggel, és a novellát a majdani regény előfutárának tekinti. Munro írásai novellának, elbeszélésnek egyáltalán nem rövidek (inkább kisregény terjedelműek), és rendkívül sűrű szövésűek. Mindegyikben ott van egy-egy nagyregény lehetősége, egy-egy pár mondatra megjelenő mellékszereplő vagy történetszilánk újabb elbeszélések magját sejteti. Ahogy E. M. Forster írta Jane Austen regényeiről: egyetlen epizódszereplőt sem lehet úgy kiemelni, hogy ne hozná magával a házat, amelyben él, a vidéket, a társaság többi tagját, különféle eseményeket és konfliktusokat, újabb és újabb novellába formálható történeteket.
A továbbiakban a legutolsó, 2012-es Dear Life alapján, de a korábbi szövegekre is alapozva próbálom megjeleníteni a Munro-próza erőterét.
A szerző szerint ez a „búcsúkötetete” (miközben az olvasó nyilván reménykedik, hogy talán mégsem), így óhatatlanul kínálja magát, hogy valamiféle összegzésként olvassuk.
Bár első írásának megjelenését még „unatkozó háziasszony próbálkozásaként” hirdette a helyi újság, a kilencvenes évekre Alice Munro már a „kanadai Csehov”, aki novelláiban szívszorító pontossággal rajzolja meg a kanadai kisvárosok, farmok lakóinak mindennapjait.
A harmincas-negyvenes években (Munro gyerekkora) elképzelhetetlen volt, hogy egy kanadai városkában felnövekvő fiatalból nemzetközileg elismert író legyen: a legklasszikusabb kisvárosi hagyományok szerint a művészi érdeklődés és önkifejezés olyan elfoglaltságnak számított, amellyel józan gondolkodású, erkölcsös felnőtt nem foglalkozik, hiszen abból nem lehet megélni. Vagy (és itt kerültek a nők váratlan előnybe a férfiakkal szemben) lehetett hobbiszinten írogatni, ha valaki „unatkozó háziasszonynak” számított, esetleg siralmas kis megélhetést próbált összekaparni abból, hogy zongoraórákat adott, vagy csevegős cikkeket írt a helyi lapba. A nagyvárosokban (Toronto, Vancouver) még akadt néhány hasonlóan gondolkodó, de aki írni akart, reménytelenül magára maradt az ontariobeli kisvárosokban. Mégis rövid vancouveri kitérő után Munro visszatér szülőföldjére, és novelláiban újra meg újra Délnyugat-Ontario Huron tartományát formálja mitikus világgá. Mint Faulkner Yoknapatawpha Countyja vagy Gabriel García Márquez Macondója, Alice Munro Ontariója is öntörvényű világ, és egyúttal az univerzum kicsinyített modellje. Bővizű folyók szabdalta lapos, végtelen szántóföldek világa ez, susogó levelű kukoricaföldeké, ahol a szereplő egyetlen dolgot tehet, eltéved (Lebegő híd, 2006). Itt-ott egyforma kisvárosok, központjukban az elmaradhatatlan vörös téglás városházával, különféle felekezetek templomaival, postával és kórházzal. Kisvárosok, ahol „az emberek élete unalmas, egyszerű, csodálatos és mérhetetlen – konyhai linóleummal bélelt mély szakadék” (Asszonyok, lányok élete, 2009). Ha utazni kell, végtelen távolságok nyílnak meg, a szereplők akár napokig is ülnek a vonaton, beszélgetnek, olvasnak, vagy a nagy üvegablakos, speciális kocsiban csodálják a hegyvidéket, miközben az életük egy-egy találkozás nyomán éppen összeomlik vagy helyére billen.
Faulkner és García Márquez nevének emlegetése a mikrokörnyezet mitikussá növelésén kívül is indokolt. Noha Munro saját bevallása szerint „nem nagyon kedveli” Faulkner írásait, az amerikai Dél krónikásainak tekintett írók (különösen a Munro által nagyra becsült Flannery O’Connor vagy Eudora Welty regényei) mégis mindegyre felsejlenek a Munro-elbeszélések mögött, elsősorban azok mikrorealista helyszínrajzaiban, szereplőválogatásában és abban, ahogy a végzet triviális körülmények között is megállíthatatlanul átrajzolja sorsaikat. Ahogy García Márquez mágikus realizmusát idézi fel az a könnyedség, amellyel a csoda megjelenik akkor, amikor senki sem számít rá, noha itt nem a valóság lendül át egy másik dimenzióba, mint ahogy a szép Remedios emelkedik a mennybe, hanem éppen fordítva, a transzcendens ereszkedik le egy vidéki városka poros útjára.
Munro stílusát több oldalról is megközelíti a kritika. Már a kezdetektől fogva meghatározó szerepet kap a technikai bravúrok feltérképezése, hiszen ha jól megnézzük, igen kevés mondható el az elbeszélések cselekményéről. Szereplői nagyjából mind középosztálybeli, vidéki, fehér emberek, egy-egy városkában vagy farmon megszületnek, növekednek, házasodnak, csalnak és megcsalatnak, tönkremennek és talpra állnak, megvívják a maguk kisebb-nagyobb harcait, és szembenéznek a végzetükkel, amely igen gyakran jelentkezik valamilyen komoly betegség (Parkinson-kór, Alzheimer) vagy súlyos baleset formájában. Mondhatni, az élet történik velük. Ami igazán fontos, belül történik, a külvilág többnyire mit sem érzékel belőle, hiszen a szereplő napi rutinja megszakítás nélkül folytatódik. Ha történik is olyan, amit a szereplőn kívüli világ is érzékelhetne, az többnyire egy utalás, egy mellékesen odavetett ellentmondásos megjegyzés formájában jelenik meg, vagy utólag, az esemény mozaikdarabjainak egymás mellé helyezésekor nyer értelmet.
Munro prózáját sokan nevezik hiperrealistának, írásai kapcsán előkerül a fotórealizmus vagy (amerikai viszonylatban) a „K-mart realizmus” kifejezés is (a K-mart áruházlánc által forgalmazott tömegárura és az azt vásárló hétköznapi közönségre való utalásként).
Ha Alice Munro valamelyik szereplője belép egy házba, akkor mindjárt azt is megtudjuk, hány szobás a lakás, milyen bútorok vannak benne, és hogyan kerültek oda, ha elhúznak egy függönyt, látjuk a mintázatát, érezzük az anyag textúráját. Tudjuk, hogy mit evett a szereplő, mi volt a vonaton szemközt ülő (a cselekmény során többet semmilyen jelentőséggel nem bíró) utas csomagjában. Mindez azonban nem puszta információ, hanem nagyon is fontos építőeleme az elbeszéléseknek. Elsősorban azért, mert az emlékezet nem a nagy képet őrzi, hanem az apró részletekbe kapaszkodik. Az Egy jóravaló nő szerelme (2008) hősnője, Enid munkája során (haldoklók otthoni ápolásában segédkezik) megtudja, hogy munkaadója és hajdani osztálytársa, a csendes, jóravaló farmer egyszer felindulásból gyilkolt. Márpedig a józan, dolgos és puritán erkölcsös világban a gyilkosságot nem lehet megúszni. Enid tehát elhatározza, hogy vállalja a végzet szerepét, méghozzá úgy, hogy ha szükséges, feláldozza önmagát: csónakázni hívja a gyilkost, szembesíti tettével, felszólítja, hogy adja fel magát, és ezzel vezekelje le a bűnt, de előtte megmondja neki, hogy nem tud úszni. Mikor megérik benne az elhatározás, gyümölcskocsonyát készít a gondjaira bízott gyerekeknek, szappanbuborékot fúj velük, és gazdagon ellátja őket édességekkel. Hogy miért? „Azt akarta, hogy ez különleges nap legyen a számukra, attól függetlenül is különleges, hogy – ebben teljesen biztos volt – ez lesz az anyjuk halálának a napja. Azt akarta, hogy őrizzenek valamit az emlékezetükben, ami megváltó fényt bocsát majd mindarra, ami következik. Vagyis rá, meg arra, ahogyan hatni tud az életükre.”
Enid tudja, az emlékezetnek gyümölcskocsonyára, szappanbuborékra, színes cukorral megszórt süteményre van szüksége ahhoz, hogy megkapaszkodjon.

Alice Munro hiperrealizmusa kapcsán egyik legelső magyar felfedezője, Tárnok Attila megjegyzi, hogy az „nem kis részben a New Yorker szerkesztőire jellemző kukacoskodó alaposságnak köszönhető” (Emlékidézés Alice Munro Nobel-díja kapcsán. Nagyvilág, 2013. december. 1238.), akik szigorúan utánajártak minden apróságnak, és megkövetelték szerzőiktől a félreérthetetlenül pontos fogalmazást. A Munro-írások legtöbbjének helyet adó lap stílusa ugyanakkor megfelel annak a munkastílusnak, amellyel Munro dolgozik: hosszan gyúrja, csiszolja a szövegeket, nem egyet többször, több változatban is újraír. Így válik lehetővé, hogy egy negyedik oldalon feleslegesnek ítélt részlet döntő fontosságot nyer a huszonnyolcadik oldalon.
Az Asszonyok, lányok élete (2009) hősnője, Del könyvet szeretne írni Jubileeről, a kisvárosról, amelyben felnőtt, és azzal szembesül, hogy hiába próbálkozik, nem lehet pontosan visszaadni mindazt, ami az emlékezetében él. Del valóságrögzítő próbálkozása azt a prózatechnikát tükrözi, amely Munrónak is sajátja. „…megpróbálok majd listákat írni. Listát minden üzletről és vállalkozásról a főutca teljes hosszában, meg hogy kik voltak a tulajdonosaik, listát a családnevekről, a temetőben a sírokon szereplő nevekről, az alattuk levő felirattal együtt. […] De amit én akartam, azt egyetlen lista nem tartalmazhatta, mert én az utolsó szemig mindent akartam: a beszéd és a gondolkodás minden rétegét, a fény csíkjait a kérgeken és a falakon, minden szagot, kátyút, fájdalmat, repedést, illúziót nyugodtan összefogva: ragyogóan és örökre!”
A novella hősnője kudarcot vall, a szerző azonban nem, mégpedig azért, mert Munro realizmusa különbözik a klasszikus realizmustól. Az adatok, részletek „kézben tartása”, a mindentudó narrátori hang gyakori használata nála nem jár kontrollérzettel. Munro kedvenc írói eszköze az időben sokszor ide-oda elmozduló cselekmény, a visszaemlékező (flash-back) technika, a részletek sokasága pedig azt az érzést kelti, hogy ha az írástechnikában nem is, a szereplők életében s így általában az életben a véletlen nagyobb szerepet játszik, mint gondolnánk. Egy interjúban Munro is beszél erről a széttartásérzésről: „Az életem tele van ezekkel az egymással semmilyen kapcsolatban nem levő valóságokkal, és ezt látom mások életében is. […] Sosem láttam, hogy a dolgok olyan nagyon összefüggenének.” (The Art of Fiction. Paris Review 131 [1994]. 227–264., 257.)
A kritika egy vonulata Munro regényeit a dél-ontariói gótika (Southern Ontario Gothic) körében tárgyalja. A magyar irodalomtörténetben a gótikus regény középkori környezetben játszódó kísértethistória, itt azonban szó sincs hátborzongatóan kongó lovagtermekről. A helyszín a lehető leghétköznapibb kisváros a maga többnyire nyomasztó társadalmi realitásával. A gonosz, mégpedig valamiféle transzcendens, megfoghatatlan gonosz fenyegető jelenléte mindvégig érzékelhető, az ember bármelyik utcasarkon belebotolhat. Ugyancsak a gótikus regényből származnak a jellegzetes figurák: a veszélyben levő hősnő, a tanácsadó, segítő bölcs asszony és a démoni szerető. Csak nem egy középkori kastély baljósan nyikorgó lépcsőin közlekednek, hanem például lovasfarmot üzemeltetnek.
A világban jelen levő gonosz fenyegetése összefügg a környék szigorú, protestáns hagyományokban gyökerező szellemi örökségével. Alice Munro maga is skót presbiteriánus gyökerekkel rendelkezik.
A protestáns szellemi háttér találkozása a kisváros zárt, sokszor klausztrofób világával szinte kínálja, hogy a szereplők számára mindennapos feladat az önelemzés, hogy soha nem szűnnek meg mérlegre tenni tetteiket, érzelmeiket, vágyaikat és gondolataikat, és mindig könnyűnek találtatnak. Nem történnek világrengető dolgok, itt mégis mindig kéznél van a szégyen, a büntetés, a megvetés, és nehéz, sokszor lehetetlen a megbocsátás. A bűnhődés nem a bűn mértékével, hanem a kis hibák mögött felsejlő univerzális gonosz hatalmával arányos. Legyen szó akár közönséges házastársi hűtlenségről, gőgről vagy akár másoknál többre, jobbra sóvárgásról, a bűn elkerülhetetlenül maga után vonja a bűnhődést. A súlyos, halálos kimenetelű betegség, a tragikus balesetek, az őrület mind kegyetlen, de természetes és a közösség által elfogadott igazságszolgáltatásként működnek, helyreállítanak egy (az egyén által talán nehezen elviselhető, de a közösséget megtartó) egyensúlyt.
Ugyancsak a protestáns szellemiség jegyében, ha megbocsátás nem is, a megnyugvás kegyelme mégis sokszor megadatik, méghozzá érdemektől és iparkodástól függetlenül, akkor, amikor az ember nem is számít rá. Mikor már nem hinnénk benne, hirtelen szavakba lehet önteni egy életen át elnyomott érzéseket, falkemény előítéletek meginognak, sok rosszindulatból valami jó születik, egy autóbaleset váratlanságával megváltozhatnak dolgok, és élhetővé lesz az, ami elviselhetetlen volt. Ez az epifánia, ez a kegyetlen sorsot élhetővé szelídítő kegyelem mindig kívülről érkezik, nincs rá magyarázat, a szereplők maguk sem tudják, hogyan történhetett. „Ne kérdezd, tilalmas tudnunk, mit tartogat a sors nekem vagy neked” – vési füzetébe az iskolás lány a Horatius-fordítást, mikor megtudja, hogy kamaszos kegyetlenséggel elkezdett levélhamisítási akciója a várható tragikus következmények helyett azzal járt, hogy két magányos, egymáshoz közeledni nem tudó ember egymásra talált (Szeret, nem szeret, 2006).

Alice Munro írásait feminista megközelítésben is gyakran tárgyalja az angolszász kritika, és ez az olvasat valósággal kínálja magát, hiszen Munro hősei többnyire nők, és számos jellegzetes női élethelyzetet jelenít meg írásaiban. Míg férfi hősei általában tipikus hétköznapi emberek, hősnői árnyaltabbak, problematikusabbak már csak azért is, mert gyakran az ő nézőpontjukból ismerjük meg a történetet. A férfi sokszor megmarad a vágy titokzatos tárgyának, de ebben a vágyakozásban hiába munkál feszültség, a figyelem központjában nem ő áll, hanem mindaz, ami a hősnő képzeletében köréje épül, amit a vágyakozás az ő életében alakít.
A Csalán (2006) című novella a lehető leghétköznapibb állítással indul, „1979 nyarán az Ontario állambeli Uxbridge mellett beléptem Sunny barátnőm házának konyhájába, és egy férfit pillantottam meg a konyhapultnál, amint éppen ketchupos szendvicset készített magának.” A váratlan találkozás és a hirtelen fókuszba kerülő figura aztán elindítja a visszaemlékezést egy gyerekkori szerelemre, amely, úgy tűnik, a boldogság egyetlen lehetősége lett volna. A gyerekkorban még kibontakozni nem tudó szerelem a férfi életében történt tragédia miatt nem nyerhet beteljesülést a jelenben sem, marad a beletörődés, a fájdalom és annak a felismerése, hogy „Ez az ember tudja, ahogy én nem tudom, még csak közelébe sem jutottam ennek a tudásnak – hogy pontosan milyen a legmélyebb mélység.”
Jinny a Lebegő hídban (2006) halálra szánt, de éppen javuló orvosi eredményekről értesülő középkorú nő, akit egy váratlan éjszakai autózás során megcsókol egy fiú, „mert még sosem csókolt meg férjes asszonyt”. A testileg elkínzott, kemoterápiás kezelések miatt kopasz asszonynak a csók az élet felcsillanó reményének záloga lesz, a megváltás, az önmagához való visszatalálás ígérete: „Jinny úgy érezte, életében először vesz részt olyan csókban, ami önmagában is esemény. Egymaga az egész történet. Gyengéd bevezetés, hathatós nyomás, teljes odaadással végrehajtott kutatás és fogadás, elidőző köszönet és elégedett visszavonulás.”
Munro pályájának tekintélyes része valóban olvasható úgy, mint amelyben kiemelt fontosságú a női tapasztalat artikulálása. Különösen igaz ez második kötetére, az 1971-es Asszonyok, lányok életé-re, amely afféle szerzői önarcképként is értelmezhető. Nem is annyira a könyv cselekménye (egy tipikus kanadai kisvárosban, amelyet ezúttal Jubileenek hívnak, felnövő Del Jordan gyerekkorának, fiatallány-korának, értelmi, érzelmi, szexuális kibontakozásának története) az izgalmas, hanem az, ahogy alig két évtized történetében több generáció és több női életmodell megjelenik egymás mellett. Az első világháború a nagynénik világa, a megkérdőjelezhetetlen szerepeké, a derűs otthoné, a morzsasütik, citromos-csirkés kosárkák, házimunkák világa. Bátyjuk, Craig helytörténeti munkájához valahogy úgy viszonyulnak, mint a Háború és béke zárófejezetében Natasa Pierre munkájához: nem értenek belőle semmit, de mélységesen tisztelik, miközben kicsit le is nézik, mint komolytalan, a praktikus dolgoktól távoli elfoglaltságot. A harmincas-negyvenes évek gyermeke, Ada, az anya, lázadó, kétségbeesetten küzd az önállóságért, a kiemelkedésért, mindazért, amit a körülmények elzárnak előle, aki a kudarcok, a visszafojtott düh miatt frigiditásba, száraz objektivizmusba merül. E két nemzedéknek nincsenek szavai a testi szerelem megnevezésére, csak körülírásokkal beszélnek, mint egy későbbi, 1982-es Munro-kötetben szereplő novella, a The Turkey Season két szereplője. „Lily azt mondta, sosem engedte közel a férjét, amikor az ivott. Marjorie azt mondta, hogy mióta csaknem belehalt egy vérzésbe, sosem engedte közel a férjét a havibaja idején. Mire Lily gyorsan megjegyezte, hogy a férje csak olyankor próbálkozott, amikor ivott. Értettem, hogy büszkeség kérdése nem közel engedni a férjedet, de nehezen hittem el, hogy a »közel engedni« azt jelenti, »szeretkezni«.”
Ada lánya már az ötvenes években, az alakuló szexuális szabadság, de még a feminista mozgalmak és a fogamzásgátló tabletták elterjedése előtt válik nővé, és kényszerül választani a barátnői hagyományos, mintakövető életútja és az egyelőre még körvonalazatlan „saját út” között.
A 2001-ben megjelent Szeret, nem szeret zárónovellája, a The Bear Came Over the Mountain (magyar fordításban Oda-vissza, 2006) után azonban megváltozik a Munro-próza fókusza. A novella egy modern környezetben játszódó Philémón és Baukisz-történet, ezúttal egy férfi hőssel a középpontban. Grant, nyugdíjas egyetemi tanár és felesége, Fiona hosszú és viszonylag boldog házasságban éltek, bár Grant gyakori félrelépései mélyen megsebezték feleségét. Fiona immár alzheimeres beteg egy öregotthonban, elfelejtette férjét, és beleszeretett egy másik páciensbe. Mikor a férfit fiatal felesége, Marian hazaviszi az otthonból, és ettől Fiona szenved, Grant mindent megmozgat, minden anyagi és testi áldozatra képes, hogy visszajuttassa hozzá. Vezeklés a múltért? Cselekvő szeretet a jelenben? Grant és Fiona története jelzése annak a finom változásnak, ami Munro prózájában a 2000-es évektől bekövetkezik, és amelynek kiérlelt darabjait olvashatjuk legutóbbi kötetében.
A kétezres években publikált köteteiben, különösen a Runaway-ben (2004) és a Too Much Happiness-ben (2009) (magyarul Mennyi boldogság!, 2010) a Munro-novella korábban rendkívül sűrű, önmagában regényterjedelmet sejtető cselekményszövete szilánkosabbá válik. Egyre több a kihagyás, a bizonytalanul körvonalazott esemény, az, hogy mi történik valójában, egyre inkább az adott szereplő értelmezésétől függ. A kötetcímadó Mennyi boldogság!-ban Munro az addig általa ábrázolt világ keretei közül is kilép, és hősnőjét, az orosz Szofja Kovalevszkaja matematikust kíséri végig utolsó utazásán Európában. Egyre árnyaltabb, egyre érdekesebb férfi szereplők tűnnek fel az elbeszéléseiben. A Drága élet utolsó néhány írása bevallottan önéletrajz-töredék, „nem egészen novellák”, amelyekben az „érzés önéletrajzi, bár a tények néha nem teljesen”.
Többször elhangzott Munro írásai kapcsán, hogy önéletrajzi vonásaik vannak, hogy önmagát írta meg. Ám annak ellenére, hogy sok szereplő, illetve az írásokban gyakran feltűnő, ápolásra szoruló, lánya életét megnyomorító anyafigura rendelkezik önéletrajzi vonásokkal, Munro mindmostanáig nem írt vállaltan önéletrajzi jellegű munkát, és most is jelzi: „Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem akarok az életemről elmondani.”
Julian Barnes azt írta Alice Munro prózájának időkezeléséről, hogy „az ember csak akkor érzékeli az idő múlását, amikor az megtörtént. Ebben az olvasó a novellahősökre hasonlít, akik maguk is érzékelik, hogy eltelt az idő, és megváltozott az életük, anélkül, hogy tudnák, hogyan, mikor és miért történt mindez. Ez a ritka képesség részben magyarázat arra is, hogyan lehet a rövidprózája olyan sűrű és erőteljes, mint más írók regényei”. (Writers on Munro. The New Yorker, 2013. okt. 10. http://www.newyorker.com/books/page-turner/writers-on-munro.)
Ez az érzékelhetetlenül morzsolódó idő a Drága élet-ben eltűnik, a történetek időkeretei viszont kitágulnak. A cselekmény a második világháborút követő gazdasági-társadalmi változások korától valahová napjainkig nyúlik, és az idősíkok mindegyre felfedik egymást. A Kilátás a tóra című novella hősnője, Nancy egy ismeretlen városkában keresi az orvost, akihez másnapra időpontja van, és maga előtt látja, hogyan nézett volna ki az adott utcarészlet száz évvel korábban. „…az emberek kint ültek volna a verandán, esetleg az utcai lépcsőn. Háziasszonyok, akik aznapra végeztek a mosogatással és a sepregetéssel, férfiak, akik feltekerték a slaugot, miután alaposan meglocsolták a füvet. Semmi magamutogató, elhagyott kerti bútor, mint itt ezek. Csak a falépcső vagy a konyhából kihozott székek. Beszélgetés az időjárásról vagy egy elszökött lóról, vagy valakiről, aki ágynak esett, és nem várható, hogy felépül. Találgatások őróla, amint hallótávolságon kívül került. […] Manapság minden teremtett lélek odabent van a ventilátorával és a légkondicionálójával.”
A térben is minduntalan érzékelhetővé válnak a különféle időrétegek, a faházak fokozatosan átadják helyüket a kőházaknak, majd a betonból öntött lakóparkoknak. A szereplők mindegyre arra kényszerülnek, hogy elmagyarázzanak dolgokat. Az Eljutni Japánba hősnője, Greta kislányával útnak indul, hogy pár hónapig költőként éljen Torontóban (és esetleg egy újságíró szeretője legyen). Az utazás pillanatában mindkét elképzelés nagyjából egyformán botrányos, és később nehezére esik elmagyaráznia, milyen volt akkoriban (ötvenes évek vége) Vancouverben az élet. „Idősebb korában nehéz volt elmagyaráznia, akkoriban mi volt oké és mi nem. Azt ki lehetett jelenteni, hogy a feminizmus, hát az nem. […] akkoriban az is gyanút keltett, ha valakinek volt egy komoly gondolata, nemhogy célja, vagy esetleg olvasott egy igazi könyvet, az ilyesmit volt szokás felhánytorgatni, ha aztán a gyerek tüdőgyulladást kapott, egy hivatalos vacsorán elejtett megjegyzés meg a férj előléptetésébe kerülhetett. Függetlenül attól, melyik politikai pártról volt szó. Elég volt, hogy egy nő jártatta a száját.” (8.) A társadalmi viszonyok állását egyetlen ironikus mondattal jelzi a Corriecímű novella hősnője, amikor azt állítja, „sosem volt ideje Istenre, mert az apja túlságosan lekötötte”.
A kisvárosi, női lét megszorításokkal, korlátokkal teli világa jelenik meg a Rév című novellában, ahol a liberálisan nevelt kamasz lány szemén keresztül látjuk az őt átmenetileg befogadó nagynéni és nagybácsi életét. Ebben a világban a pár mindkét tagja olyan, mintha az ötvenes évekbeli (nyugati) női magazinok illusztrációi keltek volna életre, ahol szombat este mindig megsül vasárnap reggelire a fahéjas muffin, és vasárnap reggel mindig a szeretkezés hangjai szűrődnek ki a hálószobából, ahol a férfi háza a vára, egy asszony feladata pedig, hogy férje számára békés révet teremtsen. Ha pedig netán olyan lenne, mint a nagybácsi gyűlölt, tehetséges zenész nővére, akkor már csak a zene iránti rajongása miatt is nevetséges, mert „ha az ember nő, bármiféle odaadás nevetségessé teheti”.
A korábbi novellákból ismert „démoni szerető”, az autoriter, kegyetlen férfi alakja feltűnik ugyan (például az Amundsen orvosában), de sokkal erőteljesebb szerepet kapnak az érzékeny, szeretteikről gondoskodó, hallgatag, fájdalmukat szavakba önteni sem tudó szereplők. Az Elhagyni Maverley-t fiatal rendőr hőse csöndes ragaszkodással ápolja hosszú évekig feleségét, és ugyanezzel a gondviselő, oltalmazó figyelemmel próbálja megkeresni a hirtelen támadt hóvihar során eltűnt (bigott vallásos családja elől elszökött) pénztároslányt.
Két novellában is megjelenik az aszexuális, testi szerelemtől, mély érzelmi kötődéstől deformáltsága vagy gyermekkori traumái miatt menekülő ember, és velük az elszalasztott lehetőség és a megőrzött méltóság kérdése.
Különösen szép az önéletrajzi írásokból felsejlő apafigura, aki ezüstrókafarmot indít, kora reggeltől késő estig dolgozik, és a kor szellemében időnként nadrágszíjjal elveri a gyerekeit, ha azok „visszabeszélnek”, vagy „túl okosnak képzelik magukat”. A súlyos műtét után lábadozó, álmatlanságban szenvedő, sötét képzelgésektől gyötört kislány, aki attól fél, hogy netán álmában meg találja fojtani a kishúgát, egy hajnalon összetalálkozik apjával a konyhában, és sor kerül egy beszélgetésre, amelyben az apa pár nyugodt, elfogadó mondata visszateszi a kiskamaszt „világuk talajára”. „Egy generációval és egy jövedelemmel arrébb”, immár a felnőtt teszi hozzá a zárlatban, hogy: „Arra gondolok, talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is visszafizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketésének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret. Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.”
A kegyelem ritka pillanatai is légiesebben, finomabban jelennek meg, mint korábban. Sorsok nem fordulnak jobbra, csak rövid, harmonikus pillanatok születnek, a megnyugvás, az elfogadás kissé őszies pillanatai. A Büszkeség-ben két immár idős, egy életen át magányos és sokféle sebet viselő ember, miután félelemből, kényelemből végképp elszalasztották az egymásra találás esélyét, elbűvölten nézik, ahogy a kerti madáritatóban apró, fekete-fehér borzok kergetőznek.
Munro prózavilága mintha szelídebbé, megbocsátóbbá, ugyanakkor szomorúbbá is változott volna a Drága élet-ben. „Nem utaztam haza anyám utolsó betegségekor, se a temetésére – írja a kötet zárlatában. – Két kisgyerekem volt, és Vancouverben senkire sem hagyhattam őket. Nemigen engedhettük meg magunknak az utazást, és a férjem megvetette a formális viselkedést, de miért is őt hibáztatom? Én ugyanígy éreztem. Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk – mást se teszünk.”
Honnan ered ez a szomorúság? Talán abból, hogy a megbocsátásra való képesség emberi erényéből igen könnyen válik emberi gyengeség. Amikor tehetetlenségből vagy az idő múlása előtt meghajolva mi magunk bocsátjuk meg magunknak mindazt, amit életünkben hibának, tévedésnek, bűnnek éreztünk, akkor automatikusan kizártuk a kívülről, kegyelemként érkező megbocsátást. Valami olyan felismerés ez, mint amit a Corrie című novella hősnője érez, amikor rájön, hogy szeretője hosszú éveken át becsapta és kihasználta: „Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak mind elrepültek.”

Vallasek Júlia

 

1. Szeret, nem szeret (2006), Csend, vétkek, szenvedély (2007), Egy jóravaló nő szerelme (2008), Asszonyok, lányok élete (2009), Mennyi boldogság! (2011), Három történet (2013), Drága élet (2014). A továbbiakban azok a novellák, amelyek mellett nem szerepel a magyar fordításban való megjelenésük dátuma, a 2014-es Drága élet című kötetből származnak.