Tarján Tamás

PASSÉ COMPOSÉ

Kincses Elemér: Mindörökké
Mentor, Marosvásárhely, 2014. 279 oldal, 2940 Ft

A romániai magyar dráma- és színházkultúra egyik meghatározó író- és rendezőegyénisége – többek között az ő alkotása a hatalmi-erkölcsi problematika az 1970-es, 1980-as évek fordulójáról oly emlékezetes két paraboladarabja, az Ég a nap Seneca felett (1978) és a Trójában hull a hó (1981) – a prózában ugyancsak otthonos. Korai novelláit 1972-ben a Bekötött szemmellapjaingyűjtötte össze, az érdemeltnél kisebb figyelmet keltő regénye, a Soha2007-ben jelent meg. Hosszú esztendőkön át formált legújabb epikai vállalkozása, a Mindörökké ismét új írói arcot mutat, noha egy vonatkozásban: az erős történetességben kötődik az epikai, sőt a színi előzményekhez is.
A történet mint a konstrukció alapja és a könyvbeli beszédmód(ok) indukálója, nemegyszer verbális jelenléttel igazolja kitüntetettségét. A sok művészeti és irodalmi utalás között csak úgy pattog ide-oda Johann Sebastian Bach és Dinu Lipatti, Aquinói Szent Tamás és Jorge Luis Borges, Edgar Allan Poe és Anton Pavlovics Csehov meg Jacques Breltől Mike Oldfieldig további számos híresség mindig üzenetessé, funkcionálissá tenni próbált neve, s a gyakorta önreflexív szövegben egyszer így nógatják a végig egyes szám első személyben szólaló főszereplőt: „Végső soron minden, abszolút minden regény három fonalból szőtt: az író leírja, amit megélt, ez egy, leírja azokat a történeteket, amiket hallott, s leírja, amit kitalált. Ezzel kész… Kafka, Márquez, mind… Nincs kivétel. Szóval mesélj!” (81.)
Az ellentmondást nem tűrő poétikai leegyszerűsítés mintha azonosítaná a történetet és a mesét, a történetmondást és a mesélést. Nincs így, ám a történetinterpretálás gyakran mesebefogadással ér célt, vagy legalábbis amit a főhős a valóságra közvetetten vonatkoztatható, szimbolizálódó egyszeri, érde(ke)s történetként ad elő, az hallgatójához, hallgatóságához inkább a mese másféle, a fordulatos-kalandos eseménysorban megbúvó szokásosabb, lágyabb jelképességével érkezik el. Egy tragikus sorsminta, életformula három sorban (és a bűvös mesei szám diktálta három változatban) is lehet már „mese”, mint a regény legelején, harmadikra az ismétlést joggal elhagyva, „a többit nem is mondom” zárlattal (5.). Főhősünket, az egyetemi tanárból lett perecárust ugyan kérdőre vonják: „Miért nem írod meg?” (mármint a történeteit), s ő költői elköteleződésével, három lírai kötetével védekezne (185.), azonban nincs mit szégyenkeznie e téren, mert a történetbe is történetet, a mesébe is mesét ölt. Elég egy „élet-halál” kosárlabdameccs utáni enyhe transz, hogy hirtelen életre keljen (az egyik játékos szavaiban) egy voltaképp mellékes sorstörténet (62.), elég némi ital, hogy követelje jogait az anekdota (aztán a Liba ragadványnév és kosárnyi óvszer – egykor hiánycikk! – megvásárlásának históriája mögött vagy felismeri valaki a hajdani nagyszerű színművész, Bencze Ferenc kaján kacagású bunyós arcát, vagy nem, tulajdonképp mellékes – 180.), elég a különleges vendéglői tálalás – és megint a „Mesélj!” –, hogy életre keljen a gyerekkor egy epizódja (de miért éppen ez…? – 75.). Helyenként az adoma és a vicc is beférkőzik, amolyan félig szövegként, álszövegként, a történetet-mesét olajozandó.
A „Hátradőltem, elkezdtem beszélni” (241.) szituációiban más közelítésmódok rovására is bővelkedik a Mindörökké. A közvetlenebb jellemábrázolást ugyanúgy kiválthatja a beékelt történet (ki mit mesél), mint az idő- és térképzetek összetettebb felidézését. A történetesség természetesen érdekfeszítővé és olvasmányossá – akár egzotikussá –, néhol azonban kissé felszínessé és irrelevánssá teszi Kincses Elemér könyvét. A főalak, aki – státusvesztéséhez az anonimitást társítva – nem szívesen bökné ki a nevét (általában a megszólítása, megnevezése is „professzor”, „tanár úr”), több nyelven tudó, kivételes műveltségű filosz, elsősorban latinista és anglista – volt. Az intrikák és egy mezaliansz parancsolta le a katedráról. Most, valamicskével túl a hatvanon és két infarktust kiheverve perecárulásból tartja fenn magát. Portékakocsiját olykor az univerzitás közelében is jó vásárt csapva tolja, volt kollégák, mai diákok, iskolások is a vevői. A tudomány szférájából sértődés nélkül visszalépett a város kiskereskedői rétegébe. Költői karrierjét sem erőlteti.
Magányosságát viszonylag könnyen oldja a nők ma sem sikertelen egykori bálványa. A regény elején egy feltűnően művelt pincérnőt hódít meg szélsebesen. Sokat nem tesz érte, a harminc körüli nő egyszerűen, bár nem eszeveszetten beleszédül. Némi meglepetésére szolgál az olvasónak, hogy a tüzes, kiadós, romantikus éji szeretkezés után (parányi házikó, petróleumlámpa) a férfi belekezd pár évvel ezelőtti nagy szerelmi élményének részletes taglalásába, s az oldalakon át hömpölygő emlékáradást (31–37.) a nő, Magdi csak a szexuális áthallású felkiáltással szakítja meg: „Élvezem… Folytasd! Hallgatlak reggelig!” (34.) Igaz, addigra már, előjátékként, maga is részletezte írói illúzióiból gyógyíthatatlan elmebeteggé roskadt volt férje kálváriáját (mely mint önálló mikronovella, a regény egyik legsikerültebb része: a szerencsétlen ember a lehető legnagyobb gondossággal, hibátlan központozással teljesen értelmetlen „szavakat” gépel a hófehér papírlapok sokaságára, míg egyszer csak bele nem bénul őrületébe. A történet ez esetben példázat, a konvencionális alkotói teremtésöröm és ars poetica felszámolása, az értelmiségi-művészi tevékenység többféleképp bekövetkezhető csődjének egyszerre bizarr és intenzív jelzése).
Kincses a hatvan körüli férfi és harminc körüli nő, Magdi együttlétében előképét adja a félbetört, majd a regény főtörténeteként újrakezdődő Adél-szerelemnek. Kockázatos az Ady múzsájára emlékeztető névadás, nem is marad ki a „Fogadjunk, nem engedte, hogy Lédának szólítsd!”, a „Nem is próbáltam” (31.). Ma nem íródhat Ady–Léda-történet, abban a közegben különösen nem, amelyet Kincses hol halk, hol káromkodósabb közéleti szkepszissel, kis célok és céltalanságok összességeként jelenít meg. Holott a Mindörökkéfő sodrában egy érzelmi-anyagi mecenatúra, egy költő és egy nagy nő utazásokkal is próbára tett viszonya hömpölyög.
Szintén kockázatos megoldás a cselekmény „öndefiníciója”, ahogy a tanár a fiatal Magdira bízza kibeszélt szerelmi múltját. Az ismétlődés (Adél, a professzor egykori tanítványa is évtizedekkel fiatalabb tanár-istenénél) gyengíti a többször is félreseperhetetlen konfliktusként tételezett korkülönbséget, viszont megérzékíti az abszolút minőségi eltérést, amely egy vállalható egyéjszakás kapcsolat és az életre szóló kötődés között fennáll. A professzor által részint épp az életkori fesztáv miatt pár éve valósággal elűzött, szerinte távlattalan szerelmük kötelméből kioldott Adél, jobb híján kötött külföldi házassága után, azaz már megözvegyülve, de még mindig nagyon fiatalon s immár maga is egyetemi tanárként tér vissza Svédországból Marosvásárhelyre, hogy hatalmas örökségét, szépségesen érett ifjú nőiségét, szenzibilis és empatikus műveltségét, mindenét-mindenét az imádott férfinak ajánlja.
A dolog, vélhetnénk, túl szép ahhoz, hogy (regény)igaz legyen. Az „idősebb vagyok, mint az apád” típusú mondatok, megfejelve „Az Idő az jön, csak jön” bölcsességeivel (59.) a lektűr felé ránthatnák a Mindörökké-t. (A professzornak Magyarországra települt, apjában jobbára csak alkalmi pénzforrást becsülő felnőtt lánya van sikerületlen házasságából.) Az író elejét veszi ennek a veszélynek. Rendre az ismétlés eszközével él, úgy azonban, hogy az fokozás, új dimenzió megnyitása legyen. Bizonyára ezért sistergeti rá az I. fejezetben mindenfajta elválasztás nélkül a Magdi-történetre az épp az iménti elmeséléssel felizzított, s most, lám, a csoda villámlásaként újrainduló, újranyilalló Adél-történetet. A „Hozzám bújt. Elaludtunk” (Magdival – 39.) és Adél keze írása, az összetéveszthetetlen „Én” szignálású váratlan üzenőcetli elolvasása mindössze négy-öt, spácium nélküli sor távolságában szomszédol egymással, ugyanazon a könyvlapon. A későbbiekben Adél szerelme, akarata és vagyona azonnali hatállyal repíti Malmőbe a perecárusi munkaköréből hosszabb szabadságot könnyen kapó s az utazás kérdésében nem az ellenkezésre beállítódott professzort. Az újratalálkozás, újra-összeszerelmesedés és elutazás helyzete bír regényhitelesítő nagyságrenddel, egyben bizonyos fonák kicsinyességgel, amelyet a „perecárus, aki egyetemi tanár volt” figurális szociológiája nem is csupán egyéni vonatkozással, hanem mai közép-európai társadalmi jellemzőként amúgy is ügyesen, kritikai éllel alapoz meg.
A körkörös regényépítkezés kiteljesítése, hogy Malmőből (ahol az elhunyt férj hátrahagyta otthonban csak whisky is harmincféle áll az infarktusai ellenére erősen italkedvelő vendég rendelkezésére) a pár Brazíliába repül. Hirtelen ötlettel a prof egyik ott élő régi barátját keresik fel. Aztán a barát szintén magyar orvos barátját egy másik brazil városban, végül egy filmforgatás helyszínét egy faluban, ahol immár török filmművésznő s más nációk tagjai is sürögnek-forognak. E hármasságra, nyüzsgetésre nyilván nem elégséges ok, amit a szerző író-olvasó találkozókon szívesen, derűs lendületességgel hangsúlyoz: sosem jutott el Brazíliába, pedig nagyon szeretett volna, ezért írt magának egy epikai Brazíliát. (Hasonlóan nyilatkozott egyszer-egyszer a gyönyörűséges, eszes fiatal nők iránti férfiúi rajongását szóba hozva: örömest álmodott ilyen hősnőt.) A távolságmotívum a regény megkívánta tényező. Az észak-európai, majd a dél-amerikai különféle lokalitások abba a keretbe helyeződnek, amelyet a marosvásárhelyi kezdő és bevégző helyszín (valamint több melléktörténetet képző locusként Adél kalotaszegi szülőfaluja) alkot. Nincs „önálló” Svédország és nincs „szuverén” Brazília a Mindörökké-ben. A két messzi ország, a négy-öt távoli színhely a közép-európai és balkáni viszonyítás koordinátáiban éled fel. Mintha a színműíró, forgatókönyvíró Kincses szcenírozná – a repülőgép égi kondenzcsíkjának és a tenger látványának óriási világollójába fogva – a főzésjelenetet (melynek akadnak más megfelelői a könyvben). A brazíliai barát szavait interpretálja egy bekezdés: „Csinálunk egy becsületes bográcsgulyást! – állt meg felettünk Robi. – Ahogy illik, argentin marhahússal, perui krumplival, magyar csípős paprikával, erdélyi ésszel s hagymával. A hagyma bölkényi, baszd meg. Felrepültem érte Rióig! A nyáron. Valami távoli rokonom hozta. Húsz kiló! Nagyon spórolok vele. Semmihez sem hasonlítható az íze. A fa pedig… Na találd ki! […] Kanadai. Mármint a gyújtós.” (121.) A nagyvilág rotyog a bográcsban.
Ha a szövegnek káromkodni kél kedve, az indulat vagy a töltelékszavas tovalendülés mindössze egy-két drasztikusabb kifejezését veti be. A brazil „bacchanália”-jelenet rámenős, de ha filmre vennék, valószínűleg csak 14-es szám kerülne az intő karikába. Mivel a könyv legfontosabb szereplői roppant súlyú hatást gyakorolnak egymásra, a különféle szereplőcsoportok pedig rugalmasan idomulnak egymáshoz (még akár a társadalmi elit és a szociális mély alakjai is), egységességéből egyediségeket pattintó a stílus.
A történetmondás, mesélés nagy tömbjei ellenére a regényben rengeteg a párbeszéd. Tömörek, takarékosak. Lehetőleg, bár nem elégszer felisszák a „kérdezte”, „válaszolta”, „hökkent meg” stb. felesleges eligazításait. Ott a legjobb, ahol sorozzák egymást a replikák három-öt-hat szavas fragmentumai (például: 27., 152. stb.). Egy ide, egy oda. Ez a megoldás, máskor a rövid dialógusbekezdések pergése (például: 174–175. stb.) tompítja az egyes szám első személyű előadásmód fölényét. E korrekció előnyös, mert tulajdonképp Adélnak ugyanannyi joga és oka lenne előadni kettejük történetét, mint amilyen joggal azt a maga szemszögéből a professzor meséli el. Hol az énbeszéd kebelezi be a párbeszédeket, hol a párbeszédek szorítják grammatikai háttérbe a magánbeszédet: lüktetően egyensúlyos a vonalvezetés, a történet „gazdája” nem tesz szert őt e beszédkörnyezetben meg nem illető omnipotenciára. Átengedi-visszaveszi a szót. A professzor beszél? A regény beszél.
A mindörökké szó szakrális jelentéstartalmú, s egyebek mellett a katolikus köszönésválaszból, a „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”-ra adott feleletből ismerős, egy másik szóhoz tapadva. Kincses Elemér regénye a mindörökké tartó lángoló szerelmet dicséri, a világirodalom ezernyi nagy művének szolid, de történet-öntudatos, specifikus miliőjű örököseként. Egyenrangú felek forrnak össze a nagy korkülönbség két partjáról, egymásnak méltó és összeillő társai. Az egymásnak teremtettség igazoló színei a mű legemlékezetesebb foltjai. Az otthonosság, amellyel a lány kezdettől belakja (első, véletlenszerű közös karácsonyukkor meglepetésszerűen ünnepivé varázsolja) a férfi szerény kétszobás értelmiségi barlangját, mely egy tizenhét lakásos épület udvarára, zsivajos plebs és populáció szeszes-muzsikás mindennapjainak meghitten torzsalkodó hemzsegésére nyílik. Azután a közös érdeklődés, mely például sportszeretetükben nyilvánul meg. A Soha, mely az önéletrajzi én emlékező regénye volt a gyermeki-ifjúi tudaton átszűrve, az atlétika jelképiségét tudta magáénak. Itt a kosárlabda (az egyetemista Adél a palánk alatt is ponterősnek bizonyult), a tenisz (a sorokból kihallatszik az ütések ritmusa, gémek öröme, Maria Esther Bueno, a nagy brazil bajnoknő nevének zenéje), a (sport)horgászat mind alkalmas arra, hogy két szereplőből párt, néhány emberből csapatot, lelkesedőkből publikumot csaljon elő. S az alkoholmotívum sem feltétlenül követi a legutóbbi három-négy évtized magyar epikájának italsztereotípiáit. Már azzal sem, hogy az erdélyi értelmiségi és nem értelmiségi (mértékvesztő) szeszfogyasztás magyarázatait és mentségeit az anyaországihoz képest kissé új rendbe szedi, vagy (a professzor és Adél esetében) együtt játszatja a kemény pia és az engedékeny tej ivásának lirizált motivikáját.
A regény írástechnikailag csupa nádli. A függelék, az Idegen vagy nem közérthető szavak, kifejezések, fogalmak magyarázata ezt fűzi a nádli szóhoz: (romániai magyar köznyelv) fordított szem (kötéskor)” (279.). Ilyen „fordított szemekkel” dolgozik a könyv. Hőseink megismerkedésének napja október 4., viszont első szerelmes együttlétük május 10-ig várat magára. Igen sok figura és nem kevés esemény önmagából kifordulva, önmaga ellentettjeként – majdnem mindig önmaga veszteségkövetkezményeként, „fordított szemként” – mutatkozik, ámbár ebben a kontrapunktikusságban a kor és a fátum negatív hatása mellett szükségszerűség és az alászállás érzelgősség nélküli, megértő elfogadása szintúgy érvényesül. A Flekkenfalvaként is említett Marosvásárhely egésze, a kocsmai törzsgárda, a kalotaszegi családakol, az itthon/otthon maradtak közössége és a messzire szakadtak, az anyaország-Magyarországra egyetlen határt átlépve vagy más kontinensekre határokat maguk mögött hagyva kivándoroltak, az élők és holtak kara: csupa olyan „szem” összessége, amelyre közel ugyanannyi „fordított szem” jut. A perecárussá lett professzor, valamint a visszatérni, újrakezdeni bátor Adél az a szem – Szem –, aki önmaga és egymás nádlija is.
A szótárnak annyiban szintén hasznát vesszük, hogy tartalmazza a passé composé magyarázatát: (francia) összetett múlt idő” (279.). Jóllehet, persze Kincsesnek az elemi nyelvtani jelentés a fontos, a francia nyelv múlt időinek egyike, átvitt értelemben elmondható regényéről, hogy az összetett múlt idő regénye, illetőleg (bizonyos egyenetlenségektől és túl könnyű, poénos megoldásoktól, idézésektől eltekintve) a múlt idő finoman összetett újraforgatása – a jövő időt magában hordó, „megjósoló” jelen időben. A jelen a múlt nádlija, a jövő a jelené. A tanár úr és Adél szerelme a múltban ment végbe, s végéig, végzetéig ment. Az újult szakasz az egykorinak látszólag szabadabb, kettejük viszonyában kiegyensúlyozottabb, az idő múlása folytán is érettebb második, térben és lehetőségekben kiterjeszkedőbb lejátszódása. Az első periódus az „örökké” periódusa volt, az ismétlő-eltérő második a „mindörökké” felfokozottságáé. S lesz még egy harmadik is.
Ha visszatérünk a professzorhoz, egyben Adélhoz is visszatérünk, hiszen – ez a könyv tarka társadalmi-történelmi közeg(ek)be ágyazott, mégis inkább perszonális logikájú, inkább érzelmi, mint tudati sugalmazása – ők ketten egyek voltak, majd újra egyek lettek. Szétfeslett szerelmük nádlija, megváltó ellentételezése a kötés: a házasságkötés. A Mindörökké a professzor és Adél marosvásárhelyi esküvőjének napja felé tart, a kivételes nap felé, amelyre fél Kalotaszeg „felutazik” buszokkal, ha már beletörődtek a nem fiatal férj leánykérésébe. Ennél egy tapodtat se lépjünk tovább, mert a regény legjobb, legjelentékenyebb, legkarakteresebben jellegadó – mindössze hat-hét lapos, elválasztó csillag után olvasható, befejező – része. Mondhatni: egy szerelemnyomozás egyedi detektívregényének megoldó-feltáró, visszamenőleg is értelmező lezárása. Nem árulhatjuk el tehát, miért nagyszerű az utolsó mondat, mely úgy epilóg, hogy ugyanakkor prológ, s hogy mely tulajdonnév a regény legutolsó szava.
Amikor az olvasó idáig ér, egyetlen végigpillantással visszacikázóan újra felmérve a közel háromszáz regényoldalt, mondja majd ki a Mindörökké-re az áment.

Tarján Tamás