Sopotnik Zoltán

ORBÁN OTTÓ / FILM / LÉPCSŐK

Vegyünk fel két tetszőleges pontot
a világban: hogy melyik a kelet-európai,
azt a hiányérzet mondja meg. Lépdelek
az ország lépcsőin, botorkálok szúrós
lépcsőházaiban, verem mankóimat suta
korlátaihoz. Nem vagyok házmester, de
át tudom érezni a bűntudatot, a szégyent,
hogy megint javítani kéne, de leszáradnak
a szerszámért nyúló kezek. Amik meg kinőnek
helyettük, inkább a közeli kába rendőrőrsöt
hívják fel mentális telefonon. A szocialista
mennyezet majd később természetesen
leszakad, de perpillanat még a bűntudat meg
a szégyen. A huszadik század habarcsa. A
háború a spájzban is háború, a stelázsin
meg lejátszhatók a legnagyobb csaták.
A csipkelekvár teteje a párttitkár lehelete
miatt penészes, mondják a szomszédok
suttogva. Akár a kávéházban, ültem valaha
egy kórházi ágyon, elhittem egy világot, rögtön
univerzummá nőtte ki magát. Azóta félek,
hogy a spiritualitásba poloskát szereltek a
jól képzett ügynökök. Nem biztos, hogy a
politika küldte őket. Hanem. És itt a vége.
Futok vele döcögősen: medréből kilépő
folyó vizén, lakástűzön át.