Németh Bálint

ÚTMEGSZAKÍTÁS

Felpattantam a műbőr ülésről, mint aki ébred, holott
csak újabb réteget nyúztam le egy túlságosan gyakran
ismételt álomról. Homlokomon az ér kidülledt, mert
hiába bíztam magam zakatolásra, fémszagra, alkalmi légvonatra,
hűtlenül közvetítettek, és hogy valójában te beszélsz velük
közös nyelvet, nem én – erre döbbentem rá. Légy vágott
keresztül a fülkén, udvariatlan figyelmeztetés, pedig
akkor még hittem, mint komoly fiúk a menetrend
varázslatában, elhatározásom erejében. Táskám lerántottam
a poggyásztartóról, hátra se néztem, mert tudtam,
úgyis követsz majd. És jöttél is, de nem parancsoló
szándékom vezérelt, hanem a nehezebb időkre megőrzött
szánalom, melyet most fintorogva kezdtél felélni,
akár az olcsó halkonzervet. Vagonunk nyitva felejtett ajtaja,
a szerelvény állhatatos lassulása, a falevelek erőszakosan
élesedő kontúrjai odakint, mintha viszonylatunk erezetének
torzképét mutatták volna, és akkor már nem volt visszaút,
le kellett szállni két állomással korábban. Megint azt hittem,
ébredek, de csak egy másik, kölcsönkapott álomba ereszkedtem alá,
kissé szédülten a ruhába, bőrbe, szívbe tapadt kánikulától.
Te vetted észre hamarabb, hogy a rossz oldalon szálltam le,
kiszáradt fűbe léptem, ahol nincs is peron, de nem nevettél –
nem maradt már benned erő, kímélet. Hirtelen, közös időnk
a szerelvény és a drótkerítés közt támadt senki földjén,
üres konzervdoboz hallgatása, ablaktáblák közé szorult legyek
zümmögése, aztán az unalom szálkás csontváza
abban a két percben, mielőtt vonatunk továbbhaladt
nélkülünk. Mert végül továbbhaladt, ebben is tévedtem tehát,
mert akkor mégsem álom, mégsem a kötött pálya váratlan,
hősies és végleges elhagyása, hiszen kiderült, hogy sajnos
innen is van tovább, mert még innen is van visszaút.