Mesterházi Mónika

RÁBÁRÓL, SZEMÉLYES

Nem hittem, hogy az utolsó emlék alatt találok mást, mint azoknak a helyeknek a lenyomatát, ahol utoljára találkoztam vele. Az utolsó emlék olyan szörnyű volt, hogy sokáig csak ez maradt. Tüdőgyulladással feküdt a Nyírőben, a slejm fel-le szánkázott a hörgőin, de egy tisztességes köhögésre már nem futotta az erejéből; mikor épp megkönyörültek rajta, valami géppel leszívták, amúgy nem enyhített a kínján, hogy volt ott vele-szolidáris szemtanú. Volt viszont egy szobatárs is, unalmában minden kinyöszörgött mondatomra rávágott valami cinikusat. „Vigyázzon magára!” – „Nem tud.” – „Jobbulást.” – „Neki már mindegy.” Ez adta a párbeszédet, mert ő már nem szólt semmit, talán érzékelte, ki van ott, talán nem. Nagy szeme kidülledt, és ez egyben a legutolsó emlékem is, mert sajnos mikor búcsúzóul, már kabátban visszaléptem az ágya mellé, fekete kabátom láttán valami iszonyat ült ki az arcára.
Erre a látogatásra már biztosan semmi szükség nem volt, de vajon a többire? Valami tehetetlenség vitt hozzá két-három hetente, egy éven át. De ő keresett, ő hívott föl egy decemberi este, illetve éjjel fél háromkor, abban a meggyőződésben, hogy délután van, és neki nem hozták az ebédjét. Ő tehetett róla, nem én. Későbbről, naplójegyzetből olvasom: „Nem tudom fölidézni, mikor volt, hogy egyszer csak Saint-Exupéryre és A kis herceg-re hivatkozott: a róka, mint megszelídített lény, már felelősség, hogy ne engedje el. »Én is most megfogom a maga kezét, hogy ne engedjen el.«” Ha valaki ismerte, nem volt az a vallomásos alkat.
A róla szóló levélváltásban ugyanaz ismétlődik sokaknak, sokszor. Nem jó neki a kerületi otthonban, haza szeretne menni, de nyilván nem élhet egyedül. Nagyon sok perc mobiltelefonon, ugyanerről, illetve sokak véleménye, ítélete, kétkedése. Magáról az otthonról is találtam valamit a feljegyzéseim közt.

Ott hagyod, megint ott hagyod
egy helyen, ahol vécére se mennél,
mert nem a rokonod,

a szűk, hideg, neonfényes szobában
a vacogó nyárban fekszik hanyatt,
tetőablak van, ráccsal,
és nincsenek madarak

odanyúl az ágya mellé
ahol a könyvei helyett a fal,
ahol a festményei helyett
neonfényt pislog a falon az olaj

ez a rokonok igazsága
ez az orvos igazsága
ember az, aki enni kap
abban a protekciós skatulyában
nem fér el a szabad akarat

Ebben a nyugdíjasotthonban, illetve gondozóházban a tetőablakos szoba már a második, az első egy kétágyas volt, ahol egyedül lehetett, mégis bezárva, nagyon kevés tárgyával. A kivételezettség zavarta. Feljegyzéseim szerint: egy repülőtiszt révén érte el, hogy valamelyest elismerjék, mert az itteni kiváltságai miatt, meséli, nem fogadták a köszönését. (Jóval korábbi emlékem: könyvesboltban, irodalmi rendezvény előtt próbáltam neki köszönni, de teljesen befordult a könyvespolcba, hátha mégsem akarnám észrevenni, de megvártam az alkalmat; valóságaink eltérőek.) A nyugalmazott tisztnek egy magyar pilótáról mesélt, aki mikor látta, hogy az ellenséges angol gép kifogyott a munícióból, mondta, megdöntötte a szárnyát, és hagyta őt élni. Mikor ezt meséli, könnybe lábad a szeme. A pilóta nem hallott erről, de értékeli, hogy ő ilyesmiről tud. Én is kérdem: honnan? Ő: hát az ember ezt tudja. Még elmeséli, hogy valaki kérdezte tőle, ismeri-e a csender szót. És újra: „ezt az ember tudja”. Kérdem tőle, hogy és a szender? Persze, tudja, hogy egy lepkeféle.
A kiváltságai a kisebb és sötétebb szobában megszűntek. Egyre sürgetőbben kerül szóba, hogy hová mehetne máshová. Az irodalmi család az elegánsabb idősotthonok és a házi ápolás, az ún. erdélyi asszony intézménye között ingázik, bár kevés beleszólással. A lakását nem ajánlhatja fel, hogy valamilyen elegáns intézménybe költözzön, mert „szavam köt”. Amúgy is vágyik vissza a lakásba. A sorsáról nevelt fia dönt. A házi ápolás szerinte törvényellenes. Nem úgy, mint a paraszolvencia.
Az otthonban valahogy mégis a lázadás szelleme élteti, egyik korai látogatásom során diktálja utolsó versét, amelyet addigra csiszolt négysorosra. „Leraktak engem, mint egy csomagot. / Irányítószámot, címet se kapott. / A forgalomból kiesően / kallódik a címkeresőben.” Hibátlan, modern vers, a négyre rímelő öt szótag kifejezetten a nála fiatalabb költészet hatása.
Valamikor ősz elején hazaköltözhet a lakásába, huszonnégy órás ápolás mellett (amelyet egyetlen ápolónő teljesít, a várható teljes kifáradással). A hálókuckóját, ahonnan a kertre nyílt az ablak, át kellett engednie az ápolónőnek, és pár kisebb kellemetlenség és a romló fizikai állapota miatt ez is nyűglődés, és nincs meg a vágyott távlat, mint korábban, az otthonból nézve. De mégis a festményei között fogadhatja a látogatókat. November tájékán egyszer csak egy elfekvőben találja magát, ahonnan régi tanítványa, könyvei kiadója hozza ki, saját felelősségére. De hamarosan újra kórház, tüdőgyulladás, amiből már nem épül fel.
Az ápolása, az ellátása túl sok személyes érdeket érintő részletet tartalmaz, nem hiszem, hogy szeretné, ha ezek fennmaradnának róla, de a lehető legáltalánosabb kérdést is érinti, az öregedő társadalom betegellátását, ami más országokban munkát jelent a fiataloknak, adóból levonható szolgáltatást a családoknak, és nem egyetlen személytől, hanem valamilyen szervezettől való függést az öregeknek.
Nem akarom összekeverni, összemosni a költő alakját a beteg emberével, ehhez a kettőhöz jártam, egyszerre. „Bizonyos dolgokban sokkal természetesebben viselkedik, kendőzetlenebbül. Ugyanakkor nála is, mint sokaknál ott az a megkonstruált (védhető) személyiség.” Ezt az első látogatásaim után írtam. A versek végig foglalkoztatják, de valamikor november elején meséli, „az utóbbi hónapokban hiányzik belőlem az indíték”. „Ez még visszatérhet.” „Visszatérhet. Talán vissza is fog. De erőltetni nem érdemes.” Rosszul lát, írni nem is tudna. Felvetem, hogy diktálhatna. Igen, de „hiányzik az íráskép”. Ezekben a dolgokban teljesen pontos, pedig a valóság egyre inkább keveredik benne a víziókkal, a frissen hallott információ a saját emlékekkel. (A féléber tudat működését, érzékeléseit, asszociációit számos versében alkalmazta, tudatosan. Talán könnyen belesiklott ebbe a tudatformába.)
A végén már nehezebb a beszélgetés, „szinte végig én beszéltem, a világon mindenről, ami az eszembe jutott”, írtam egy másik látogatónak, aki azonnal válaszolt, „én is összehordok tücsköt-bogarat”. Öt-hat irodalmi barát személyesen látogatja, páran telefonon tartják vele a kapcsolatot, még többen érdeklődnek. Olyan emberek is leveleznek és telefonálnak az ügyében, akik korábban ízlésbeli, politikai vagy más feszültségek miatt kerülték egymást.
Utólag úgy gondolom, egy kicsit mindannyian lényekké egyszerűsödtünk vele és körülötte.