Mándy Iván

NEMES NAGY ÁGNES: SÉTÁLÓ PALOTA (REGÉNYRÉSZLET)

Lektori jelentés

 

Nemes Nagy Ágnes a Nyugat után fellépő ún. negyedik költőnemzedék egyik legmarkánsabb, legerőteljesebb egyénisége. Kötete, a Kettős világban kész, kiforrott költőt mutat. Egy gyötrelmesen vívódó lélek bontakozik ki előttünk ezekből a versekből, és már itt érezni az erős epikai tehetséget, amit leginkább az Elégia egy fogolyról c. hosszabb költeménye jelez. Ez a hajlam a regényszerű ábrázolás felé még inkább jelentkezik a kötet után megjelent Mihályfalvi kaland című verses regény töredékében. (A Csillag hozta két részletét, a többi aligha a költő hanyagságából maradt el.) Ahogy itt helyzetet, alakot jellemzett, tömören, a sűrített ábrázolás eszközeivel, az már mutatta a készülő prózaírót. Akárcsak a villanásszerű, drámai párbeszédek.
S itt, a Sétáló palota első fejezeténél sincs az az érzésem, hogy egy olyan költő prózáját olvasom, aki ebből vagy abból az okból kirándul a regényírás területére, akitől tehát a próza végeredményben idegen.
A török kor világát mutatja be ebben az írásban Nemes Nagy. A jó író ösztönével egy hétköznapi figura, Benedek sorsán keresztül. A továbbiakban föltehetően szintén Benedek sorsában, történetében tükröződnek a történelmi események.
Mindjárt az elején meg kell mondanom, hogy magával Benedekkel egy kis baj van. Az helyes, hogy hétköznapi figura. Hanem kissé élettelen is. Mindjárt az elején többet kéne megmutatni belőle, jobban kellene éreznünk, hogy tulajdonképpen ki is ez a Benedek. Valójában keveset tudunk róla. Ezt a hiányérzetet még csak növeli az olyan általánosító, összefoglaló mondat – mégpedig mindjárt az első öt-hat sorban! –, hogy „Benedek torkig volt Budával”. Mondom, elsősorban úgyszólván még nem is tudom, ki ez a fiatalember. Azt se tudom, hogy tulajdonképpen mi van Budán. (Az, hogy ott a török, így önmagában még elég általános valami.) És végül nem tudom, de sejtelmem sincs, hogy Benedek miért van torkig Budával.
A stílus a későbbiekben jellegzetesen ábrázoló stílus, tehát az ilyen odaragasztott általánosító mondat egyébként is idegen az írás szövetétől.
Ami a továbbiakból kitűnik és ami igazi regényt ígér, az az, hogy alak, táj, kor együtt él, együtt lélegzik. Nemes Nagy Ágnes sem a tájat, sem a kort nem kulisszaként tologatja, nem is magyarázza, hanem Benedeken, az eseményeken keresztül ábrázolja, bemutatja. Egyébként is az író soha nem áll alak és olvasó közé.
A kort szerencsésen behozza a lány feltűnésével, a törökkel való bajvívással. A párbaj leírása talán éppen a túlrészletezettsége miatt kissé stilizáltnak hat – tömöríteni, sűríteni kéne. Ezután jön a fejezet legkiemelkedőbb jelenete. Amikor Benedek hazaviszi a lányt a falujába, akit aztán nem akarnak befogadni a töröktől való rettegés miatt. Elpusztult világ, elpusztult emberek, kiégett érzések, ahol már nincs helye szeretetnek, szánalomnak, csak valami rettenetes állati rettegésnek. – És mindez néhány oldalba sűrítve. Majd még egy bravúr. Ahogy az író ismét az alakon keresztül bemutatja a szétrombolt országot.
„Benedek a hajnali ködben, nyergében az idegen leánygyermekkel, három szívdobbanásnyit habozott. A három szívdobbanás ez volt:
Első: török lovas. Páncéltalan, könnyű gúnyás.
Második: villan a sisakja. Vallon vértes.
Harmadik: sisakja van, de páncéltalan. Huszár.
Huszár volt. Ez már Magyarország.”
Az író stílusa tiszta, világos, helyenként költői képekkel. („…egy-egy kisebb bokor előreszalad a fű közé”, a hasonlat második fele a házőrző kutyával bár pontos, reális, de éppen magyarázós volta miatt leesik, hétköznapivá lesz az, ami az előbb költői volt.) Viszont némileg erőltetettnek találom, hogy Benedek megéjszakázik a bokorban. Végül pedig igen ügyes ötlet, hogy Benedek apró versikékkel persziflálja önmagát, és ugyanakkor egy másik alakot, Nótás Ferencet is érzékeltet. De meg kell jegyeznem, hogy a versikék frissebbek, ötletesebbek is lehetnének.
Egészbe véve a fejezet olvasmányos, jó regényt ígér.

1954. okt. 26.