Kornis Mihály

HUNOK

Feljegyzések 2012 nyarán

 

1. A kedves szörnyeteg

Most kezd előttem derengeni, évtizedekkel később, amit annak idején az utolsó cseppig magamba ittam – de nem értettem. Petri alapállása abból a katasztrofális felismerésből adódik, hogy az ember rossz. Hibás. Huszadik század. Kétségbeesés, csillapíthatatlan toporzékolás. Kilencéves korában szakított Istennel, mikor beült a Mária téri bokorba, a kőkereszt tövébe „káromolni” az „Urat”, annak a reményében, hogy megnyilatkozásra készteti, kiprovokálja az atyai pofont, és „pusztulása” pillanatában megkönnyebbülhet: „bebizonyult, az Úr velünk van, figyel, lát, büntet”. Ki kellett deríteni, a létezésnek van-e alapja.
Ezt az utolsó lehetőséget lovagias nagylelkűséggel még megszavazta a Királynak Petri. Bizonyítson, ha tud, az életét adja érte! Annyira szeretem ezt Gyuriban! Szerintem kilencévesen is eleve gyanította: istengyalázása hasztalan. Amikor úgy kellett előmásznia, nevetségesen, sárosan, hogy még neki magának is nevetnie kellett önmagán, nem csak a járókelőknek, akik kedélyes megjegyzésekkel kísérték – 1952-ben! – az ismerős kisfiú „eltévelyedését”: kijózanodott. Szakított Istennel. Ezzel a baromsággal. Mint a horgászattal is. Kisvártatva inni kezdett. Meg sem állt 2000-ig.

Mondá azután az ifjú Faustus: – Jöjjön a tudás!

S jöttek a jó olvasmányok is számolatlan számban, az őrjítő költészetek, regények, eposzok, atlaszok, lexikonok, tanok, kémia, pszichológia, filozófia. Marxizmus. Már majdnem mindent tudott, mielőtt eldobta az egészet.

Miféle tudás biztos és igaz a mulandóság biztos tudatában?

Keveseket zavar e megfontolás annyira, hogy kínjukban kivívják a halhatatlanságot. Rettenetes úton haladt, nem a szirének kegyéért dolgozott, a szirének hozzátartoznak a kínhoz, tehetségünk kéjéhez, a kísértéshez, ami képességünkben áll. A tehetetlenség fájdalma tombol e költészetben! Mégis diadal. Felismerésének keserűsége az igazsága. Az mindvégig szól. A valaminél (bárkinél és bárminél) erősebb semmi hatalmának belátása. Rettentő pillanat az élete. Bánat is, de bosszú is. Ellenszegülés. Úgy dönt, hogy ami itt valóban van, azt nem fogadja el. Követelte az élet fogalmától az egészséget, a teljességet.

A halál az élet feje lenne? Fejétől bűzlik a hal.

Öngyűlölettel teli meg nem adás, megátalkodás ez az élet, ez a költészet. Csúfolkodó blaszfémia Isten nem létezésének botránya előtt. Amint Gyuri az Istenről mint dajkameséről győződött meg, az élet voltaképpen nem érdekelte tovább, sőt idegesítette. Ez a vonása dühítette Vast, Orbán Ottót is. Vitán felül nagy költő, érezték, de felháborította őket őszinte udvariatlansága. Holott az voltaképp nem nekik szólt. A rothadtul menthetetlen létezés tudatában illendő fölmérni, mi az, aminek esete fennáll.

A kaka.

Az élet undok, haszontalan. Kivizsgálta az istenhazugságot, és alamuszi illúziónak találta, azután az emberrel, mintegy önmagával, gonosz majom képében találkozott szembe. A kedves szörnyeteg.

A BÜNTETÉS

Mi lesz velem, itt
 a halál őrlőfogán,
  e ragyás szirten?

Eszelős, bosszúálló
 mosollyá gyűrődnek
 a Föld ráncai.

Milyen némán,
 hirtelen érik meg a
  büntetésre a bűn.

Nemhogy elszomorítana, de erőt ad, fölpezsdít bennem valamit, ameddig más mű nem ér, nem világosít meg – ám valamiként szembe is fordít költészetének üzenetével, kihív, kiszólít, alkut nem ismerő színvallásra késztet. Ezt Fodor Géza mindig is értette benne.

 

2. Petri költészete szótárszavakban1

Robbanás, fennakadás. Tanácstalanság.
Meglepetés, kétség.
Bicsaklás, nyelvcsuszamlás.
Restelkedés, kudarc.
Háborgás.
Düh.
Torzulás. Zagyvalék, habarék. Lázálom.
Megpróbáltatás, megrázkódtatás.
Kicsapongás, bujtogatás.
Ingerültség, feszültség, nyűgösség, émelygés.
Szórakozott, téveteg, álomjáró.
Nincs tovább, megállt a tudomány.
Becsúszott a madzag, szarban vagyunk.
Beszart a halott. Édes eszem, tojjál meg! Békétlen.
Nyughatatlan, körmönfont. Tekervényes, törött, zákányos.
Illuminált. Bomlott. Részeg, kábult, ketyeg az idegességtől.
Zavartan, tétován, tévetegen, bambán, nyugtalanul, kínban.
Komisz kölök. Lóg egy szál deszkája. Félnadrág.
Bántja a szemét, sérti a fülét. Nem fogad szót, kikezd, áthág…
Megrökönyödik, emészti magát.
Megbolydul, felzúdul, megbolydít, megrendül.
Fittyet hány.
Megbotránkoztat, elképeszt, megbomlaszt. Kimarad.
Az élet „egy félkegyelmű / Meséje. Zengő tombolás, de semmi / Értelme nincs…”
(Shakespeare: Macbeth, Szabó Lőrinc)
Jön-megy, mint zsidóban a fájás, őrlődik, jajong.
Halálra válik, émelyeg, örvénylik, szétzüllik.
Megbokrosodik.

 

3. Beszélgetéseinkből

Azt kérdeztem első, egész napos beszélgetéseink egyikén, mindent egybevetve, Gyuri, a világirodalomból melyik vers áll hozzád a legközelebb. Először ezt mondta el:

Arthur Rimbaud
A VÖLGYBEN ALVÓ

Zöld folt a mélyben lent, hol egy folyócska dúdol,
Bomlottan aggatva füvekre színezüst
Rongyait, és hová a nap a büszke csúcsról
Besüt, kis völgy terül, fény pezsdül mindenütt.

Fiatal katona, nyílt szájjal, hajadonfőtt,
– Tarkóját fürdetik hűs-kék növény-habok –
Elnyúltan alszik a fűben, felette felhők,
Sápadt, az ágya zöld, rá aranyfény zuhog.

Lábánál kardvirág. És mosolyogva, szépen
Álmodik, mint beteg gyermek álmodna éppen.
Természet, melegítsd, ringasd, fázik szegény!

Semmi illatra már cimpái nem remegnek,
Napban alszik, fagyott mellére ejtve ernyedt
Kezét. Van két vörös folt teste bal felén.

Kosztolányi fordítását kezdte mondani, azután franciául folytatta, mivel cukrosnak ítélte Kosztolányi hangját. (Ez itt Lackfi János újabb fordítása, jobb híján.) Volt Petrinek az a különös mosolya, amit olyankor láttam vonaglani, egyszersmind felvilágolni, kedvesen színészkedő kínnal a szakállas és himlőhelyes arcán, mikor idézett valakitől. Ez volt az ő szatírmosolya. Rengeteg szöveget, a fontosságuk miatt, szóról szóra tudott.

 

4. A fény természetéről Petri költészetében

Vakító igazság, hófehér napfény. Gyanús, halotti fény.

„Fény, világosság, nappal, ébrenlét” fogalmát leíró szavait az Összes-ből írtam ki.

„…mint nadrág szára beakadnak
a világosság
alattomos és hirtelen szögébe”

„Reggeledik a halálos fakó
ég akár holt szerelmem szürke arca
ismerősség bocsánat nélküli…”

„Hitszegően hajnalodik!”

„Egy pillanatra
a gonosz város hókáprázatában
úgy láttalak, mintha holt kedvesemet
hunyorogni a rosszhiszemű fényben.”

„a világ fénylik
mint egy halott gyík
mint egy mézcsöpp
[…]
a világ fénylik
mint kép fölött
az üveg”

„nap röntgenezi a platánok
leveleit fokozatosan elrákosodnak
zöld üveglegyezőik
a fénybe ártott
gyanútlan kezecskék”

„Szomjazom vakulok
A jövő
porsivatagából ide
szabaduló szél
betömi szemem
szám Nem lehetsz
e világon italom
fényességem”

 „Végére értünk!
Hordószemetes fény úszkál a nappal alján.”

„míg a tükörben révedek
kétes fényben zúg a lépcsőház”

„Én aki nem játszhatom…
[…]
sem a misztikust (nemlátó fény;
fel nem szabaduló hő; senki
gondolatává lenni nem lehető valóság)”

„naptól átfülledt elhagyott szobában Fény
egy lepedő megkövült ráncaiban”

„érkező fényben:

SZEMÉT.”

„Künn ver a fény: réges-rég rámvirradt
Csak a szemhéjam összeragadt – – –”

„A vaku
felfényleti tökfejét
a röltex-méretre szabott tömeggyilkosnak…
[…]
Megtekinthető – éles rendőri fényben –
rá rossz fényt vető félszeg mosolya”

„Ez a hazám,
ez a hazám,
ez a hazám: Vadkelet,
a fényben úszó
szépséges
Comecon-szigetek.”

„A vizes járdák
rücskein most a holdfény
senkinek csillan.”

„A tényközökből
szembántó ellenfény süt.”

„Ezek ezek ezek
Ezek a didergő gyerekkezek
Ezek az eső
Vert levelek
Ahogy
Kapkodnak nyúlkálnak
Melegért fényért
És lerohadnak mielőtt a tél
Megdermesztené őket
E fonnyatag kérlelő kezecskéket”

„Legyen csönd:
a fény futó kegyelme most váltja meg
a madármocskos gipszcirádák bűnét.
Hogy aztán minden újra.”

„Mint a muslicák,
nyüzsögnek szemgolyóm
piszkos búrájában,
ütődnek, surrognak
fény bűvöletében
a fölkavart férgek:
gyilkosok és éljenző,
terelt tömeg.”

„s miközben mi komótosan hörböljük
jéghideg sörünket, pozitív életérzés!
a narancssárga ponyva alatt és által
finoman beállított verőfényben,
a napisajtót is unottan már félretolva – –”

„Oh, a vad ifjúság, amikor fürödtem a fényben,
konkrétabban: a húgyban, a hányadékban, a szarban,
s Maya kimosdatott, tűrt, mint senkit előttem…”

„sok fényes apró
az erkölcsi kalapba”

„párás villamosok tülekednek a mélyvizi fényben.”

„De kápráztató hirtelen a hídon
átjárva élesen és álmosítón
végigárad az arcokon a nap.
S érzi, ahogy a szikkadt szemgödörben
csöndes tócsákba gyűl a fény szelíden –
és választ ennél nagyobbat ki kap?”

„A villanyfényben a
gazos előváros
házai mint harisnyák vagy melltartók
áznak a rózsaszín
lavórnyi szürkületben”

 

5. Petri a rosszról írt

Annak a kibírhatatlanságáról, a túlerejéről, a vacakságáról, a potenciájáról, arról a nyomorúságosan kevésről, amit ellene tehet, ő, aki látja, amit látnia kell, de nem nyugszik bele: kimondja. Azzal is gyengíti. Vagy ha nem – hát legalább magát elpusztítja! Ne kelljen itt lennie, az egyetemes Rosszban.
Így is tett.
Addig rendetlenkedett, amíg fel nem fordult.
„Én nem vagyok jó.”
A gonosz mint olyan nem jelző.
A gonoszság mint olyan nem tulajdonság. De ellentétben a jóval, önmagában is létező jelenség, eset. Adottság. Az esetek inherens struktúrája is mondható gonosznak. A jó, ezzel szemben, noha szintén nem jelző vagy tulajdonság, de nem is idea, önmagában egyáltalán nem adott, nem eset, nem jelenség. A jó a viszonyban megvalósítható – létesülő – reláció. Nem gondolom, hogy a halál gonosz. Az elmúlás sem az.
Minden csak egyszer van.
Mekkora méltóság ez!
Mindnyájan részesülünk ebből a méltóságból. Mi vagyunk az egyetlen, a legkisebb királyfi. Aki él, a teljes egészet kapja. Ezzel Petri is tisztában volt. De ezzel Hitler is tisztában volt. Sztálin is. Másfelől: nemcsak sejtem, hanem mióta szívinfarktuson estem át, tudom, elmúlni, kihunyni, az egyetlen kapun átmenni életünk elképesztő jóságú pillanata. Mintha karjára kapna apánk, és kimentene a tűzvészből. Nem habozik; nincsenek előtte akadályok. Ő nem ismeri a bajt. Mi még habozunk, ha nem mutatjuk is… Nem jutottam ki. De ültem a halál karján: biztosan ölelt. Nyugalmat ígért. Amint már Próteusz, az átváltozóművész félisten is mondta Nagy Sándornak (más nyelvek szerint Helena, vagyis minden baj forrása férjének, Menelaosz királynak, az ugyanaz, a másik bajnak mondta, az emberkirálynak, a harcos úrköcsögnek:) a halál alighanem a legfőbb jó néktek a nem létezés után. Embernek ez az egyetlen javára szolgáló életpillanat. Legjobb, ha meg sem született volna!
A gonosz belőlünk, emberekből uszul a világra.
Biztos ez?
Aki gondolkodik, igennel válaszol a kérdésre. Az ember rendelkezik az intencionalitás mentális tudásával. Mindannyian, bizonyos külső és belső feltételek fennállása esetén, kényszerűségek és önző érdekeink, lehazudott érzéki vágyaink ostorcsapásai alatt gonosz tettekre vetemedünk, vetemedhetünk. De nem azért, mert rosszak vagyunk. Jó és rossz tudói vagyunk, úgymond ki vagyunk kergetve a nem tudás édenkertjéből, sóhajt a felvilágosodott. Azonban még e szorongató magány okát vagy előzményeit sem tekintjük a magunkéinak, nem vállaljuk mai rosszdolgunk. Nem vagyunk már hívő gyermekek, kik száműzetésnek érzett létüket színes képzeletük nagy hatalmú teremtményeire, Istenre vagy – vagy? – a sátánra fogják, és az Asszonyra, a cicis-puncis Éroszra, meg hát, kérem szépen, a mohóságunkra meg a lustaságunkra. A rossz nem azonos a gonosszal.
A rossz az emberi érzékelés kapuján tör be a létezésbe, észlelésünk révén azután reflektálni vagyunk képesek arra, aminek tapasztaljuk magunkat, illetve a másikat, a világot. E következtetések alapján következtethetünk akár a gonoszra, ha nem restelljük, vagy a Jóistenre. Így vagy úgy tudatában kell lennünk a létezésünknek, mi több, létezésünk időlegességének, magyarán a halálnak. Ám magában még ez se nem jó, se nem rossz.
Az lesz, aminek ítéljük.
Miért gondolkodunk? Hogy megfelelően dönthessünk. Elég nagy hiba, hogy csupán ezért, de hát túlélésünk a tét.
Mire való az ember, ha nem arra, hogy túlélje a többit?
Ezt azonban nem az ember, inkább az állat mondja bennünk, még mindig. Ha leküzdöttük volna majomelőzményeinket – e remény hiú? –, emberségünkben a vad-íz nem volna ily tömény, létfenntartási ösztönünk nem volna erősebb az ugyancsak gondolkodásunk által teremtett (s a puszta túlélésen túli) értékrangsor értelmesnél is bölcsebb diktátumánál. Például az önzetlenségnél. Bár genetikai kutatások szerint az önzetlenség is génparancs. A gondolkodásba beleértjük eredményét, az „értelmét”, a döntést (akár Odüsszeusz, akár akármelyik ócska, népnyúzó diktátor hozza meg), az elhatározást, ami az abból értelmesen következő tettben oltja ki – teljesíti be? – a gondolkodást. Ám ez a körülmény önmagában még nem tesz gonosszá senkit.
Intenció, Horatio, intenció!
Akarni is kell a rosszat, hogy gonosz legyen.

 

1. Bartos Tibor Magyar szótár-a alapján.