Koris Anna

KÉSŐN

Eric Johnsonnak

Írni akartam egy levelet, Eric, neked,
hogy csodálatomat küldjem,
amiért 36 évig szolgálta szerelmed
őt, kinek öregszagán és ősz hajzatán
is átderengett még eleven ifjú volta,
mégis elment, mielőtt bemérhettem volna,
ki viselte a nagy orrú, szerény, aszott testet,
aki eleinte még egész fiatal
lehetett úgy hatvan felé,
amikor harminc se voltál jómagad.
Milyen is volt ő? – tűnődöm – neked,
gondolom, még nagyobb és még olyanabb,
torzonborz, emberi, izzó fenevad.
Lábaira írtál kihalt verseket, miket csak
kőtáblák értenek, mint a fehér kövek, melyek
Máltát beborítják, s cserébe ő élő,
magyar szonetteket fűzött s aggatott rád,
és rájuk locsolt még egy üveg déli jó bort,
hogy így legyél nemes, buja ínyére,
és szellemének olyan termékeny voltál,
amilyen termő asszony nem lehet,
kérdeném, milyen volt ő annak, aki értő,
milyen a szerető férfiszemnek.
Hiába várnám válaszod, várhatnám kilenc éve,
mikor testedet, mely ellened fordult,
felvitted Nepálban a hegyre,
és csak néztél, néztél ki az ablakon,
míg egyszer már nem voltál egyedül,
mert már sehol nem voltál.