Kis János

EGY TORZÓ BEFEJEZÉSE

Eörsi Istvánról

Az Utasok a senkiföldjén a bibliai Jóbról és kései sorstársairól szól, de ugyanakkor a könyv szerzőjéről is. Eörsi Istvánnak személyes viszonya van a hőseihez, folyamatosan reflektál a helyzetükre, a viselkedésükben megmutatkozó jellemre és közben önmagára. Így nem formai kibicsaklás, ha menet közben az írás nehézségeiről is beszámol. „Baráti bírálóm nem tartja éppen rossznak, amit eddig írtam Jób ürügyén, de szerinte nem derül ki, miért izgat ez a téma.” Eörsi, a szenvedélyes ateista, azért veti rá magát Jób történetére, mert azt reméli, hogy irodalmi anyagot talál a teodicea problémájára, melynél fogva már az Időm Gombrowiczcsalcímű esszéregény írásakor is nyakon akarta csípni az istenhitet. „Bírálóm szerint a teodicea csontjában már nincs kiszippantható velő, más témák felé kell megindulnom”, folytatódik a bejegyzés.
Ez a bíráló én vagyok. Azt javasoltam Pistának, lépjen túl Jóbon. Ha már olyan alakot választott könyve tárgyául, akit az Isten és a Sátán közti fogadás a senki földjére taszított, ahol sorscsapás sorscsapást, kín kínt követ, akkor keressen hasonló helyzetbe sodródott hősöket, és arra figyeljen, hogyan élik meg különböző hátterű és világnézetű emberek, ha életük pokollá, kilátástalan szenvedéssé válik. A bejegyzés azzal folytatódik, hogy erre a megbírált már magától is gondolt. „Variációk Jóbra: Heine, az érzékek egykori királya, az élvezetek költője és bölcselője hátgerincsorvadásosan a matracsírban. Trockij hatalmától, hazájától, fiától megfosztva, erőddé átalakított házában gyilkosára vár.” Lear király, Beckett antihősei.
Ahogy sorra veszi ezeket az alakokat, nyomban szemébe ötlik, hogy az ő helyzetük lényegesen különbözik Jóbétól. A rázúduló csapások közepette Jób nem tudja, hogy megpróbáltatásai egyszer véget érnek, és az Úr bőségesen meg fogja jutalmazni kitartásáért. Ám nem önkéntes kirándulása a senki földjére utólag mégiscsak átmenetinek bizonyul. Az Úr visszaadja az agyongyötört, családjától megfosztott, mindenéből kiforgatott, saját barátai által bűnösnek kikiáltott férfi becsületét, testi erejét, asszonyát, utódnemző képességét, házát és ingó javait, úgyhogy Jób visszatérhet utazásának kiindulópontjára vagy talán még annál is boldogítóbb körülmények közé. Mindazt eléri, amire valaha vágyhatott: egy kiterjedt és gazdag nemzetség alapító atyja lesz.
A többi Jób viszont nem katasztrófaturista. Számukra nincs visszatérés; kirándulásuk biztos vége a halál. Hosszabb-rövidebb időre haladékot kaptak ugyan, a provizórium azonban nem az élet örömeinek végső kiélvezésére szól, hanem megalázó és megnyomorító szenvedésre. Életüket nem igazgatja semmiféle legfőbb lény, akinek kifürkészhetetlen szándéka értelmet adna gyötrelmeiknek. „De hiszen – kiált fel Pista az ő szituációjuk láttán – ezek mind végállapotok.” És most jön a könyv talán legfontosabb mondata: „Életemet meghatározó halottakkal benépesülten csak nem a végállapot titkai vonzanak Jóbhoz?”
Figyeljünk fel a fogalmazásra: a szerző nem döntésre jut(„Mostantól a végállapot titkait fogom keresni Jób történetében”), hanem felismerésre („Úgy tűnik, már eddig is ezt kerestem”). Bíráló észrevételeim csupán alkalmat adtak neki, hogy engedje kiszabadulni tudatának homályosabb régióiból a nyomasztó kérdést, mely már akkor is ott bujkált benne, amikor az írásba belevágott. Valójában kezdettől fogva a kiúttalan végállapot sötét titkai izgatták.
Ebből a perspektívából súlytalanná válik a kérdés, hogy ér-e bármit is a vigasz, amit a hívő ember a hitéből merít. A hitet elutasító ember számára ugyanis ilyen vigasz biztosan nem adatik. Nem áltathatja magát azzal, hogy istennek vagy a világszellemnek terve van a szenvedésével. Nem képzelheti, hogy a senki földjére vettetésének magasabb rendű értelme van. De ha nincs értelme, mi igazolja akkor, hogy folytassa az életet? És mi igazolja visszamenőleg mindazt, amit az élet korábban jelentett a számára? A keletkezőben lévő könyv megfordul a tengelye körül, a kaland a szerző számára is váratlanul önmaga ellentétébe csap át. Immár nem a hit cáfolása a tét, hanem a hitetlenség etikai lehetőségének vizsgálata.
Mihelyt az idézett mondatot leírja, Pista nekilát tisztázni, hogy milyen személyiségek végállapota érdekli. Halottak árnyai vonulnak el előtte. Elsőként Kádár, szenvedő páriává pucérodva. A pártfőtitkár meghibbanása szétmállasztja a gátakat, melyek évtizedeken át nem hagyták felszínre törni az ’56-os forradalom leverésében és a megtorlásban való bűnrészessége miatti lelkifurdalást. De az igazsággal most sem képes szembenézni. Utolsó, zavart beszédében szóba hozza, de nem bírja nevén nevezni – „azóta elhunyt ember”-ként emlegeti – a parancsára meggyilkolt miniszterelnököt. Feltárja, de máris megpróbálja elboronálni bűnének nyomait. Nem, Kádár nem az ő embere.
Aztán a szeretett mester, Lukács György következik. 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után Lukács azt mondja Pistának: a szocialista kísérlet elbukott – csak azt lehet remélni, hogy egyszer majd másutt, mások, másképpen újrakezdik. Három évvel később, amikor Pista – barátja, az irodalomtörténész Vezér Erzsébet társaságában – magnós életrajzi beszélgetéseket folytat vele, részint azért, hogy a gyógyíthatatlan beteg, immár munkaképtelen filozófus számára szellemi elfoglaltságot kínáljanak, részint azért, hogy megörökítsék utolsó gondolatait az életéről, ebben a végső helyzetben Lukács már nem hajlandó megismételni az 1968-ban mondottakat. Nem képes azzal a tudattal meghalni, hogy élete utolsó fél évszázada kudarccal végződött. Az 1971-es interjúk alapján korábban született egy színdarab. Most azonban Lukács sem az, akire Pistának szüksége van.
„Olyan hősöket keresek, akiket végállapotuk az igazság keresésére kényszerít.” Így köt ki Heinénél, aki Az ironikus Jób című rész hőse lesz.
Más oka is van a választásnak. A sorra vett alakok közül Heine sorsa áll a legközelebb Jób senki földjére vettetéséhez. Élete utolsó nyolc évét a költő ágyhoz – pontosabban egymásra halmozott matracokhoz – kötve töltötte. Teste felmondta a szolgálatot, mozdulni nem tudott, szemhéját csak az ujja segítségével tudta felemelni, és közben vissza-visszatérő, iszonyú fájdalmak csaptak le rá. Semmiben nem bízhatott. Kilátástalan helyzetében megtért Istenhez. Ez is Jóbhoz közelítette némiképp, bár Pista nem győzi hangsúlyozni, hogy újonnan növesztett hitéhez Heine a régi iróniájával viszonyult, így megnyugvást ebben sem lelhetett.
Míg sorsa Jóbhoz, alakja Pistához állt közel. Iróniája, élethabzsolása, botránykeverő hajlama, tudásszomja és igazságszeretete mind-mind a magyar író német ősévé teszi. Botcsinálta családfakutatóként Pista még azt is kideríti, hogy valószínűleg leszármazási kapcsolat van kettejük között, ha nem is egyenes ági.
Ez a közelség kétségessé teszi, hogy Az ironikus Jób után folytatható-e még a könyv. Hiszen ez formája és szándéka szerint is szubjektív vállalkozás: legalább annyira szól a szerző világnézeti, mint hősei egzisztenciális dilemmáiról. S ki lenne az, akinek a véghelyzetéből bármi lényegeset megtudhatna önmagáról azután, amit a matracsír fogságában fekvő Heine utáni nyomozása kiderített?
Úgy tűnik, már csak egyet tehetne: megszüntethetné a distanciát a mű objektuma és szubjektuma között, saját személyében lépve be a Jóbok sorába. Ezt a lehetőséget azonban, bár foglalkozik vele, elveti.
Mert miről is volna szó? Megpróbálhatná elképzelni magát a senki földjén. Ez terméketlen vállalkozás volna. „Szituációit felfoghatjuk még ésszel és empátiával, de a Senkiföldjével szemközt a legfinomabb fogékonyságnak is be kell érnie igazságforgácsokkal és valóságfoszlányokkal.” Marad az a lehetőség, hogy nem gondolatban, hanem teljes valójával lép be a senki földjére, és eleven tapasztalatait, érzéseit, észleleteit teszi a könyv anyagává. De hogyan lehetséges ez? „A Senkiföldjére, írja Pista, kétféleképpen lehet eljutni: váratlan sorscsapás által, ahogy ezt a bibliai Jób példája mutatja, vagy szívós hódítóként, ahogy ezt Krisztus tette, akit isten elhagyott a kereszten, melyet kiharcolt magának.” A hódítónak kívülállónak kell lennie az emberek között. Ennyi azonban nem elég. „A kívülállásban szerény személyem is szert tett némi gyakorlatra, de természetemből hiányzik a Senkiföldje meghódításához szükséges végletes elszántság, így hát csak sorscsapás juttathat oda.”
Amikor Pista A kétségbeesett Jób megírásába belevágott, még nem tudta, hogy valójában a végállapot etikai drámája izgatja – meg persze az, hogy mire tanít e dráma az értelmes élet lehetőségét illetően. Amikor Az ironikus Jób végére pontot tett, még nem tudta, hogy a sors őt is a senki földjére fogja taszítani. Egész lénye tiltakozott egy ilyen végkifejlet ellen. Mindig nagy elégtétellel emlegette „biológiai optimizmusát”. El sem tudta képzelni magát a testi és szellemi örömök habzsolása nélkül.
Így hát lezárta a kéziratot. Mivel érezte, hogy a diptichon nem ad ki teljes művet, a két rész közé beiktatott egy harmadikat, melyet a náci népirtás áldozatainak szentelt. Ez a szöveg nemcsak terjedelmében marad el a bibliai Jób és a XIX. századi német költő alakja köré rendeződő részektől, de érdemben is rosszul illeszkedik hozzájuk. Jób és Heine – egyéniségek; véghelyzetük etikai tétje az, hogy képesek-e megőrizni a folytonosságot a senki földjére vettetés előtti lényükkel, képesek-e a maguk módján, életfelfogásukhoz hűek maradva átélni végállapotukat. A holokauszt nem pusztán gyilkosságok sorozata volt; a gyilkosok nemcsak a túlélés lehetőségétől fosztották meg áldozataikat, hanem a személyes halál esélyétől is. Nagyon kevesen voltak, akik ebben a határhelyzetben legalább a saját halálukat ki tudták harcolni maguknak. A holokausztról szóló rövid fejezetben itt-ott felvillan egy-egy ilyen alak, de a szöveg egésze nem róluk, hanem az arctalan tömeggé lealázott többiekről szól. Nincs, nem is lehet a bibliai Jóbhoz vagy Heinéhez hasonlítható központi hőse, aki magához vonzhatná az írói reflexiókat.
Így hát az Utasok a senkiföldjén torzóként jelent meg 1998-ban. A következő években Pista nem tért vissza hozzá; nem próbálta meg átdolgozni, befejezni. Nekem akkor úgy tűnt, félresikerült kísérlet volt ez a nagyszerű Gombrowicz-könyvvel teremtett műfaj folytatására. Pista is hasonlóképpen érezhetett, mert nem csak a Jóbok könyvé-t hagyta úgy, ahogyan volt: az esszéregény műfajával sem próbálkozott többet.
Aztán, hat évvel később minden más fénybe került. A sorscsapás, melynek előérzetétől Pistát megóvták az ösztönei, váratlanul lesújtott. Szervezetét agresszív leukémia támadta meg. Teste, mely a lényéből sugárzó életöröm egyik fő forrása volt, váratlanul ellene fordult. Hol heveny lázroham tört rá, hol vastagbélgyulladás támadta meg. Hol a gyomrán keletkezett fekély, hol a nyelve alatt. Napokig tartó, elviselhetetlen fájdalmak gyötörték.
A fenti sorok a ravatalánál elhangzott búcsúztatómból valók; az olvasó engedelmével folytatnám az idézetet: „Világéletében derűs iróniával utasította el a vélekedést, mely szerint az emberi lét valódi mélységei a szenvedésben tárulnának föl. Most sem volt hajlandó megtérni a betegség kultuszához. Mégis úgy döntött, hogy ha már hátralévő idejét az élet és halál közti senki földjén kell eltöltenie, legalább ezt az utat is fölfedezésként teszi meg. A biztos vég fenyegető közelségében is azt kutatta, hogy mi igazolja elementáris életszeretetét.”
Írni kezdett. Esszéje a szárazan tárgyilagos Betegségemről címmel jelent meg. Maga a szöveg a legváltozatosabb – ironikus, játékos, kétségbeesett, szarkasztikus, fülsértően csikorgó, kegyetlenül személytelen – hangfekvések közt csapong, szinte követhetetlen sebességgel, és mégis olyan formai egyensúlyt tartva mondatai, bekezdései, fejezetei között, mely klasszikus magaslatokra emeli.
„Arra vágytam és vágyom még most is, hogy új életet kezdhessek Leukémiám oldalán, olyat, amely boldogságban, energikus célratörésben és habzsolásban nyilván meg sem közelíti régi életemet, de talán új titkokkal szolgál, a homály rejtelmeivel például, nyirkos éjszakai fényekkel, alvilági játékokkal, olyan életformával, melynek szakadozottak és omlékonyak a kontúrjai. Tudom, hogy ezek a találomra egymásra hordott megfogalmazások bizonytalanok és tétovák, magam sem tudom pontosan, mit jelentenek. Azért írok tovább – bár megint sajognak az emésztőszerveim –, hogy rájöjjek, mit akarok mondani. Hogy rájöjjek, mit várok, mit remélek Leukémia kisasszonytól. Mert abban biztos vagyok, hogy várok valamit tőle, nem is akármit: az igazolást, hogy a hátborzongató hátrányok ellenére is érdemes volt megismerkednem vele. Vagy azt várom, hogy kiderüljön: mindez öncsalás. És akkor Agyő!”
A végső játszmát Pista nem nyerte – nem nyerhette – meg: a végjátékban csak a halál lehet a győztes. De a párviadal nem kapitulációval végződött. A Betegségemről szerint a bibliai Jób „Isten becsületét akarta megmenteni”. „Én ezzel nem foglalkozom” – jelenti ki a szerző ironikus tömörséggel. De, teszi hozzá, „megpróbálhatom megmenteni […] a saját személyemet, vagy más szóval: a stílusomat”. Nem lehet kétséges, hogy ez sikerült.
Pista a számára adott véges idő határai közt kereste és találta meg élete értelmét. Szilárd meggyőződése volt, hogy a világegyetemben nincs értelem, az ember azonban értelmet adhat az életének. Ezt a senki földjén tanyázva sem kényszerült feladni.
Felfigyeltek-e rá, hogy a Betegségemről szövegéből vett idézetek közt sokévi szünet után újra előtűnik a bibliai Jób alakja? Ez nem véletlen elszólás volt. Pista tisztában volt vele, hogy a Betegségemről a Jóbok könyvé-be kívánkozik. A sorscsapás megadta neki a lehetőséget, hogy a torzót befejezett művé alakítsa. Utolsó hónapjaiban nekilátott, hogy összedolgozza a saját véghelyzetéről szóló szöveget a könyv darabjaival. Október 12-én lezárta a kéziratot. Az október 13-ára virradó éjszaka meghalt.
A befejezett mű soha nem jelent meg.