Katya Petrovszkaja

TALÁN ESZTER*

Kurdi Imre fordítása

Adja a Jóisten, hogy okosabb legyél nálam, mondogatta dédanyám. Mindig egy kicsit sértődötten, egyszersmind azonban büszkén hangzott a szájából ez a mondat. Marik, az unokája, vagyis Miron, az apám szokatlan olvasottságra tett szert. Több száz könyvet befalt már kilencesztendős korára, és – legalábbis ő úgy gondolta – könnyen megválaszolható, pofonegyszerű kérdésekkel nyaggatta a felnőtteket. Dédanyám persze többnyire nem tudott megfelelni neki. Nem ismerte Szókratész híres mondását sem: tudom, hogy semmit nem tudok. Dédanyám alkalmasint vigaszt keresett abban, amit ilyenkor mondott, vagy talán megpróbálta ráncba szedni okos unokáját, mindenesetre rendületlenül kitartott a maga ókori aforizmusra hajazó bölcsessége mellett: Adja a Jóisten, hogy okosabb legyél nálam.

Amikor 1941 augusztusában bevonultak Kijevbe a németek, a család elmenekült, Szemjon nagyapámat pedig elvitték a frontra. Egyedül maradt otthon dédanyám a meredek Engels utcában, amely a város főutcájának számító Krescsatik sugárútba torkollt.
Dédanyámat nem vitte magával a család. Jóformán mozgásképtelen volt már, az egész háborús nyáron nem járt odakint az utcán, nem bírt lemenni a lépcsőn. Lehetetlen volt elmenekíteni, nem élte volna túl az utazást.
Olyan volt az az evakuálás, mintha ki-ki éppen csak nyaralni indult volna a dácsájába. Abban a reményben hagyta hátra dédanyámat a család, hogy a nyár elmúltával úgyis mindannyian viszontlátják egymást. Beköszöntött a július, vele a nyaralóidény, bőröndökkel, batyukkal járkáltak az utcákon az emberek, mint minden nyáron. Csak a sietségük meg a szokatlanul nagy számuk árulkodott arról, hogy annak, ami éppen történik, a megfelelő évszak és a szokásos holmik ellenére semmi, de semmi köze a dácsákhoz meg a nyaraláshoz.

Azt hiszem, Eszternek hívták, mondta apám. Igen, talán Eszternek. Két nagyanyám volt, egyiküket Eszternek hívták, annyi biztos.
– Mi az, hogy talán? – kérdeztem vissza ingerülten –, nem tudod, hogy hívták a nagyanyádat?
Soha nem szólítottam a nevén, felelte apám, nagymamának szólítottam, a szüleim meg úgy hívták: Mama.

Talán Eszter Kijevben maradt. Meghúzta magát a hirtelen kiürült lakásban, a szomszédok látták el élelemmel. Azt hittük, tette hozzá apám, hogy hamarosan visszatérünk, de csak hét év elteltével tértünk vissza.

Eleinte nem történtek alapvető változások a városban. Egyszerűen csak bejöttek a németek. Amikor dédanyám is tudomást szerzett arról a bizonyos parancsról, miszerint Kijev város összes zsidója köteles stb., nyomban készülődni kezdett. A szomszédok megpróbálták lebeszélni. Ugyan már! Hová készül? Hiszen alig áll a lábán!

Szigorú volt az ellenőrzés. A házmesterek átfésülték a lakcímeket, a teljes lakónyilvántartást. Hogy tényleg kivétel nélkül az összes zsidó ott legyen, átkutatták az iskolákat, a kórházakat, az árvaházakat, az öregek otthonát. Német és ukrán járőrök gondoskodtak arról, hogy még csak véletlenül se maradjon ki senki. Az Engels utca 11-es számú házában mégis rászánta magát a házmester, hogy ne jelentse be, hogy egész egyszerűen figyelmen kívül hagyja azt az öregasszonyt. Nem azért, hogy megmentse a haláltól, nem, a halálra nem gondolt senki, jobban mondva: nem értek el a halálig a gondolatok, valójában senki nem gondolta végig, mi történik éppen, mindenki csak kullogott az események után. Gondoljanak csak bele: ugyan minek indulna útnak az az öregasszony bárhová, akár az Ígéret Földjére is, ha egyszer jártányi ereje sincs? Maradjon, ahol van, ne menjen sehová, mondogatták a szomszédok. Talán Eszter azonban hajthatatlan maradt.

Tűzvész pusztított a városközpontban napok óta. Egész Kijevet rettegésben tartották a szűnni nem akaró robbanások. Egyik ház repült a levegőbe a másik után, valami sorsszerűnek tűnő rendszerességgel. Előbb a megszállók parancsnokságának túlzsúfolt épülete, aztán az egyik mozi, épp vetítés közben, később egy tisztiklub, egy lőszerraktár. Úgy tűnt, soha nem lesz vége. Aláaknázta, most pedig rádiójellel sorra fölrobbantotta a házakat a visszavonuló Vörös Hadsereg. Pár nap elteltével romokban hevert az egész Krescsatik, lángokban állt az egész belváros. Az eleinte majdhogynem békésen viselkedő németeken előbb a tanácstalanság lett úrrá, később kitört közöttük a pánik. Valóságos őrjöngésbe kergette őket a partizánháborúnak ez a mindaddig ismeretlen formája. Azt gondolhatta bárki, a történtek logikus következménye volt a város összes zsidóját illető parancs, megtorló akció az állítólagos bűnösök ellen, mintha nem lettek volna már rég bűnössé nyilvánítva és elítélve, mintha spontán módon adták volna ki ellenük azt a bizonyos parancsot, nem pedig az eleve eltervezett forgatókönyv szerint. Valószínű azonban, hogy Talán Eszter mit sem tudott az egészről, arról, ami mindössze fél kilométernyire a lakásától a városban történt.

Mindennap kinyitott a szemközti pékség is, mesélték a szomszédok, ott az Engels utca meg a Meringovszkaja sarkán. Három lépcső mindössze. Nem hallotta a robbanásokat? Nem érezte az égett szagot? Nem látta a fölcsapó lángokat?

Ha az összes, akkor az összes, gondolta magában Talán Eszter, mintha becsületbeli ügyről lett volna szó. Azzal lement. Nem akadályozta meg senki. Hogyan jutott le végül? Erről hallgat a történetünk. Illetve mégsem. Nyilván segítettek neki a szomszédok, hogyan is juthatott volna le máskülönben?
Odalent, a kereszteződésben meggörbültek az utcák, kört formáztak valahol a messzeségben, érezni lehetett, ahogy forog a Föld. Odakint, az utcán egyedül volt már Talán Eszter.

Egyetlen járőrt lehetett csak látni az utcán abban a pillanatban, senki mást. Nyilván mindenki elment már, ki tudja? Két délceg, lenszőke, már-már snájdig férfi sétálgatott föl-alá peckesen, kötelességtudóan a kereszteződésben. Világos volt az utca, mégis néptelen, mint valami álomban. Talán Eszter elindult feléjük, és látta, hogy német járőrrel találkozott.

Senki nem tartja számon, hány ukrán rendőrt vezényeltek Kijev utcáira a művelet első napján, hogy tényleg ne maradjon otthon egyetlen zsidó sem. Sok volt az ukrán járőr, dédanyám azonban alighanem, sőt biztosan inkább a németekhez fordult, mint az ukránokhoz, mert azokban nem bízott. Volt választása?

Odament a két szőke férfihoz – de hát meddig tartott vajon ez az odament? Hagyatkozzon ki-ki a saját lélegzetére.

Valóságos eposzi történés gyanánt bontakozott ki ez az odament, nem csupán azért, mert Talán Eszter úgy mozgott, mint Zénon paradoxonának teknősbékája, lépésről lépésre – lassan, de biztosan –, olyan lassan, hogy nem érhette utol senki, és minél lassabban ment, annál lehetetlenebb volt, hogy bárki is utolérje, bárki is föltartóztassa, bárki is visszafordítsa, az meg aztán végképp, hogy bárki is elébe vágjon. Nem sikerülhetett volna az még magának a gyors lábú Akhilleusznak sem.

Talán Eszter megtett pár métert lefelé az Engels utcán. Azelőtt Luteranszkajának hívták ezt az utcát, és ma ugyanígy hívják megint, igen, Martin Lutherről nevezték el, és sudár fák szegélyezték, német kereskedők éltek itt már a XIX. század óta, még német templomokat is építettek, kettőt, az egyiket fönt, az utca végén, a másikat a Bankovaja sarkán, az egyik ott állt a legelső iskolám közvetlen közelében. Negyven évvel később naponta megtettem ugyanazt az utat, mint dédanyám, el a német templomok előtt.

Előbb Luteranszkaja, később Engels utca – Friedrich Engels utcája, vagy talán az angyaloké. Aki nem tudta, melyik birodalomban van az a város, az az utca, tényleg könnyen azt hihette, hogy az angyalokról nevezték el. Mert csakugyan ráillett volna az utcára ez az elnevezés: olyan meredeken lejtett, hogy szárnyakat kapott mindenki, aki elindult rajta lefelé. Szovjet gyerek voltam, jól ismertem Friedrich Engels nevét, így hát soha nem rugaszkodtam el a földtől.

Könnyen meglehet, hogy egy bizonyos nyelvi tévedés tükröződött Talán Eszter végtelen lassú járásában. Az öregebb kijevi zsidók anyanyelve még mindig a jiddis volt akkoriban, akár vallásosak és hagyománytisztelők voltak, akár hanyatt-homlok rohantak a gyerekeik után, egyenesen a fennen világló szovjet jövőbe. Sokan büszkék voltak a zsidó öregek közül a német nyelvükre, és amikor bejöttek a németek, alkalmasint azt gondolhatták, azt gondolhatták mindannak ellenére, amiről annyi szó esett már, amit nem lehetett többé légből kapott híresztelésnek, hazugságnak minősíteni, azt gondolhatták, hogy ők, éppen ők a megszálló csapatok legközelebbi rokonai, felruházva ráadásul az olyan emberek különleges előjogával, akiknek mindenük a szó. Egész egyszerűen nem hittek a híreszteléseknek meg a beszámolóknak, amelyek Lengyelországból meg a nagyrészt már megszállt Ukrajnából jutottak el Kijevbe. De hát hogyan is lehetett volna hitelt adni az efféle híreszteléseknek?

Jól emlékeztek még az öregek az 1918-as esztendőre is, amikor a háborús zűrzavar meg a hatalmi libikóka immár követhetetlen kilengései után bevonultak a városba a németek, és legalább viszonylagos rendet teremtettek. És valami hasonlót reméltek a németektől megint. Végtére is pontos utasításokat plakátoltak ki oroszul: Kijev város és a környék összes zsidója köteles hétfőn, 1941. szeptember 29-én reggel 8 órakor a Melnik és a Dokterivszkij utca sarkán (a temetőknél) megjelenni. A fent nevezettek hozzák magukkal személyes okmányaikat, pénzüket és értéktárgyaikat, továbbá gondoskodjanak meleg ruházatról és alsóneműről stb. Világos, egyértelmű, érthető. Az összes zsidó, reggel 8 óra, a pontos cím. És nem keltett bennük gyanút sem a temető, sem az orosz nyelvű plakátokon szereplő, erősen pejoratív csengésű zsid szó. Talán az árnyalatnyi lengyel és nyugatukrán beütés miatt nem, ott ugyanis tényleg a zsid az egyetlen szó a zsidóra, ellentétben az orosszal, amelyben jóformán szitokszónak számít. És írtak azokon a plakátokon még valami olyasmit is, hogy agyonlövés. Aki nem engedelmeskedik, azt agyonlövik. Aki eltulajdonít valamit, ha zsidó – agyonlövik. Vagyis csak azt, aki nem tartja be a szabályokat.

Olyan sokáig tartott, mire dédanyám odament, hogy egész csatákat lehetett volna megvívni közben, és Homérosz bízvást belekezdhetett volna a hajók lajstromába.

Az egyik legelső történet, amelyet anyám fölolvasott nekem – azután pedig, ki tudja, miért, sokszor elmesélte újra meg újra, mintha csak meggyőző erő rejlene az ismétlésekben –, Akhilleuszról meg az ő sarkáról szólt. Amikor anyja a sarkánál fogva megfürdette Akhilleuszt a halhatatlanság folyójában, anyám behízelgő hangon, mintha máris a történet végére értünk volna, azt mondta: a sarkánál fogta meg, azt viszont már nem tudom, hogy a jobb vagy a bal sarkánál. Az is meglehet persze, hogy anyám éppenséggel kihagyta ezt a mozzanatot, és csak engem foglalkoztatott, foglalkoztat, hogy a bal vagy a jobb sarkánál fogta-e meg Akhilleuszt az anyja, jóllehet tényleg teljesen mindegy.
Nem sírt föl a csecsemő, pedig hideg volt a víz, az árnyékvilágban történt a fürdetés, árnyékszerű volt ott mindenki, úgy festett a pufók csecsemő is, mint aki papírmaséból van kivágva. Megfürdette a folyóban Akhilleuszt az anyja, hogy halhatatlanná tegye, mesélte anyám, csakhogy a sarkáról megfeledkezett. Emlékszem, micsoda rettegés fogott el minden egyes alkalommal, amikor idáig jutottunk a történetben: a sarkamba csúszott a lelkem félelmemben, így mondják oroszul, mert nyilván nagyobb biztonságban érzi magát a lélek, ha visszahúzódik az ember sarkába, és ott időzik inkább, amíg elmúlik a veszedelem. Mozdulni sem bírtam ilyenkor, elakadt a lélegzetem, tudtam, hogy valami elháríthatatlant, valami végzeteset jelent az a sarok Akhilleusz anyjának markában. Eszembe jutott Кощeй Бессмертный, Koscsej Beszmertnij, A halhatatlan Koscsej című mese gonosz varázslója is: halhatatlan volt ugyan a varázsló, csakhogy ott ült a halála a tű hegyén, a tű ott rejtőzött a tojásban, a tojás a kacsában, a kacsa a tölgyfán, a tölgyfa pedig egy szigeten, amelyről senki nem tudta, hol van. Most pedig ez a védtelen sarok!
Néztem anyám árnyékát a falon, a terrakottaamforákon láttam hasonló alakokat, közben Akhilleusz anyja járt az eszemben, a fekete Sztüx meg a félhomályos árnyékvilág, aztán a mi széles folyónk, hogy naponta átjárok fölötte a hídon iskolába menet, később a mi saját árnyékvilágunk, végül megint anyám, aki képtelenül hosszúra nyújtotta, epikusan kiszínezte, újra meg újra elkalandozva mesélte el a gyors lábú Akhilleusz történetét, belevette Tróját, Akhilleusz és Patroklosz barátságát, a hős haragját. Többször kimondta, úgyszólván kiköpte magából közben a harag szót, azután pedig már maga is haragra gerjedve mesélte el a folytatást: azt, hogy Akhilleusz a barátja, Patroklosz miatt halt meg, éppen a sarkán találta el az a nyílvessző, amelyet Parisz lőtt ki, és Apollón juttatott célba. Nem értettem, miért irányította vajon Apollón, a múzsák feje és patrónusa azt a nyílvesszőt éppen oda, ahol abban a pillanatban történetesen menedéket keresett az én rettegő lelkem is.

Így vált Akhilleusz története a saját sebezhetőségemmé, a saját gyönge pontommá, ebben a történetben fürdetett meg engem anyám, a halhatatlanság folyójában, mintha így én is elnyerhettem volna a halhatatlanok oltalmát, a sarkamról azonban megfeledkezett, pedig éppen ott, a sarkamban gömbölyödött magzatpózba a rettegő lelkem, valamiféle balsors előérzetétől kínozva, és megértettem, hogy mindenkinek van legalább egy sebezhető pontja, a sarka, a lelke vagy éppen a halála, amely a halhatatlanság egyetlen hitelt érdemlő bizonyítéka is egyben.

Tulajdonképpen a szállítóeszközökön múlt minden. Elmenekült Kijevből, aki csak tehette. Amikor kiabálni kezdett Szemjon, hogy tíz percen belül a család összes tagja legyen odalent, a teherautónál, a dézsába ültetett fikusz odafönt állt már a platón, valamelyik szomszéd rakta fel az evakuálás zűrzavarában. Két család kucorgott odafönt, zsákok, bőröndök, batyuk között – meg a dézsába ültetett fikusz, az otthon, a családi tűzhely szimbóluma. Nem jutott volna ott hely még egy családnak. Egyetlen erőteljes mozdulattal emelte le Szemjon a fikuszt, aztán a bőröndöket egymásra dobálva helyet csinált a feleségének meg a két fiának. Így maradt ott a fikusz a meredek Luteranszkaján, a járda szélén.
Látom, ahogy a fikusz leveleit az 1941-es világrengető események ütemére billegeti a szél. Annak a fikusznak köszönhetem az életemet.

Olvasom apám följegyzéseit az evakuálásról. Pontosan ugyanúgy jegyzett föl mindent, ahogyan elmesélte, éppen csak a fikuszról nem tett említést. Betéve tudom már a legapróbb részleteket is: az összezavarodott, rövidlátó kisfiút – majdani apámat –, új egyenruhát viselő, eltökélt apját, a teherautót, a szomszédokat, a bőröndöket, a batyukat, a zűrzavart, a kapkodást. Megvan minden. Csak az a dézsába ültetett fikusz nincs sehol. Amikor rádöbbenek a hiányára, úgy érzem, kirántották a lábam alól a talajt. Elveszítettem történetem egyetlen biztos pontját.

Pedig világosan látom magam előtt azt a fikuszt, ahogyan ott árválkodik a járdán, apám szülői háza előtt. Megremegnek a levelei, amikor dübörögve bevonul a német hadsereg. Miközben itt visszhangzik fülemben a katonacsizmák csattogása – Sosztakovicsot lehetne fütyülni a ritmusára –, megértem, hogy apám csakis azért élte túl az evakuálást, mert apja levette a teherautóról a fikuszt. Muszáj volt levenni a fikuszt, semmi kétség. Abszurd lett volna, ha a fikuszt evakuálják a kisfiú helyett. Csakhogy az akkori események logikájába bőven belefért volna akár ez is. Történetem lehetőségét, létezésemet vonja kétségbe már pusztán a feltevés is, hogy a körülmények véletlen vagy akár csak fiktív összjátéka folytán – képzeljék csak el – ott maradhatott volna Kijevben az a kisfiú. Egyetlen kártyalapom hiányzik csupán, mégis kiestem a játékból – végérvényesen és visszavonhatatlanul.

A kisfiú hittestvéreit, azokat, akik ott maradtak a városban – habár túlontúl semleges fogalom ez a hittestvér, egyszerűbb, ha inkább úgy mondjuk: a zsidókat, egyszerűbb legalábbis abban az értelemben, hogy érthetőbb, mintha csakugyan érthetőbb lehetne itt bármi is, jóllehet fatális módon sajnos csakugyan érthetőbb, legalábbis post factum, csakis post factum, akkor, ha tudjuk, mi történt azután, ami másfelől persze a legkevésbé sem igazolja azt, ami azután történt –, egyszóval azokat, akik ott maradtak, összeterelték Babij Jarban, illetve BJ-ben, mindig így írja anyám, mintha mindenki tudná, mit jelent ez a bizonyos BJ, vagy mintha képtelen lenne – és attól tartok, tényleg képtelen – leírni a hely teljes nevét. Ott pedig mind egy szálig agyonlőtték őket. De hát ezt úgyis tudja mindenki. Ugyanolyan messze van innét Kijev, mint Párizs.

Most már tudom, miért van szükségem arra a bizonyos fikuszra.

– Megfeledkeztél a fikuszról, apa.
– Miféle fikuszról? Nem emlékszem semmiféle fikuszra. Bőröndök voltak ott, batyuk, zsákok, párnák. De fikusz?
– De meséltél nekem arról a fikuszról, apa. Levettétek a teherautóról, tudod.
– Miféle fikuszról? Nem emlékszem. Elfelejtettem volna?

Valósággal fikuszírozódtam, annyira ráfókuszáltam a fikuszra. Nem értettem, hogyan lehet ilyesmit elfelejteni. Elképzelni sem tudtam, minek kell történnie valakivel ahhoz, hogy ilyesmit elfelejtsen.

Az én változatomban a fikusz a főszereplő – ha nem is mindjárt a világtörténelemé, de a családunk történetéé mindenképpen. Az én történetem úgy szól, hogy a fikusz mentette meg apám életét. De ha már maga apám sem emlékszik rá, akkor tényleg meglehet, hogy soha nem is létezett az a fikusz. Talán tényleg én magam pótoltam ki az utcaképből hiányzó részleteket, amikor apám elmesélte az evakuálásuk történetét.

Létezett vajon az a fikusz, vagy pedig puszta fikció? És a fikuszból ered a fikció, vagy éppen fordítva? Attól tartok, soha nem szerezhetek bizonyságot arról, csakugyan létezett-e valaha is az a fikusz, és csakugyan megmentette-e apám életét.

Fölhívom apámat, vigasztalni próbál.

– Tegyük fel, hogy nem létezett a fikusz. Mégis jelentőségteljesebbek az efféle tévesztések, mint a lehető legpontosabban vezetett leltár. Megesik, hogy éppen az a csipetnyi költészet teszi hitelessé az emlékezést.

Így rehabilitálta apám az én fiktív fikuszomat: mint irodalmi tárgyat.

Nem telt bele egy hét, és fölhívott apám: Azt hiszem, emlékszem arra a fikuszra. Talán. Vagy csak tőled hallottam róla, nem tudom.

Ha nem vette volna le azt a bizonytalan státuszú fikuszt a platóról nagyapám, akkor nem jutott volna hely a teherautó-bárkán annak az akkor kilencesztendős kisfiúnak, aki később az apám lett, vagyis nem kerülhetett volna a túlélők listájára, márpedig akkor nem lennék a világon én sem. Hogy a fikusz nem létezett, mi viszont létezünk, azt jelenti, hogy mégiscsak létezett az a fikusz, vagy legalábbis muszáj úgy tudnunk, hogy létezett, mert ha nem létezett volna, akkor nem létezhetnénk mi magunk sem, nem menekülhettünk volna meg; azt mondom: mi, és apámra gondolok közben, mert ha nem menekült volna meg apám, hogyan is emlékezhetett volna arra a fikuszra, amit előbb persze még gondosan elfelejtett. Kiderült tehát, vagy legalábbis könnyen kiderülhet, hogy olyasvalaminek köszönhetjük az életünket, ami puszta fikció.

Kherr officér – kezdte a mondókáját dédanyám a maga összetéveszthetetlen módján, jiddisül, ámde azzal a szent meggyőződéssel, hogy németül beszél –, ugyan mondja már meg, legyen oly szíves, drága hadnagy úr, mitévő legyek immár. Láttam ám a plakátokat, rajtuk a zsidókra vonatkozó parancsot, de nem bírom már oly jól magam, nem akar vinni ez a rossz lábam.

Agyonlőtték ott helyben, mintegy mellékesen, hanyag, rutinos eleganciával, még csak a társalgást sem szakították félbe, tulajdonképpen rá se néztek. Illetve nem, mégsem. Talán inkább azt kérdezte dédanyám: Mondja már meg, legyen oly szíves, drága hadnagy úr, hogyan jutok el Babij Jarba. Ez pedig már-már zaklatás, igen, csakugyan. Kinek van kedve ostoba kérdésekre felelni?

Úgy figyelem ezt a jelenetet, mint maga az Úristen, a szemközti ház ablakából. Alighanem így kell regényt írni. Vagy mesét. Üldögélek odafent, valahol a magasban, jól látok mindent. Egy-egy pillanatra összeszedem a bátorságomat, közelítek, odaállok a tiszt háta mögé, hogy kihallgassam a beszélgetést. Miért fordítanak mindannyian hátat nekem? Körbejárom őket, mégsem látok belőlük egyebet, csak a hátukat. Akárhogyan ügyeskedem, hogy az arcukba, a szemükbe nézhessek, dédanyám szemébe, a tiszt szemébe, még lábujjhegyre is állok, nyújtózkodom, kinyújtóztatom emlékezetem, képzeletem, intuícióm izmait – mindhiába. Nem látom az arcukat, nem értem őket, a történelemkönyvek pedig makacsul hallgatnak.

Honnan ismerem a történet apró részleteit? Kitől, hol, mikor hallottam őket? Ki súgja a fülünkbe az ilyen tanú híján való történeteket, és mi végre? És fontos-e vajon, hogy apám nagyanyja volt az az öregasszony? Mi van akkor, ha valójában nem is a kedvenc nagyanyja volt?

Csakugyan akadtak tanúi a történetemnek. Apám családja 1948-ban tért vissza Kijevbe, hét esztendővel a nyaralás kezdetére emlékeztető evakuálás után. Éveket töltöttek Rosztovban, Asgabatban, Barnaulban, az Altáj vidékén. Amikor hazatértek, romokban hevert az Engels utcai ház, romokban hevert az egész negyed. A háznak csak a csontváza maradt, mint valami üres doboz. Ágy állt odafönt, az egyik ötödik emeleti balkonon, feljutni azonban nem lehetett. Hiányzott a ház belseje, romba dőlt az összes lépcső. Kivehető az az ágy egy 1941 novemberében készült német légi felvételen: napozott még rajta az akkor kilencesztendős apám a háború első nyarán.

Egész sor láthatatlan tanúja akadt a történetünkben annak, amikor Talán Eszter magányosan útnak indult az idő sodra ellenében: járókelők, a Meringovszkaja sarkán működő pékség dolgozói, a szomszédok a sűrűn lakott utcában, odafent, a függönyök mögött, a menekülők sehol meg nem említett, arctalan tömege. Az utolsó elbeszélők. Hová lettek vajon?

Sokáig kutatott Szemjon nagyapám, amíg végül csakugyan talált valakit: az immár nem létező házuk egykori házmestere mesélte el neki, mi történt dédanyámmal. Úgy tűnik, tényleg ott állt valaki az ablakban 1941. szeptember 29-én. Talán.

 

* A szerző azonos című könyvének egy fejezete. A kötet a Budapesti Könyvfesztiválra jelenik meg a Magvető Kiadónál 2015-ben.