Kántor Péter

TALÁLKOZÁS EGY RÉGI NAGY HARCOSSAL

I. m. Orbán Ottó

A Rádióújságból néztél rám: Megismersz? –
Konok, barátságtalan tekintetű férfi,
egy láthatatlan, kemény ellenfélre várva,
a szája szigorúan összezárva.

Ki ez? De hiszen ez te vagy, Ottó! Várj csak,
a te verseidet szavalják mindjárt!
Hogy megváltoztál, öregem, alig ismerek rád,
de a rögeszméidben lüktető lázat a versek majd visszahozzák.

Itt minden a régi, és mégis minden egész más! Egyszerre új és régi.
S bár ragaszkodna halálig néhány szép illúziójához az ember,
a legtöbb elköltözik tőle, mint a felnőtt gyerekek a szülői házból,
és csak nézünk utánuk meredt szemmel.

Emlékszem egy napra: New Yorkból jöttél meg éppen, fejeden új,
nagy, vakítóan hófehér prémkarimás farmerkalapod.
Az egész szerkesztőség tátott szájjal bámult téged,
az Amerikát járt büszke, glóriás alakot!

Hol az a kalap? És azok a régi szerkesztőségi tagok? Szanaszét mind,
aki van még, de egy jó részük már letűnt, akár a korszak,
hátrahagyva hírt, nevet, sok-sok papírhegyet –
lábjegyzeteket, amik tegnap még világra szóltak.

Nagy harcos, te mindennap kiálltál megküzdeni a nap zászlajáért!
A naptár felmutat, elejt, beépít, valahová leprésel.
Egykor vágyaktól dúltabb, esendőbb volt az arcod, közelibb,
most egy színész furcsa, mély, rekedtes hangján éltet az éter.

2006. május2014. augusztus