Halasi Zoltán

NAPOZÓPRICCS

Azt mondod, agyonnyomja a dolog súlya.
Az esztétikum nem tolakszik előre, nem egy
Jeanne d’Arc, aki azért jött, hogy felmentse
az ostromlott Orléans-t, az olvasót. Hogy
megszállták, az szívás, az olvasó szív. Anglia
a tenger felől támad, s a szárazföldi tudat
nem szokott hozzá ember nagyságú íjhoz.
Nyílvesszők felhőjében áll, a gomolygás
az Úrra emlékeztet, mozgalmas jelenlétei
közül a büntetőre, de tudatunk nem akar
emlékezni rá. Ha volna mód kitérni, lovagságunk
színe-virága akkor is beleveszne az ingoványba.
Páncélja súlya nyomja agyon a megfutamodót.

De jobb nem áltatnia magát agresszorral:
tenger és szárazföld kereszteződik benne,
a kényes gall kakas a gaz brit oroszlánnal
vagy a szép Melusine Poitou nagyurával;
hiába vonul körkörös védelembe, sajna
a succubus, az angol köd is azonos vele.
Bináris program, így lettünk megírva.

Nem egyes emberekről szól a könyvem.
Nem is a sorsról. A három fonónő? (Guzsaly
a műszálak korában!) Leszámoltam velük.
A görög istenkunszt is csődöt mondott:
nincs átváltozás többé, nincsen olyan gúnya,
drapéria vagy irha, amibe belebújva
kibúvót találhatnánk bármire. Csak változatai
vagyunk egymásnak. Mint két ajtó, két
erszény, két mandzsetta, két határidőnaptár,
két retorikai alakzat, két üvegkalapács.

Ez az út vége: kezdete is volt.
Ahogy a kavics száll a kisfiú kezéből, úgy
vágyott vízen szökellni az európai ember;
a felszín, a dolgok normál találkozása,
az elemeknek ez az agorája, a megjelenés
színtere neki gyanús volt, veszélyesen közel
az alulmaradáshoz. Fölülmúlni, fölötte szállni,
minél többször, minél kecsesebb ívben: íveket
szikráztatni! (Ismerős, nem?) – No de ki által?

Azóta is (lásd egzisztencializmus) egy ügyes,
erős, majdnem mindenható (habár vak)
dobó kezéből röpködünk. Aki el is kap minket,
sőt mi több, el is nyel: valamit enni kell neki.
Ez az ágyúcsőkarú, -lábú artista az én hősöm.
Más kultúrákban nagy vörös bika, vaddisznó-
agyarú, torzonborz óriás, kontinensünkön
félresikerült gólem, egy nagy debil gyerek,
mindnyájunk szeme fénye: a Történelem.

Sok kis Faust, sok kis Löw rabbi, sok
Nagyreményű kis bűvészinas. Kevés
schilleri báj és még kevesebb kellem.
Sok félig emésztett mítosz-homunkulusz,
sok, émelyt kavaró, nemzetiszínű savgőz.
Kevés belátás és még kevesebb szellem.

Az esztétikum, kedves barátom, ott forog
a nagy közös gyomorban, a gólemében,
mint kard vagy kés forog, mint savba áztatott
iránytű, mint elemi zavar a tájékozódásban.
Elvesztünk, belevesztünk, nincs felmentő sereg.

Hacsak az a mágneses pengehegy nem vág utat
magának, belsőségeken, zsíron, bőrön át, hogy végül
megadja a derék olvasónak a kegyelemdöfést.

Persze, a fény, az más. Azt mondod, fogta fejét
a kritikus, mikor összefutottál vele, és szóba jött
a könyvem. A fény, az más, a Lukács uszoda,
tűvillámok a pórusokban, augusztus kékje,
a nézéstelen ég, felold, akár a nyál az ostyát,
nincs leküzdhetetlen magány, a nincs van,
a tőkesúly lebeg, a bárka léghajó. Azt mondod,
nehéz megszólalnia. Tojok a kritikára.
De ha már Lukács, legyen napozópriccs,
ne fakírágy a művem; belopni a távolságot,
aztán repülőstarttal rá, ahogy az író mondja.