Gyáni Gábor

A NAPLÓ MINT KORDOKUMENTUM

Fenyő Miksa: Az elsodort ország.
Naplójegyzetek 1944–1945-ből
Park Könyvkiadó, 2014. 541 oldal, 4500 Ft

Második világháborús naplóból kevés akad, a Fenyő Miksa által jegyzett, most újra kiadott napló az egyik legismertebb mind közül. A szöveg 1946-ban jelent meg először, majd kereken negyven évvel később a Magvető kiadásában – némi húzással (csonkítással) – újra napvilágot látott. Semmiképp sem ismeretlen tehát Fenyő háborús naplója. Ennek ellenére kevéssé számon tartott és még kevésbé használt történelmi dokumentum, ahogyan a többi háborús napló is. Kinek „tűntek fel” például eddig Kemény Simon páratlanul izgalmas második világháborús feljegyzései, holott azok szövegét (ha nem is teljes egészében) 1987-ben már hozzáférhetővé tette a Magvető Kiadó.
A két napló abban tér el egymástól, hogy Kemény, aki írói-kritikusi pályáját – Fenyőhöz hasonlóan – a Nyugatnál kezdte, 1942 januárja és 1944. március 19. között vezette feljegyzéseit. Fenyő, a Nyugat egyik alapító szerkesztője viszont éppen akkor kezdett naplót írni, amikor a németek megszállták az országot. Komoly különbség kettőjük között, hogy az otthonába zárt, de a külvilággal azért némi személyes kapcsolatot ápoló Kemény szorgos figyelemmel kísérte (kísérhette) a háborús hátország mindennapi életét is: így szinte mindenről beszámolt, amit az utca embere tudott (amiről tudomást szerzett), és ami közvetlenül befolyásolta a hétköznapi életét (az árubeszerzés vagy a nyilvános élet eseményei). Amellett a lankadatlan olvasás (kül- és belföldi sajtó) és rádióhallgatás (a londoni magyar adás) alapján igyekezett persze naprakészen is tájékozódni a nagyvilágban és itthon. (Vö. Gyáni Gábor: „A városban ma mindenki arról beszél…” Háborús hétköznapok egy napló tükrében. Forrás, 2014. április. 82–91.) Fenyőnek mint „zsidónak” és közismerten náciellenes személyiségnek már nem adatott meg 1944. március 19. után a kinti (a nyilvános) élet lehetősége, így rendszerint nincs érdemi mondandója annak eseményeiről. Sokat változott tehát az élet rendje a szorosan vett háborús esztendőkben is.
Mindamellett: Kemény és Fenyő egyaránt olyan helyzetbe került ez időben, hogy – szinte teljes magányukban – bőven jutott idejük elmélkedni arról, ami éppen körülöttük zajlott. Kikeresztelkedett zsidóként a kitaszítottság, a tényleges életveszély volt közös sorsuk, ami bujkálásra kényszerítette őket; nem kerülhették el ennek során, hogy lehetőleg éles szemmel figyeljék és elemezzék a történéseket. Egyúttal védekezés, egyfajta szellemi túlélési stratégia is volt ez a részükről. Kemény és különösen Fenyő sokat foglalkozik ez okból a jövővel, aminek jönnie kell erre a nem is túl soká véget érő pokoli világra. A jövőbe és csak (kisebb) részben a múltba tekintenek tehát, amikor töprengésre adják a fejüket. Kettejük (és hátrahagyott feljegyzéseik) között a különbség abból ered, hogy mivé alakult időközben a történelem. Amikor Kemény naplót kezdett vezetni, még éppen csak megkezdődött Magyarországon a nyílt zsidóüldözés, ami fizikai értelemben őt magát még nem veszélyeztette (később már igen), bár az egzisztenciáját tönkreteszi (állásvesztés). S ki tudhatja 1942-ben, hogy milyen lesz majd a háború vége, egyáltalán mikor ér véget. Kemény naplójából azonban tudni lehet, hogy a kortársak már ekkor folyton a háború végét várták, és rémhírek keringtek arról, hogy „hivatalosan” is erre spekulálnak.
Amikor Fenyő naplóírásba fog, már tudható, hogy közel van a vég (az oroszok itt vannak az ország határainál, és feltartóztathatatlanul törnek előre Magyarország felé); nem tudni azonban, mikor és hogyan fejeződik majd be a szörnyű végjáték. S az sem tudható persze, hogy túléli-e a közel tíz hónapon át rejtőzködő naplóíró a deportációval és utcai öldöklésekkel tarkított 1944/45-ös hónapokat. Alaposan változnak tehát a külső körülmények, melyek döntő hatással vannak a naplóíró Kemény és Fenyő élethelyzetére és az ebből kisarjadó meditációkra.
Ezek a naplóba foglalt történelmi dokumentumok arról tudósítanak, hogy milyen volt, milyen lehetett a valamikori mentalitás, gondolkodásmód és fantázia; közvetlenül arról szólnak, hogy mi hogyan foglalkoztatta az embereket (a művelt értelmiség egyes képviselőit) az adott élethelyzetben, miről mit gondoltak, és hogyan gondolták el aktuális jelenük és a lehetséges jövő problémáit. Ezért tűnik elhibázottnak az a normatív megközelítés, amely a későbbi (a mai) látószögből eredő tudást és az „új” felismeréseket kéri számon a valamikori naplóírók feljegyzésein. Márpedig olykor épp így értékelik Fenyő naplójának történelem- és társadalomképét. Látni kell, szól a kemény ítélet, hogy Fenyő naivnak mutatkozott némely dolog megítélésében, nem számolt ezzel vagy azzal, és nem adott rájuk érdemleges választ, sőt elfogadhatatlan állítást fogalmazott meg velük kapcsolatban. (Márton László: Bújt az üldözött… Élet és Irodalom, 2014. augusztus 15. 21.) E megközelítés igazságtalan, egyszersmind súlyos félreértésből fakad. Az adott történelmi szereplő nem látja, nem láthatja azt, amit a történelmet utólag szemlélő (historikus) a visszatekintés perspektívájából és a rendelkezésére álló történelmi ismeretek birtokában szükségképpen másként lát, másként értékel. A történelmi ágens tudása, hite és várakozásai tulajdonképpen nem történetiek, hanem „csupán” történelmiek. Ez sem kevés azonban, és nyomban hozzátehetjük: épp ez kölcsönöz tanúvallomásuknak forrásértéket. Ha Kemény vagy Fenyő és további mások nem vetették volna papírra mindazt, ami a naplóikban olvasható, semmilyen hiteles, közvetlen tudásunk nem lehetne arról, hogy mi rejlett az idő tájt az ágensek fejében, ami a tetteikre is magyarázattal szolgál(hat). Ebben keresendő minden napló tényleges forrásértéke, amiből akkor lehet csupán tanulni, ha így is olvassuk őket. Mielőtt azonban arról szólnék, hogy mit tanultam én Fenyő naplójából, be kell röviden mutatni a szerzőt, akinek szellemi arcélét, életének ebben a lehatárolt időszakában, abból a naplóból lehet igazán megismerni, melyet később írt visszatekintésében élete legjobb írásának nevezett. (Fenyő Miksa: Önéletrajzom. Argumentum, 1994. 23.)
Fenyő Miksa 1877-ben született a Bács-Bodrog vármegye (ma Bács-Kiskun megye) területén fekvő Mélykút (ma Jánoshalma) nevű községben, szegény és nem különösebben vallásos zsidó családba. Egész életében végigkísérte a szülőfalu emléke, nemcsak a naplóban esik róla szó (például a 189. oldalon), de még a memoárjában is hosszú oldalakat szentel ottani gyermekkorának (tízévesen került fel végül a fővárosba). Kifejezetten asszimiláns családi közegbe született Fenyő. Jellemző eset, hogy ötéves korában, amikor megtanult olvasni, Petőfi összes verseit kapta ajándékba a szüleitől. Katolikus elemi és evangélikus középiskolában tanult, majd jogi egyetemet végzett, s noha eredetileg magyar–francia szakos tanár szeretett volna lenni, anyagi megfontolásból a jogi fakultásra iratkozott be. Szigorlatára készülve a nagyiparos Chorin Ferenc, az 1902-ben alapított Gyáriparosok Országos Szövetsége (GYOSZ) majdani elnöke (országgyűlési képviselő) irodájában dolgozik, „ami döntő esemény volt pályám alakulásában”, jegyzi meg utóbb. (Fenyő Miksa: Önéletrajzom, 78.) Elsőként megpróbálkozott az önálló ügyvédi pályával, de kudarcot vallott. A szintén jogvégzett ifj. Chorin Ferenc és Hatvany Lajos nagytőkés csemetékkel ápolt baráti kapcsolatainak köszönhetően 1904-ben végül a GYOSZ titkáraként kapott állást. Az üzleti életben ekként megvetett szilárd és tartós egzisztencia (1917 és 1938 között Fenyő végig a GYOSZ ügyvezető igazgatójaként ténykedik) nem gátolta őt abban, hogy ezzel egy időben irodalmi ambícióit is kiélje. 1908, a Nyugat megindítása előtt is már több irodalmi lap szerkesztésében működött közre, egyúttal számos lapindítási kísérlet fűződött a nevéhez (például Magyar Géniusz). A Nyugat egyik alapító főszerkesztőjeként és a lap fontos mecénásaként (l. Fenyő Mario: A Nyugat hőskora és háttere. Csokonai, 2001. 69–85.) vált azonban széles körben ismertté. Ehhez járult később alkalmankénti politikai szerepvállalása. Az első világháborús összeomlás átmeneti politikai megoldásaként felállított, 1918. október 29-én kinevezett, de csak egy napig hivatalban lévő Hadik-kormányban kapott kereskedelmi miniszteri tárcát. Majd a két háború között független képviselőként szerzett magának parlamenti mandátumot egyetlen ciklusban (1931–1935 között). Politikai beállítottságát tekintve liberális, aki a Rassay Károly nevével fémjelzett politikai áramlattal tartott fenn szoros kapcsolatokat (l. Nagy Zsuzsa: Egy politikus polgár portréja. Rassay Károly [1886–1958]. Napvilág, 2006). Emellett közgazdasági szakíróként, politikai esszéistaként és irodalmi kritikusként egyaránt szerteágazó írói tevékenységet fejtett ki – mindvégig.
Krízishelyzetekben Fenyő rendszerint nagy kedvet érez magában napló vezetésére: „az első világháború utolsó esztendeiben buzgón jegyeztem a velem esett dolgokat. […] Körülményesen meg volt írva naplómban huszonnégy órás miniszterségem története” – adja tudtunkra memoárjában. Ezt a naplóját 1945-ben megsemmisítette, mert attól félt, „hogy a Kun Béla-rezsim elleni vádirat az új rezsimben súlyos következményekkel jár”. (Fenyő Miksa: Önéletrajzom, 22. k.) Így jutunk el második világháborús naplójához.
A naplóíró Fenyőt erősen foglalkoztatja a kérdés, miért ír ő valójában naplót, és van-e bármiféle értelme e tevékenységének. Mindemögött az áll, hogy Fenyőt lelkiismeret-furdalás gyötri: amíg ő viszonylag biztonságban érezheti magát, és ezért feljegyzéseket is készíthet, addig nagyszámú sorstársa közvetlen életveszélyben van. „Némi megvetést érzek magammal szemben, hogy e szörnyűségek láttára itt ülök a papír előtt, s jegyzem az eseményeket, mint a fásult ápolónő betege láztábláját. Figyelek, megfigyelek, mondatokat formázok, hasonlatokkal ékesítem jegyzeteimet, ahelyett, hogy meredten a mérges gázoktól, miket embertársaim árasztanak embertársaikra, befelé fordított szemmel várnám a véget.” (31. k.) Az idézett, július 1-jén kelt bejegyzését úgy zárja le végül, hogy kijelenti: „ezek az én jegyzeteim vad tiltakozás a gazság ellen, mely a nácizmus képében az emberiségre tört”. (32.) Úgy tűnik, nem teljesen sikerült ekkor meggyőzni magát arról, hogy: „Van értelmük ezeknek a feljegyzéseknek?” (352.) Hiszen, ismeri el, úgy születnek, hogy a naplóíró a világtól elzárva „splendid izoláltságban” lesi a külvilág palacküzeneteit (187.). Később abban véli megtalálni a bizonyosságot, hogy kijelenti: „Annak tán volna értelme, ha azt a lelkiállapotot tudnám Dosztojevszkij-analízissel vázolni, melyben az események folytán vagyok, s ha ez a lelkiállapot megírásra érdemes gondolatsorokat – vallásosakat, filozófiaiakat – keltene bennem.” (352.)
S éppen ez a törekvés az, ami különleges súlyt kölcsönöz a naplónak, melyből kitetszik, milyen lelki tipródások közepette milyen gondolatok felvetésével éli át egy magafajta ember 1944/45 sorsdöntő hónapjait. Lássuk, mely témák keltik fel elsősorban az érdeklődését, és milyen „megírásra érdemes gondolatsorok” kerülnek be a naplóba.
Sűrűn visszatérő, a napló íróját hevesen foglalkoztató kérdés a magyar tragédia lehetséges magyarázata, az „elsodort ország” metaforában kifejeződő kérdések egész garmadája. Itt van mindjárt a magyar politikai elit folytonos kollaborációja. Napjainkban különösen élénk közbeszéd tárgya 1944. március 19. történelmi jelentése; álljon itt, akár a mának szóló figyelmeztetésül is, hogy mit gondolt erről Fenyő, a kortárs megfigyelő és elemző. „Március 19-én, amikor még úgy látszott, hogy a brutális német kényszer feküdt rá Magyarországra, némi szimpátiák nyilatkoztak meg irántunk a semleges országokban, az ellenségesekben is. Ami azóta történt [a feljegyzés kelte: július 13.], ahogy a magyar kormány Hitler–Himmler pribékjévé alacsonyította le magát, ahogy üldözik a liberális demokráciát és a szociáldemokráciát, irtják a zsidókat, ez nemzetközi hitelünk teljes aláásását jelenti.” (79.) Egy valamivel később kelt bejegyzésében nyíltan is kimondja, hogy Magyarország már a megszállás pillanataiban sem volt egészen makulátlan politikai tekintetben. „Néhány hónapja múlt el, hogy a németek gaz módon Magyarországra törtek. Nem a legnagyobb a német gazságok sorozatában. Aranytálon vittük elibéjük szolgaságunk jelvényeit, egyetlen hang fel nem szólalt, egyetlen ököl nem emelkedett az országban a félig ránk kényszerített, félig szívesen vállalt szerep ellen.” (90.) A román átállást követő ellentmondásos hazai politikai eseményeket kommentálva pedig rá is mutat a kollaborálás fő felelőseire. „Egy újabb puccskísérlet híre jutott el hozzám. Nyolc-tíz napja lehetett: a nyilasok a Gestapo támogatásával megrohanni készültek a Várat. Horthyt hatalmukba keríteni, s vele egy nyilas kormányt kineveztetni. […] Állítólag a csendőrség ebben a puccstervben is benne volt. A puccs nem sikerült. […] A magyar csendőrség viselkedése semmivel sem különb, mint a Gestapóé vagy az SS-embereké. A csendőrség egész becsvágyát helyezte abba, hogy bestialitásban ne maradjon német kollégái mögött. Hogy egy új demokrata rezsim mit kezdhet velük, nem tudom. A magyar nép nem teheti le kezükbe biztonságát. S nem tehetek róla, itt újra vádat kell emelnem a kormányzó ellen.” (232. k.) Ezt követően hosszan sorolja, hogy mi mindent engedett meg Horthy a németeknek (és hazai szövetségeseiknek) saját országában, majd keserűen konstatálja: „Amellett Horthy nem is gonosz ember, csak gyönge ember, ki nem való – még békés időben sem – egy ország élére.” (234.)
Ha mindez igaz, vonja le a következtetést, semmiképp sem maradhat el a jövőbeni elszámoltatás, ami elsősorban az elkövetőkre, a döntési helyzetben lévőkre terjed majd ki. S mi a helyzet a többiekkel, akik az általuk titkon remélt fejleményekkel erősen szimpatizáltak, legalábbis eltűrték őket, és a passzivitásukkal lehetővé tették azok bekövetkeztét. A bystander ma különösen sokat tárgyalt kérdését érinti ezzel Fenyő, számunkra is tanulságos módon. „De mi legyen azokkal, kiket nem követelnek ki [aháborús bűnösöket majdan megbüntető szövetségesek], mert nincs közvetlen felelősségük a háború megüzenésében, folytatásában s a harctéri kegyetlenkedésekben? Mi legyen azokkal, kik az Anschluss óta meg nem szűntek követelni a Gleichschaltungot, kik hazaárulónak bélyegeztek mindenkit, aki féltette az országot a náci eszmék importjától, kik a magyar jövőt csak Németország vazallusaként tudták elképzelni […] A magyar középosztály túlnyomó részével […], mely gondolkozás nélkül támogatta, sőt ösztökélte a kormányt, hogy magyar vért áldozzon?” (371.) A tág körben értett társadalmi kollaboráció, már csak gyakorlati okokból is, véli Fenyő (talán valóban naiv módon), úgyszólván lehetetlen: „nem lehet büntetni valamit, aminek elkövetkezésében egy egész társadalmi osztály részes, s ami e társadalmi osztályon kívül a kispolgárság, sőt munkásság széles köreiben is megértő tetszésre talált”. (372.)
A korabeli szellemi kollaboráció mai megítélése szempontjából tarthat számot érdeklődésre az, amit az irodalmi kánonba újabban beemelni kívánt Wass Albertről és Nyirő Józsefről előad a naplóban. Idegen lakásokban bujdokolva, az ott fellelhető könyveket olvasva találkozik e két erdélyi író műveivel. Fenyő esztétikai értékítélete mindkettőjükre nézve lesújtó. Nyirő Uz Bencé-je kapcsán – a regényt egész egyszerűen „Tamási Ábeljének második tealeöntése”-ként aposztrofálja – azt a megjegyzést teszi, hogy: „Jóízűen elmondott, hazug, kiagyalt történet. Az írója is nyilván rájött erre; expiálni [jóvátenni] ezt a tévedését elment Berlinbe, s ott elszegődött náci írónak.” (157.) Amikor pedig az erdélyi tragédián elmélkedik, és ennek örvén Wass Alberthez fordul, keserűen tapasztalja, hogy az író mondanivalója „a legelcsépeltebb göbbelsi frázisok” újraismétlése csupán, melyek „egy tornaterem falainak díszítésére alkalmas aranyköpések”. (309.)
Ezzel el is jutottunk a naplóíró Fenyő kedvenc időtöltéséhez, a politikai propaganda folytonos szemlézéséhez és bírálatához. Az ezzel kapcsolatos gondolatmenetek a napló szövegének igen tekintélyes hányadát teszik ki. S vajon miért a feltűnő buzgalom ez irányban? Megéri vajon a lapos és velejéig hazug politikusi, valamint politikai publicisztikai beszéd azt a szorgos figyelmet és szellemi erőfeszítést, amit Fenyő ráfordít, amikor rendre és alaposan kivesézi a benne foglalt üzeneteket? Erre a kérdésre a maga számára is választ kell találni. „Meddő dolog s magam előtt is szégyellni való, hogy olykor azokkal a cikkekkel foglalkozok, melyek időnként politikusok tollából a lapokban megjelennek. Ezek az emberek – Hitler rajongói és Hitler pribékjei – itt állanak előttem gazságuk, hitványságuk, butaságuk díszmagyarjában, a lelkiismeretlenség és felelőtlenség kitenyésztett példányai […] S ha egyik-másik nyilatkozatukkal mégis foglalkozok, teszem ezt azért, mert olykor rémülten vetem föl a kérdést (nem azt, hogyan beszélhet így ember), hogy hogyan is lehet az, hogy nem akad egyetlen ember, egyetlen férfiú ebben az országban, aki erre a nyilatkozatra felháborodna, és ennek valami módon kifejezést is adna. (58.) A szólásszabadság teljes hiánya szinte kikényszeríti, hogy a naplóíró valóban „komolyan” vegye, elemezze és cáfolja a nyilvánvalóan hazug és abszurd nyilvános beszédet. Nagy a késztetés ez irányban, amikor az álnok közbeszéd tölti ki egyes-egyedül a nyilvánosság terét, amikor lépten-nyomon ebbe ütközik az ember, és szinte már a bőre alá is ez hatol be. Ha azt a valóságot fogadjuk el valóságosnak, amit a propaganda ellenállhatatlan módon fest elénk, anélkül, hogy keresztülengednénk  a saját szellemi szűrőnkön, akkor idővel minden további nélkül úrrá lesz, úrrá lehet felettünk a zsarnokság hatalma. Fenyő is tudatában van ennek az összefüggésnek, amikor megjegyzi: „A nácizmus a maga sikereit, míg sikerei voltak, annak köszönhette, hogy minden gát nélkül spekulált az emberek butaságára. A gazságra is, de főleg a butaságra. (201.) Közvetlen élettapasztalaton nyugvó felismerés ez tőle, ami indokolja is számára, hogy egy pillanatra se hárítsa el magától a propagandabeszéddel való komoly foglalatoskodást, ha meg szeretné őrizni önnön szellemi épségét. Ennek az áldatlan szellemi erőfeszítésnek a vállalásával kívánta (és tudta) személyi önazonosságát fenntartani Victor Klemperer is, aki naplót vezetve élte túl (szellemi) épségben a náci Németországot; s ugyanez vezette – utóbb – a táborba zárt Jean Améryt is, amikor arra a végső megállapításra jutott: auschwitzi rabként különleges tudást szerzett magának, „És mégsem volt számunkra […] a lágerben töltött idő szellemileg teljesen haszontalan. Miért? Azért, mert „ha nem is bölcsebben és elmélyültebben, de azért okosabban hagytuk el Auschwitzot”. Mind, akik ott voltunk, megtudtuk, hogy: „A szó mindenütt meghal, ahol a valóság a totalitás igényével lép fel. (Jean Améry: Túl bűnön és bűnhődésen. Esszék. Múlt és Jövő, 2002. 39. k.)
Fenyő nem éppen erre konkludál ugyan, amikor nap mint nap szembesül azzal, hogy a valóság (helyesebben a valóságról a kizárólagosság jegyében kiejtett szó) totálissá alakul át. Ennek a kínzó tapasztalatnak az ellenszereként folyamodik ahhoz, hogy görcsösen belekapaszkodjék a humanista és a felvilágosodás gondolkozását kifejező szellemi javak gazdag hagyatékába. Ő ugyanis nem adta még fel a szavak, helyesebben a racionális beszéd meggyőző erejébe vetett reményét. Közülük is főként ahhoz fordul unos-untalan, ami a német és a francia kultúra múltjából adott számára. Goethe, Schiller, Voltaire, a XIX. századból Taine, Renan, majd Proust és megannyi társa segíti őt abban, hogy megküzdjön a mindent elárasztó hazugságkultúrával. Hadd iktassam ide legalább egy jellemző megnyilatkozását. Fenyő a napló egy helyén felidézi Göbbels „Európa-diskurzusát”, amiben arról esik szó, hogy az angoloknak és az amerikaiaknak össze kellene fogni a németekkel Európa érdekében Oroszország ellen. Így kommentálja Fenyő a göbbelsi „ajánlatot”. „Egyébként nem azért idéztem Göbbelst ilyen bőven, hogy polemizáljak vele […], hanem annak illusztrálására, hogy milyen kevésre lehet becsülni az emberek intelligenciáját, ítélőképességét.” (89.) Hiszen, fűzi hozzá, ha nem így lenne, a nácik még csak hatalomra sem juthattak volna Németországban. Ám ez megtörtént, amit akkor érthetünk meg csupán, ha komolyan vesszük Goethét, aki arra „tanította” a nácikat, hogy: „»Ostobák eszéről jobb, ha lemondtok! / Okosság gyermeke, tedd a bolondot / tovább is bolonddá, ez itt a rend!«” (89. ) (Az ez alkalommal is emlékezetből idézett, így papírra rótt goethei sorokat javítottam, Vas István fordításában.)
Mindez a legkevésbé sem csak a véletlen műve. Fenyő történetesen annak a zsidó származású felvilágosult, vallástalan, liberális, egyszersmind asszimiláns közép-európai középosztálynak és értelmiségnek a korabeli reprezentánsa, melynek vezérlő szellemi csillaga a német humanizmus (mindenekelőtt Goethe) és a francia gondolati racionalizmus. Az 1900-as évek bécsi zsidósága kapcsán ugyancsak plasztikusan vall e tényről az egyébként bécsi nagypolgári családból származó, időközben azonban angollá lett művészettörténész, Ernst Gombrich. (Ernst Gombrich: The Visual Arts in Vienna circa 1900. Reflections on the Jewish Catastrophe. London, 1997.)
Az ész, az ésszerűség uralmába és a tisztán polgári erkölcs imperatívuszának a megingathatatlanságába vetett hit vezeti tehát Fenyőt, midőn újra és újra vitába ereszkedik az alantas náci és hazai fasiszta eszmékkel. Merőben idegen tőle az a fajta elgondolás, aminek Améry ad majd később hangot, miszerint a szó immár végérvényesen meghalt. Talán azért sem juthatott el idáig Fenyő, mert nem szerzett magának közvetlen auschwitzi tapasztalatokat; így és ezért élhet benne makacsul tovább a remény, hogy sikerrel fel lehet (sőt fel is kell) lépni a világ barbársága ellen. Amihez viszont nélkülözhetetlen, hogy folyton emlékezetünkbe idézzük az európai kultúra maradandó értékeit. Fenyő jottányit sem enged tehát abból az akkor is még élénknek tetsző, habár már puszta látszatlétre ítélt „modern” értelmiségi szerepfelfogásból és identitástudatból, amely vakon kitart az értelmiség szimbolikus hatalmának a fantazmagóriája mellett. Amellett tehát, hogy az értelmiség dolga (lenne) a zavaros tapasztalati világ áttetsző gondolati matériává alakítása és annak az ekként való közhasznúvá tétele. A nyilvános értelmiségi diskurzus ez esetben nem a politikai vagy az általános közbeszéd igényeinek a szolgai kielégítését, hanem az autonóm értelmiségi gondolkodás ethoszának a nyilvánosság előtti szakadatlan képviseletét jelenti tehát.
Hogy mindez nem puszta belemagyarázás abba, amit Fenyő a naplóban képvisel, azt egyebek mellett az is bizonyítja, hogy milyen nagy teret szentel a háború után esedékes iskolareform, benne az új történelemtanítás kérdésének. E gondolatmenetét lezárva pedig végül kijelenti: „A történelmi olvasmányok közé nagy számmal kell fölvenni kultúrtörténelmi olvasmányokat, és ezek között olyanokat, melyek a humanizmus szellemét tárják szuggesztíven az ifjúság elé. Csak úgy példázva írom ide az ilyen neveket, mint Montaigne, Erasmus Rotterdamus, Pascal, Voltaire, Goethe, Renan, Burckhardt, Rohde, Taine, Ruskin, Huizinga… több név hirtelen nem jut eszembe. (230.)
Nem csupán a történelmi tudatformálás perspektívája, de az ország politikai jövője is élénken foglalkoztatja őt ekkoriban. Érdemes megjegyezni, hogy kikre számít, helyesebben: kiknek, mely politikai áramlatok képviselőinek a jövőbeli vezető szerepét látná kívánatosnak. Két név emelkedik ki ebből a sorból, Rassay Károlyé és Bajcsy-Zsilinszky Endréé. Az általa Rassaynak tartogatott jövőbeli szerep pontosan megfelel annak, amit Fenyő politikai habitusáról, korábbi kapcsolatrendszeréről már mondtunk. Meglepő viszont Fenyőnek a Bajcsyhoz fűződő szoros viszonya, ami akár barátinak is nevezhető. November 11-i bejegyzésének már a hangvétele is erre látszik utalni. „K. Aurél [feltehetőleg Kárpáti Aurél író, kritikus] jött látogatóba H.-ékhoz [ők bújtatták ekkor Fenyőt]. Igen megörült, hogy életben talált. Az ő révén alkalmam lesz találkozni Zsilinszky Bandival, akire a jövőben komoly szerep vár. Alighanem neki kell vállalnia a kormányalakítás feladatát, a legnehezebb körülmények között, mely valaha is politikusnak osztályrészül jutott. Rassay náci fogságban, Sigray, Gratz, Peyer, Mónus náci fogságban.” (393.) Nem csoda ezek után, hogy amikor fülébe jut Bajcsy kivégzése, ami azonban ekkor még nem történt meg (december 13-i az erről szóló bejegyzés), nem látja többé értelmét a politikai tervezgetésnek. A hír (de akkor inkább még csak rémhír) hallatán erős késztetést érez magában arra, hogy felidézze kettejük kapcsolatának sajátos alakulását. „Első találkozásom vele egy polémia volt. Adyról cikket írt – 1920-ban vagy 21-ben –, melyben a magyar társadalmat támadta, amiért Adyt a Fenyő Miksáknak engedte át. A »Nyugat«-ban válaszoltam neki, nem agresszívül, mert a távolból is kiéreztem, hogy becsületes emberrel van dolgom […]. Nem válaszolt cikkemre, de kereste a velem való megismerkedést. Vagy talán én kerestem az övét, már nem is tudom. Megismerkedtünk, és az ismeretség az esztendők folyamán igaz barátsággá izmosult.” (457.)
Fenyő Miksa szerencsésen túlélte a rejtőzködést, ahogyan a második felesége (a keresztény Ria) és az e házasságából származó fia, a napjainkban – és már évtizedek óta – az Egyesült Államokban élő Mario is túlélte azokat az időket; ők egyébként gyakori címzettjei, egyúttal tárgyai Fenyő naplóbejegyzéseinek. Akkor ér véget a feljegyzések sorozata, amikor Pestnek az a része is felszabadul, ahol akkoriban egy iskolaigazgató bújtatta Fenyőt (január 19.). Önmagában is érdekes, hogy miként éltek együtt „zsidómentők” és bújtatott üldözöttek (katonaszökevények, izraeliták, keresett baloldaliak) az állandó életveszély (a nyilas razziák), a nyomasztó összezártság és a mindenkori halálfélelem (a bombázások és a belövések) közepette. Ez azonban – más forrásokból – valamennyire már ismert történet, amire azonban Fenyő naplója szintén kitűnő dokumentumként szolgál. Ezzel együtt Fenyő Miksa háborús naplója újra aktuális olvasmányunkká lehet a közelmúlt magyar történelméből.

Gyáni Gábor