Bazsányi Sándor

KORSZERŰTLEN KORRAJZ

Berkovits György: V. és Ú.
I. Díszcserje (kis)asszony. L’ Harmattan, 2013.
506 oldal, 3990 Ft
II. Jelzőművész. L’ Harmattan, 2013.
698 oldal, 4990 Ft

Kezdem azzal, ami azonnal látszik. És ahogyan látszik. Ahogyan szem elé és kézbe kerül. Berkovits György kétkötetes, ezerkétszáz nagyalakú oldalra rúgó regényvállalkozása: igazán több törődést érdemelt volna. Vagy a L’Harmattantól, vagy valamilyen másik kiadótól. Először is, ha már kiadásra méltónak találtatott, kemény fedeles forma dukált volna egy ekkora léptékű és igényű munkának. Másodszor, talán jóval barátságosabbra, azaz olvasóbarátabbra, az olvasói szemnek barátságosabb méretűre kellett volna tördelni a nagyon sűrű, szédítően sűrű oldaltükröt. (Mert noha emlékezetes lehet például az 1986-os Emlékiratok könyve gigantikus, ugyanakkor magától értetődőn kemény fedeles, egykötetes formátuma, nem véletlenül választotta később Nádas Péter új kiadója a kézhez és szemhez jobban álló, kisebb alakú, három- vagy kétkötetes változatot.) Kissé úgy éreztem magam Berkovits könyvei láttán, mint akkor, amikor kézbe vettem a nyolcvanas évek végének JAK-füzeteit. Vagy a rendszerváltozás utáni évtized első felében virágkorát élő Jelenkor Kiadó köteteit, amelyek magukon hordozták az adott történelmi pillanat összetett báját, hiszen csúnyák voltak és tartalmasak, poétikusan fogalmazva: könyvtestként ötvözték a megelőző korszak állami és szamizdatkiadványainak nagyon eltérő küllemeit – a nyolcvanas évek szelleméből táplálkozó kilencvenes évek lendületesen zakatoló irodalmiságának szolgálatában. Ámde ami bájos volt a kilencvenes évek első felében, az bizony tarthatatlanul anakronisztikusnak hat a kétezres évek második évtizedének derekán. És ez módfelett bántónak tetszik (vagyis hogy egyáltalán nem tetszik) a honi kortárs szépirodalom kiadóinak (Magvető, Kalligram, Jelenkor, Scolar, Libri…) egyre tetszetősebb és (jó esetben) tartalmasabb ajánlatainak szomszédságában. Harmadszor, a szerkesztés vagy olvasószerkesztés terén is… – de csitt, legyen elég már a jórészt küllemre vonatkozó nyafogásból! Ugyanakkor kritikusként nem tudok nem eljátszani a léha és erkölcstelen gondolattal, hogy ha én a L’Harmattan szerkesztője lettem volna, akkor vagy kiküzdöttem volna a kötetekhez méltóbb kemény fedeles, szellősebb tördelésű formát, vagy, amennyiben ez nem lehetséges, azt tanácsoltam volna a szerzőnek, hogy vigye a regényét más, gondoskodóbb természetű és gazdagabb lehetőségű kiadóhoz. Mert, még egyszer hangsúlyozom, könyvészeti szempontból többet érdemelt volna ez a regény.
Hacsak valaki, olvasóként, nem leli örömét az anakronizmusban, az anakronizmus bájában. Már csak azért is, mivel Berkovits regényét lényegében határozza meg az, ami már ránézésre is érzékelhető: a korszerűtlenség bája, amely persze nem is annyira báj, mint inkább tartás, ethosz, látás- és ábrázolásmód. A stílus, amely viszont, tudjuk jól, maga az ember. Jelen esetben a Berkovits György nevű szociológus és szépíró élettapasztalatával (és talán életrajzával) gazdálkodó szerző által teremtett elbeszélő hős, a szintúgy szociológus Újhely Gyula, aki két kötetben meséli el saját – család- és országtörténetbe ágyazott – történetét, amely végzetesen összekapcsolódik szerelme, majd felesége, egy szem fiának anyja, a regény- és forgatókönyvíró Virágh Emma történetével, továbbá, és nem mellesleg, tartósan, mondhatnám, élethosszig belekocsonyásodik a Kádár-korszak fojtogató világába, noha azon jócskán túlnyúlnak a regénybeli események. Újhely Gyula ugyanis ritka hűséges típus: egyfelől a nőhöz, aki egy életre megbabonázta őt (még akkor is, amikor éppen másoknál keres szerelmi vigaszt), másfelől a korszakhoz, amelyben szocializálódott (állampolgárként és kutatóként). Az ő története hangsúlyosan a jelen felől, a rendszerváltozást követő évtizedek bőséges(en kiábrándító) tapasztalatainak fényében, a visszatekintés egységteremtő távlatosságával fogalmazódik, ámde nem kevésbé hangsúlyosan a Kádár-korszak által meghatározott (a hivatalossággal számoló reformer, sőt ellenzéki) szemléleti és nyelvi formákban. Ami egyszerre vonatkozik az elbeszélő hősre, az ő gyógyíthatatlan korszerűtlenségére, valamint a rendszerváltozást megelőző és követő időszakok közötti viszonyok kuszaságára, tisztázatlanságára. A V. és Ú. két kötete: egyfelől kísérlet a korszakokon átívelő, elbeszélt önazonosságra (a regény egyik gyakori szavával: valamiféle végső vagy legalábbis tartós „menedék” megtalálására), másfelől meg kritika az utóbbi negyedszázad kulturális, társadalmi és politikai változásairól, jobban mondva a torz változásfolyamatok mögötti változatlanságokról. Újhely Gyula egyrészt azért látszik korszerűtlennek (azaz, neve ellenére, nem találja új helyét) az új korszakban, mert már eleve korszerűtlen volt a régiben is, másrészt meg az új korszak sem különbözik annyira a régitől, amennyire szerettük volna, hogy különbözzék. Berkovits regénye – mint közérzetileg-közérzületileg beágyazott poétikai kísérlet – talán leginkább arról szól, hogy miként lehet az átfogóan lesújtó korszaktapasztalatot nem is annyira hűségesen ábrázolni, mint inkább viszonylagossá tenni az ábrázolás egyéb tárgyaival és módjával. Hogy miként lehet ellensúlyozni a sivár köztörténetet az érzelmes magántörténettel, vagyis azzal a szerelmi szállal, amely ugyanakkor, tetszik, nem tetszik, teljességgel belesodortatik a köztörténet szőttesébe, valamint a két család, az Újhely és a Virágh család viszonyainak és történeteinek (korszakos azonosságokat felmutató társadalmi-kulturális) különbözőségeibe.
A több összetevőjű, eklektikus szerkezetű alkotás egységes voltát erősíti, hogy a történetkezelés meglehetősen laza: az énelbeszélő Újhely szabadon közlekedik az időben előre és hátra, továbbá egyáltalán nem tartózkodik az ismétlésektől és újramesélésektől, amennyiben a szándékosan bő (egyre bővebb) lére eresztett kötetekben ugyanazok a történetek, helyzetek, szereplők és gondolatok, már-már rögeszmeszerű elmegyakorlatok – nevezzük ezeket motívumoknak – tűnnek fel újra és újra, új és új szövegösszefüggésekben. (Noha azért a két kötetben világosan érzékeljük az elmozdulást az Emma és Gyula közös történetére összpontosító elbeszéléstől az Emmától hol függő, hol független Gyula saját történetét előnyben részesítő elbeszélés irányába.) Az ismétlődéselvű témakezelés zeneszerűségét erősíti a beszédmód sajátos muzikalitása, önmagát sosem megkérdőjelező, legfeljebb önironikusan tovább indáztató (bizonyos pontokon bizonyos olvasókat bizonyosan megterhelő) áriajellege – legtöbbször szólóban, az elbeszélő főhőstől vagy valamelyik szereplőtől, de van, hogy a szöveg hirtelen duetté, tercetté, kvartetté, sőt kórussá alakul a Furcsa beszélgetés alcímeket viselő fejezetekben, amelyek a különféle (munkahelyi, szerkesztőségi, tudományszervezeti…) ügyekbe bonyolódó fő- és mellékszereplők egyenes idézésével parodizálják a korszak hivatalos nyelvezetét, és fokozzák egyúttal Berkovits regénybeszédének kimódolt szerkesztettségét. A két kötet egyébként is alaposan, már-már túlzó alapossággal tagolódik a nagyobb fejezetekbe rendeződő kisebb egységek által. A kétszer három fő fejezet mindig a nyitómottóban kiemelt motívumot járja körül: a Virágh Emmára (az ő nevére és lényére) modorosan utaló Díszcserje (kis)asszony-ban a „követés”-t, a „hasonmás”-t és az „árnyék”-ot, az Újhely Gyulára vonatkozó Jelzőművész-ben meg a „tekintet”-et, a „látomás”-t és a „menedék”-et. A szövegben kurzivált kulcsszavak és fordulatok ismétlődéseivel olyan nyelvi hálórendszer képződik, amely mintegy mitikussá, az Újhely-féle zárt magánmitológia kibontakoztatásának szabad színpadává stilizálja az egyébként tényleg megragadó anyaggazdagsággal (dokumentumértékű kor- és helyszínrajzokkal) és lenyűgöző (az Egy modern amodern című 2003-as esszékötet szerzőjéhez méltó) elemzőkészséggel ábrázolt valóságot.
Jellemző, ahogyan kezdődik a regény, tudniillik az első kötet első fejezete főmotívumának in medias res kizengetésével: „Kissé feszültnek látszott Emma aznap, mikor azt gondolta, hogy követték az utcán.” (I. 7.) Mint ahogyan a többi öt nagyfejezet is mind azzal indul, hogy pedánsan leszögezi az adott mottóban kiemelt hívószót. Az érzelmesen és szeszélyesen fogalmazó Gyulát beszéltető Berkovitsnak úgy kellenek a szövegszerkezet (kulcseszméket képviselő) mankói, mint ahogyan a kétségbeesés szürkületi tájékát pásztázó József Attila igényelte egykor a jambusokat. Jól teszi az olvasó, ha már a regény legelején elfogadja a szerző ajánlatát, a múltfeltáró elbeszélő összetett hangfekvését, amelyben zavarba ejtő módon egyesül érzelem és elemzőkészség, önfeledtség és modorosság – például a két főhős legelső szeretkezését leíró fejezet alábbi mondatában: „Lágy suttogással próbálkozik Emma közvetlenül a fülembe, nevezetesen a bal fülembe, hiszen ölelése folytán, és történetesen a szája közelébe az a fül esik, melybe suttogja nyomatékosan…” (I. 15. – Kiemelések: B. S.) De mondjuk, a regénybeszéd egészére jellemző, részben a köznyelvet mímelő, részben attól az olvasót modorosan elidegenítő sajátosság, a közbevetett mellékmondatok feltűnően gyakori és feltűnően fülsértő használata is ugyanezt az összetett, analitikusan érzelmes (vagy érzelmesen analitikus) alapérzületet szolgálja – vegyük például a második kötet második bekezdésének (eleve körülményeskedő viszonyszavakkal spékelt: „illetve”, „mivel”, „legalábbis”…) alkonyatleírását: „Szivárványszínűnek láttam az Andrássy utat, illetve a napsugarakat, mivel lemenőben szivárványszínbe, legalábbis így észleltem, burkoltak mindent…” (II. 7. – Kiemelés: B. S.) Az elbeszélő modorosságának megfelelően viselkedik a vele egylényegű főhős is – akár hivatalos tárgyú beszélgetéseiben, jobban mondva hivatalos személyekhez intézett monológjaiban (vagy névtelen leveleiben), akár Emmával folytatott szerelmi civakodásai során, amikor is a „Díszcserje kisasszony/asszony” és a „Jelzőművész” úr megszólítások jegyében magázódnak egymással.
Amikor az egyik Furcsa beszélgetés-ben a cikkíró Emmát elmarasztalja egyik főiskolai kollégája, mégpedig „a munka világában tevékenykedő minden szubjektum nevében”, akkor egy másik (akkor éppen jobb szándékú) kolléga csak ennyit tud mondani: „Miről beszélsz… András… micsoda faszság ez…” (I. 303.) Márpedig Berkovits korszakfestő könyve hemzseg az ilyesféle „faszságoktól”, amelyek nemcsak hogy hozzátartoznak az éppen idézett szereplői szólamokhoz, de alapvetően meghatározzák az elbeszélő saját nyelvét is, magát az egyes szám első személyű regénybeszédet. Újhely Gyula a korszak szempontjaival, azokat kritizálva, a korszak zsargonján, azt parodizálva kénytelen mesélni – és nem csupán a korszakról, hanem a korszakba rekesztett magánéletéről is, Emmáról, az ő közös történetükről, annak legszemélyesebb rétegeiről (ahogyan azt egyébként a regény egyik pontján diákként megidézett Petri György is tette a maga nyelv- és önkritikus szerelmi lírájában). Árulkodó lesz tehát Emma alábbi jellemzése Gyuláról és persze annak nyelvi megjelenítése Berkovitstól – a belső idézet felvezetése, maga a belső idézet, no meg a következmény: „Szokásom, figyelmezteti anyját Emma, hogy gúnyolódjak bizonyos közkeletű szövegeken, mint mondjuk azon, hogy »olyan emberekre van szükségünk, akiknek tudata nem marad el a viszonyok fejlődésétől, illetve azokat megelőzi, látva a szükségszerű irányokat, a jövő útját«. Nyugtatgatja anyját, anyósomat, mert látja, hogy anyósom eleinte egészen furcsának tart.” (II. 64.) Gyula anyósának tényleges furcsálkodása mintegy allegorikusan jelöli a Berkovits-könyv olvasójának lehetséges furcsálkodását, végső soron a regény nyelvét mint kihívást, ígéretet és adományt. A nyilvános közzsargonnal párhuzamos, azt mintegy tükröző magánjellegű zsargonszerűség nyilvánul meg a kettejük legfontosabb szellemi tevékenységeire vonatkozó epitheton ornansokban is, tudniillik, hogy Emma olyan novellákat ír, amelyek „egy ábrándjait el nem vesztett leányról” szólnak, és hogy Gyula tanulmányainak kizárólagos tárgya a „megfosztottság és elesettség”. Miként az Emmára jellemző „boldogságvágy” és „életimádat” sűrűn ismétlődő, már-már terminusértékű szavai is részévé lesznek a regény eklektikus, egyszerre érzelmes és elemző, továbbá élősködve parodisztikus szómágiájának. Mert például a „szapora” kifejezés is két egymástól nagyon különböző, ám a regényben egymásra vonatkozó összefüggésben bukkan fel: először a második gyereküket elvetélő Emma elkeseredett fordulatában: „Borzalmas álszaporának lenni…” (I. 342.), másodszor meg a gimnáziumban szexuális felvilágosítást szorgalmazó Emmát fegyelmező igazgató szólamában: „János… talán a gimnázium legyen egy szaporító gyár…” (I. 354.) (Ebben a nyelvi közegben az első gyereküket váró Emma nem ’megfogan’, pláne nem ’áldott állapotba kerül’, hanem „teherbe esik”. – I. 143.)
Berkovits nyelvi teljesítményének köszönhetően nagyon sok minden válik elmondhatóvá a regényben: a szerelmi magántörténet mellett a két főhős családjainak történetei, szülőkre, nagyszülőkre, nagynénikre és nagybácsikra lebontva az egyes fejezetekben, valamint a magán- és családtörténeteket alapvetően meghatározó huszadik századi történelem, mindig egy-egy adott szereplő (családtag, barát, ismerős…) tömörített életrajzának tükrében – az első világháborútól a Horthy-korszakon, a második világháborún, a haláltáborokon és a vészkorszakon, a felszabadulást követő néhány éven, a fordulat éve utáni Rákosi-korszakon, az ’56-os forradalmon, a Kádár-korszak tündöklésén, majd bukásán át a rendszerváltozásig és tovább, egészen mindmáig. Ráadásul a szerző érezhetően mindent bele akar írni regényébe, mindent, ami a fent említett témakörökbe tartozhat; minek következtében a gyanakvóbb természetű olvasónak még akár az is eszébe juthat, hogy talán Emma és Gyula története csupán ürügye annak, hogy kettejük életközegének sajátosságai, valamint családjaik, családtagjaik történelmi hányattatásai révén mindent, de mindent elmondjon nekünk arról, amit ő gondol az emberről, az emberi közösségről, annak huszadik századi, különösen Kádár-kori magyar változatáról, mindarról a nyúlós természetű sivárságról tehát, amely azért – leszögezném határozottan – mégiscsak szépirodalmi bőséget eredményez. Még akkor is, ha a mindent mondás vágya és gyakorlata esetenként az életrajziság olyan túlzásaihoz vezet, mint például az analitikusan ellenőrzött érzelmesség határán átcsúszó, teljességgel érthető gyökerű, de elviselhetetlenül negédes csilingelésű szövegrész, amelyből megtudhatjuk, hogy Emma és Gyula fia, Ádám „három kiló nyolcvannal és ötvenhat centivel pottyant a világra”. (I. 366.) A valóságban mindig elragadó „pottyanás” („…el vagyunk tőle ájulva mindahányan”) itt sajnos nem lehet más, mint a szépirodalom kényes kelméjén ejtett stiláris szépségpötty. Mint ahogyan a New York-i egyetemi partin felbukkanó Susan Sontagot szenvedélyesen bíráló Gyula helytelen névhasználata („Sonntag”) is könnyen felsértheti az érzékenyebb olvasói hallójáratokat (és nem feltétlenül azért, mert úgy tanultuk, hogy illik tartózkodni a névvel gúnyolódás nemtelen retorikai eszközétől). (II. 256.) Továbbá okkal értetlenkedhetünk azon, vajon miért találkozunk két soron belül két különböző írásmódban két ugyanúgy kurzivált s így a szövegképtől egyaránt elidegenített angol kifejezéssel (dzsentlmen” és „brothers-in-arms”). (II. 418.) Ámde apró (inkább a szerkesztő, mint az író asztalára tartozó) dolgok ezek – a nagyigényű regényvállalkozás megvalósított értékeihez képest. Ugyanakkor jól tudjuk, minél nagyobb tétekkel játszik valaki, annál többet veszíthet, ha nem is feltétlenül az egészet, de az egészet alkotó részletekben (s így végül is az egészben). Joggal merülhet hát fel bennünk a sejtés, hogy a bátor léptékválasztás egyenes következménye lehet az aránytévesztés. A túlterhelés, a túlzsúfolás, a túlírtság. Nos, a magam részéről úgy vélem, hogy a léptéket merészen megválasztó Berkovits, az alapító gesztus jegyében, tudatosan túlozta el regénye ábrázolásbeli méreteit és stiláris sajátosságait. Amennyiben olyan regényelbeszélő hőst teremtett, akitől tényleg nem várhatunk el mást, mint azt, amit történetesen kapunk: zabolátlan érzelmességét analitikus hajlamával nem csitító, hanem inkább még tovább korbácsoló szövegfolyamot.
A vaskosságában is fojtogatóan zárt szövegtérben, amely nyelvében mintegy parodizálva leképezi az Emma–Gyula-történet közegét biztosító Kádár-korszak alapérzületét (így például az útlevél-kérelmezés kálváriáját, a munkahelyi viták szélmalomharcának hiábavalóságát, a szocialista típusú lakóközösségek alulcivilizált élet- és vitakultúráját…), azonban számos lehetőség nyílik a szabadságvágy kinyilvánítására. Ilyen lehetőségek volnának egyrészt a családtörténeti fejezetek (bennük megannyi történelmi alak és esemény), másrészt Gyula látomásai (a fegyveresekkel kísért zsidó kisgyerekről, egykori önmagáról) és látomásba hajló ámokfutásai (ortodox zsidó jelmezben Budapest különböző pontjain), haradrészt a szerelmi történet emlékezetes epizódjai (Párizsban, Rómában, a Balatonon, Budapesten). Az előbbi két lehetőség bőséges kihasználásával viszont jócskán széttartóvá, szédítően dússá válik a regényszöveg, de talán ez is állt a (poétikai értelemben) szabadelvű szerző szándékában. A harmadik irány, a szerelmi történet viszont óhatatlanul visszahajlik oda, ahonnan éppenséggel szabadulni kívánt: a csillapíthatatlan külső (hivatali-közösségi) és belső (lelkiismereti-önbecsülésbeli) feszültségeket teremtő Kádár-rendszerbe – és erre rá is megy Emma és Gyula házassága, amely viszont csodás váratlansággal újrakezdődik a rendszerváltozást követő időszakban, immár jóval kiegyensúlyozottabb, csendesebb és rezignáltabb-elfogadóbb formában (ráadásul szerelmi kettősük egyre inkább családi hármassá válik felnövekvő Ádám fiuk jóvoltából). Ugyanakkor az elbeszélő hős summázata a Kádár-korszak csapdajellegéről érvényes lesz a rá következő időszakra, időszakokra is: „…nem gondolod-e, Emma, ha túlságosan beleártjuk magunkat a honunkat kötelezően uraló szellembe vagy akár annak az ellenszellemébe, akkor elpusztulunk?” (II. 191.)
Mindennek ellenére vagy mindezzel együtt Gyula a szabadságból fakadó gátlástalanság korszakában is azon morfondírozik, hogy „elindítja ezredszerre az új életét” (II. 490.) – már csak azért is, mivel ezt erősíti Emma, az ő szerelme, a szerelembe vetett hite, az ősrégi toposz magánliturgikus felhevítése: „Ohó, Jelzőművész úr, mondja Emma, ehhez még hozzátehetem, felvilágosítva önt, hogy valahányszor szerelmesek vagyunk, azonnal úgy érezzük, mintha megjönne a bátorságunk szembeszállni a fennálló renddel…” (II. 518.) A folytonos újrakezdés lendülete pedig Gyula két sűrűn emlegetett (a szövegben mindig kurzivált) alaptulajdonságából ered, amelyek látszólag ugyan ellentmondanak egymásnak, ámde valójában, a mindenkori környezet, a külső valóság könyörtelenül banális működésmódjának jóvoltából, inkább kiegészítik egymást: a számtalan formát találó „elvágyódás”-ból és az egyöntetű „belső béké”-re törekvésből. Az előbbitől lesz a regény szertelenül dús, az utóbbitól meg emlékezetesen fajsúlyos.
Végül is, ha jobban meggondoljuk, éppen a „belső béke” tartós hiányából fakadó „elvágyódás” analitikusan bonyolított pátosza működteti Újhely Gyulát regényhősként, valamint regényelbeszélőként, továbbá Berkovits Györgyöt regényíróként.

Bazsányi Sándor