Bán Zoltán András

A VIDÉKI SZEGÉNY ROKON

Pár mondat Tar Sándorról

1

Mikor már belátható közelségbe kerül saját halálunk, úgy illik, hogy felkészüljünk rá. (No nem mintha sogenannte „saját halál”-ra készülnénk, a Rilke–Nádas Péter-i értelemben.) Ilyenkor persze számba vesszük, hol éltünk: korunkat, az országokat, a városokat. De e városok utcáin emberek jártak és éltek, és élnek még most is; azaz a seregszámla elengedhetetlen része, hogy kik közt élünk, akiket hamarosan el kell majd hagynunk (vagy ők hagynak itt minket), és ezeknek az utcáknak a házaiban kik laktak, kik között éltünk, akik már megelőztek (vagy akiket hamarosan mi előzünk meg). Ilyenkor aztán magunk elé motyoghatjuk a középkori magyar mondókát: „Elmegyek meghalni egyebeket követvén. De még énutánam is többen jönnek, mert sem első, sem utolsó én nem vagyok.”
Ha tágan fogjuk fel az idézett haláltánc ostinatóját, akkor természetesen felmerül egy önéletrajz megírásának lehetősége, és ezzel együtt persze a legfőbb kérdés, melyet Vas István is megfogalmazott nagy memoárja elkezdésekor. Vagyis annak problémája, hogy miféle elv szerint rendezzük be utólag életünket, hiszen egy önéletrajz nem más, mint az élet utólagos, mondhatni post mortem berendezése, formába öntése, melyben a szerző már (élő)halottként tekint önmagára. Nachlass zu Lebzeiten, adta Musil kisebb írásai gyűjteményének címéül, és a voltaképpen lefordíthatatlan mondatot magam így kíséreltem meg visszaadni: Egy élő hagyatéka. Kiindulópontként vagy inkább rendezőelvként Vas köröket ajánlott, a Lakások (otthonok), a Pénz, a Szerelem, a Költészet, a Vallás (világnézet) körét, hogy aztán elvesse őket, hiszen a körök hajlamosak rá, hogy közös halmazokat hasítsanak ki egymásból és az időnkből, ami nem más, mint az életünk, és így aztán rá kell döbbennünk, hogy például a Lakások bugyra nem taglalható elszigetelten, teszem azt, elkülönítve a Pénz bugyrától, mert utóbbi mennyisége határozza meg az előbbi minőségét, legalábbis többnyire. (A magam életében egészen bizonyosan így volt.)
De lépegethetünk kisebb körökben is. Ha kortársainkra emlékezünk, felidézhetjük olvasmányélményeinket, zenehallgatásainkat, mikor találkoztunk először műveikkel, és miféle más művek társaságában olvastuk, láttuk-hallottuk azokat. Kinek a szájából hallottuk először emlegetni X. Y. művét. Szóval megközelíthetjük műalkotások kalauzolásával is életünk megírását. Most ennek egy kísérleti töredéke következik.

 

2

De rögtön elbizonytalanodom. Ugyanis nem tudom, Tar Sándort kortársamnak nevezhetem-e. Soha nem hatott rám, se személyesen (bár párszor találkoztam vele, olykor beszéltünk telefonon), se művészetével. (De lehet, ez önámítás, hiszen akkor minek írtam róla egy egész regényt? Ami végeredményben fikció, de azért…) Soha nem akartam úgy írni, mint ő, soha nem éltem olyan életet, mint ő – nem is élhettem volna, mivel szociológiailag fényévekre álltunk egymástól; ő félmunkás-félparaszt származék volt, úgyszólván proli, én meg értelmiségi-művész, ráadásul operai gyerek, amolyan bohém fiú.
De megkockáztatom, ő senkinek sem volt kortársa. És most, amikor a Holmi nagy halottaira emlékezünk, azt érzem, noha lebukásáig a szerkesztőbizottság tagja volt, Tar e folyóiratnak sem tartozott a családi köréhez, nem volt itt familiáris, mint teszem azt, Petri vagy Fodor Géza. Tar legfeljebb szegény vidéki rokon volt e hasábokon és voltaképpen más fórumokon is. Mint oly sok másban, ebben is Kertész Imre rokona (aki ugyancsak tagja volt egy ideig a szerkesztőbizottságnak, aztán lemondott erről, ki tudja, miért; bár lehetnek sejtéseink, ha elolvassuk utolsó könyvének Holmi-ellenes, csípős antiszemitizmussal megborsozott kirohanásait: „a Holmi nevű agresszív bulvárlap”, hogy csak egyet említsek a sértett gőg hizlalta förmedvények közül). Ám a lényegibb elem, hogy a magyar irodalomban, akár Kertész, ő sem hatott senkire, és a magyar prózából Kertészre sem hatott senki. Tarra sem hatott senki. Ma és korábban sem írt úgy senki, ahogy Tar, ő maga senkit nem utánzott, zárvány volt és maradt. Talán Csalog Zsolttal rokonítható leginkább, de míg Csalog kétségkívül értelmiségi volt, és a profi író benyomását keltette, Tarban mindig volt és maradt valami amatőr vonás; ő volt az írogató munkásember vagy a munkáskodó íróember, és egyik sem állt jól neki. Persze kérdés, mi állt jól Tarnak. Mindig pária maradt, asszimilálatlan proli, úgyszólván zsidópária. Ő volt a nem zsidó zsidó, akit felkaroltak a zsidók, no meg az amolyan szociológiai zsidók, mint amilyen én vagyok. Ezt a felkarolást és az azt követő elengedést lebukása után erősen nehezményezte, és ennek bánatára elsütött pár vaskos antiszemita szólamot a Magyar Hírlap hasábjain. De ez is rosszul állt neki. (Míg Kertésznek meghökkentően jól áll, de ez már egy másik történet.)
Nem, Tar nem volt kortársunk, miként Kertész Imre sem, és most sem az. De, ellentétben Kertésszel, Tar egyszer még talán kortársunk lehet. Amivel semmiképpen sem azt akarom sugallni, hogy Tar maradandóbb író Kertésznél. Ez nem értékkülönbség kérdése. Ráadásul értékkülönbség nincs is kettejük között: egyikük sem nagy író, de mindkettő kiváló, jelentős szerző. Ugyanakkor Kertész, elsősorban a tematikája, továbbá bölcselkedő hajlandósága, értelmiségi ihletettsége révén, egyetemesebb vagy legalábbis internacionálisabb érvényűnek tűnik. Ám ez efemer vonás, és az univerzális érdeket, a nagy témát feltehetően a szerző halálával egy időben fogják maguk alá temetni az idő szintjei.
További rokon vonásuk, hogy Tar Sándornak is a kudarc állt jól, ha egyáltalán állt jól valami. Ezt – ellentétben Kertésszel, aki csak vágyott a kudarcra, ám, amikor az beköszöntött, már durcásan elfordult tőle, hiszen ő sikeres kudarcra vágyott (vagy kudarcos sikerre, amint ezt ragyogóan ábrázolta A kudarc című regényében) – példásan el is érte. A fiaskó terén Tar a legmegbízhatóbb alak újabb irodalmunk történetében. Halála táján nyilván úgy tekintett életművére, mint valami gondozhatatlan csődtömegre. Életére és művére egyaránt. Élete – már amennyire ezt tudhatom – egyértelműen az volt. Műve egy része azonban bizonyosan megmarad, bár ő maga erre csak keserűen legyintett volna. Ráadásul Tar, ismét ellentétben Kertésszel, meg sem próbálta önmaga csődtömeggondnokaként elemző (és termékeny) módon felszámolni életművét. Nem volt reflektáló alkat, ehhez hiányzott a műveltsége, az önmaga iránti nem feltétlenül kóros, hanem termékeny érdeklődés. De Tar ennek a szerepnek az ellenjátékosa, azaz a folyvást a maga és mások produkciója körül sertepertélő, szószátyár giccsértelmiségi sem volt (ők uralják már jó ideje a magyar szcénát), aki kéjelegve hempereg önmaga ellentmondásaiban, megpróbálva eközben új műveket fakasztani belőlük. Tar nagy ívben bedobta a törülközőt. Ami persze senkit sem érdekelt, senkit sem hatott meg. Úgy halt ki irodalmi világunkból, ahogy belépett: szinte észrevétlenül, lesütött szemmel, lábujjhegyen.

 

3

És ugyanilyen lesütött szemmel, folyton oldalra pislogva, nem is suttogva, hanem egyenesen maga elé motyogva létezett akkor is, amikor személyesen megismertem, noha talán akkoriban élte meg irodalmilag legsikeresebb éveit.
Történt, hogy a hetilap Beszélőnél Mosonyi Alizzal azt találtuk ki, hogy mi lenne, ha meghirdetnénk egy tárcaíró-pályázatot. Ez 1992-ben volt. Még pénz is akadt rá; az első helyezett, ha jól rémlik, húsz- vagy harmincezer forintot nyert, ami még összeg volt akkoriban. Az első díjat (megosztva) Marno János (mit tesz isten, éppen egy Kertész Imrének ajánlott írással!) és Tandori Dezső nyerte. Utóbbi persze nem, de a második díjat szerzett Tar Sándor megjelent a díjátadón, melyet az Astoria kávéházban celebrált Kőszeg Ferenc, a főszerkesztő. Mondom, Tar fizikailag ugyan ott volt, de mintha ott sem lett volna. Aztán megérkezett Marno is, Petri is, lendületes piálás kezdődött, majd az este a rettenetes Grinzingi borozóban folytatódott, és végül a Gute Nacht című Schubert-dal közös éneklésével fejeződött be, persze már Mosonyi Aliz lakásán. Ebben és az előzőekben Tar természetesen nem vett részt, a pénzes boríték átvétele után pillanatok alatt lelépett az Astoriából, mondván, várja a sofőr, aki Debrecenből, a gyárból Pestre fuvarozta. Ez a titokzatos, roppant halk szavú sofőr aztán a szerkesztőségben is feltűnt párszor, mintha amolyan felügyelője lett volna Tarnak, de persze ez akkor képtelenségnek látszott. És látszik ma is, ahogy visszagondolok. Bár…
Még egyszer lett volna alkalmam, hogy pár szónál többet váltsak vele. Debrecenben, az Irodalmi Napokon éppen én kaptam díjat (Holmi-novellapályázat), és mivel untam a sok rizsát, kiszöktem a büfébe meginni valamit. Ekkor esett be Tar. Nyúzott volt, szinte űzött. Eleinte mintha megörült volna nekem, odacsapódott hozzám a pultnál, de pár mondat után világos lett, hogy semmi mondandónk egymásnak, és aztán ugyanolyan zavartan eltűnt, ahogy máskor is, talán szégyellt előttem rendelni, vagy elfogta az embergyűlölet. „Úgy járt, mint egy nyitott borotva”, mondhatnám Georg Büchner Woyzeckjével, de jóval később találtam meg rá a megfelelő mondatot ugyanebből
a darabból: „Mi szegény emberek vagyunk, kapitány úr. A magunkfajta nyomorult marad itt is és a másvilágon is. Azt hiszem, ha felkerülünk az égbe, nekünk kell majd segíteni mennydörögni.”

 

4

Ha most megpróbálom felidézni, mikor találkoztam először műveivel, azon belül is az első, roppant jellemző című (A 6714-es személy) kötettel, ismét csak tanácstalan vagyok. És persze fel kellene hozzá idéznem a kontextust, amely e találkozást övezte. Vagyis nem kerülhetem el az önéletrajzi elemeket. Ami ebben az esetben annyit jelent, miféle olvasmányok társaságában találkoztam Tar debütáló könyvével.
Megnézem az antikváriumban nehezen beszerzett (ugyanakkor meghökkentően olcsó, 500 forintos!) vékonyka kötet megjelenésének dátumát, és döbbenten látom, hogy 1981. Annyi bizonyos, hogy ekkor nem került kezembe a könyv. És 1981 táján én már nemigen olvastam kortárs magyar irodalmat. Pontosabban: prózát nem nagyon. Verseket folyamatosan és mindig, de ez természetes is volt egy olyan korszakban, amikor Hajnal Anna, Illyés, Jékely, Juhász Ferenc, Kálnoky, Kassák, Kormos István, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, Vas István, Weöres, Zelk Zoltán voltak a kortársai az embernek (és ők valóban kortársak voltak!), a fiatalabbak közt meg Oravecz, Kántor Péter, Petri, Rakovszky Zsuzsa, Tandori, Várady Szabolcs. És még nyilván sokan mások, akiknek most nem jut eszembe a neve.
De az akkori magyar prózát kissé megvetettem. Nem, ez azért erős, inkább azt mondanám, lenéztem. Persze Déry kései regényeit szerettem, kivált természetesen az Ítélet nincs-et; alapélményem volt egy másik emlékirat, Vas István önéletrajza is, amelyből kicsillant egy komoly, „történelmi”, úgyszólván nagy élet lehetősége. Ők voltak a nagy öregek, akik megmaradtak a Nyugat valamelyik korszakából. (És ha már itt tartunk, fontos megjegyezni, hogy mindkét mű folytatásokban jelent meg, folyóiratban. Vasra nem emlékszem, de arra igen, hogy Déry havi közleményeit már alig bírtam kivárni a Kortárs éppen aktuális számában. A Holmi főszerkesztője azt mondja a lapját temető, a Magyar Narancsnak adott interjújában, hogy ha megjelent egy Ady-vers, megálltak a villamosok. Ez persze csak metafora, de amikor a hatvanas-hetvenes években az újságosnál feltűnt a friss Kortárs, Új Írás és mindenekelőtt a káprázatos Nagyvilág, benne a világirodalom legújabb tetteivel, tényleg mintha lassabban járt volna a troli a Baross utcában, ahol éltem.
És a „nagyszerű atléták” (Csáth Géza) közül ott volt még Illyés, de őt prózaíróként nemigen viseltem el. Egyszer valamilyen kisebb esszéjében írt a hátravetett igekötő szépségeiről: „Mentem be a szobába.” Ilyesmi. De a felvetésnél sajnos nem állt meg, hanem bőséggel alkalmazta is regényeiben. Nagyjából ekkor dobtam be a törülközőt. Mert míg a Dőlt vitorla, a Fekete-fehér vagy a Minden lehet verseskötetek állandóan olvasmányaim voltak, miközben a „halállal való szembenézés” nagy, kései műveként emlegetett Kháron ladikján című memoárja (?), esszéregénye (?) valósággal hideg zuhanyként hatott, és ma még ennél is kellemetlenebbül érintett, amikor e cikk kedvéért egy antikváriumban megvásároltam, és megint elolvastam. Ez tényleg valami rettentő modorosság. Egy egészen köznapi jelenetet – a főszerepben „Juliska” (szocialista cseléd?, domesztikált Mädchen für alles?) portréjával – nem képes egyszerűen leírni. És persze üvöltő hazugság minden, elmélkedései meg egyenesen kínosak. (Amelyek miatt roppantul szégyelli magát, de mintha ezt is szégyellené.) Hogy mégis komolyan érintette a halálfélelem, azt versei mutatták meg, köztük az egyik legremekebb éppen az, melynek címe majdnem azonos a regényével, és roppant erővel kezdődik: „Kháron ladikja nem akkor indul velünk, / midőn lezárul és befagy a szem. / Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk / a végzetes vizen.”
És a legkevésbé sem véletlen, hogy az Illyésnek elvileg nem szellemi kortársa, Tandori Dezső éppen erre a versre válaszolt egy remekkel, melynek már a címe, Tandori születési éve is megdöbbentő: (1938–).
De a többiek? Mészöly Miklóst reménytelenül kiagyaltnak, természetellenesnek tartottam; képtelen voltam (és vagyok ma is) felfogni Az atléta halála vagy a Jelentés öt egérrőlúgynevezett filozófiai mélységeit. És ha már kiagyalt irodalom, akkor inkább Hernádi Gyula novelláit kedveltem, a Száraz barokk már a címével is vonzott. (De Hernádit röpítette Jancsó csodálatos művészete is, noha szellemileg semmi közük nem volt egymáshoz.) Ha jól rémlik, egyedül Konrád azóta sem meghaladt remeke, A látogató (1969) nyűgözött le akkoriban. És persze az Iskola a határon; furcsamód ez az először 1959-ben megjelent regény 1970–90 táján még nagyon is kortársnak számított. (És a Minden megvan című kisregény.) Természetesen olvastam Mándyt is, de valahogy mindig untatott ez a sok rezignáltan is lelkes focista, némafilmsztár, a sok nimolista kávéházi alak, az összes „költőien” lecsúszott egzisztencia; az egészben valami rettentően bosszantó nosztalgiázást láttam (és látok ma is). A Fabulya feleségei volt a kivétel, mert nyilván úgy éreztem, hogy ebben a ressentiment áporodott levegőjét átjárta némi, ha nem is megsemmisítő, de azért metsző önirónia. Mándy talán azért állt távol tőlem, mert operaházi gyerekként számomra semmiféle felfedezésre váró egzotikum nem mutatkozott világában, a sok öncsaló, ezek a „muzsikus lelkek, bohém fiúk” számomra túlságosan is ismerősek voltak. Köztük, élükön anyámmal, az operai kórustaggal, egy időben kávéházi zongorista-dizőzzel, éltem le egész gyermekkoromat; még nyáron is a balatonfüredi vállalati üdülőben, más néven Stanci néni horgásztanyáján. És – talán paradox módon – talán ezért nem éreztem kortársnak Mándyt, és nem érzem annak ma sem. Aztán ott volt még Örkény, mindenekelőtt az egypercesek. Akkoriban divat volt az efféle abszurd humor; színházi szerzőként Ionesco, Dürrenmatt számított a legjobbnak ebben (darabjaik természetesen olvashatók voltak a Nagyvilágban), de Örkényben Karinthy szelleme él tovább, és ez frenetikusan hatott rám.
Mocorgott már akkoriban az új magyar próza, most visszanézve ez aligha lehet vitás. Nádas Pétertől nagyon szerettem az első (család)regényét, és Esterházytól a Termelési-regény természetesen roppantul szórakoztatott. (Tandori prózaíróként nem izgatott, és nem izgat ma sem.) De hogy ez valami új nyitánya lenne, azt nem vettem észre. Többek közt ezért is döbbentem meg a hetvenes évek vége felé nagy barátom, Balassa Péter bejelentésén, hogy ő mostantól kortárs magyar kritikus lesz. Ez úgy csengett, mintha kijelentené: „úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. (De erről már írtam máshol.)
Vegyük hozzá ehhez, hogy ekkoriban, vagyis a nyolcvanas évek elején már megjelent magyarul Thomas Bernhard egyik legjobb könyve, A mészégető; nos, ehhez (vagy Bulat Okudzsava, Julio Cortázar, Alejo Carpentier – és még folytathatnám – ragyogó írásaihoz) képest a magyar próza teljesen gyámoltalannak, mondhatni nevetségesen pitiánernek látszott. Minden okom megvolt rá, hogy lenézzem. Legalábbis így gondoltam akkor. Talán túlzón. Ámbár nem feltétlenül igazságtalanul. Vagy mégis. De ez nem játszik szerepet, mert itt most nem az igazságról van szó, hanem az érzületről.

 

5

Szóval ebbe a közegbe érkezett meg Tar Sándor debütáló kötete, A 6714-es személy(Magvető, 1981, 137 oldal, 17 Ft). A címadó írását biztosan olvastam, már csupán azért is, mivel a Mozgó Világban jelent meg, és ez a lap akkoriban valóságos oázist jelentett, és mivel életem első, „jelentős”, vagy egyszerűbben szólva nagyobb terjedelmű írását is itt publikáltam. (Amivel aztán öt-hat évre ki is iratkoztam a sajtóból.) A Mozgó Világ az ellenzéki, pontosabban a nem ellenzéki ellenzéki szellem első komoly vállalkozása volt, hogy aztán 1981-ben ezt kövesse a Beszélő, a már ténylegesen ellenzéki fórum; részlegesen bár, de e spirituális körbe tartozott Tar is.
Elsőként talán megállapíthatom, hogy Tar könyve rendkívül erős indulás, és egy írást leszámítva (A madár, ez a nagyon keresett hangú, a szó rossz értelmében szenzációhajhász novella) szinte csak kiváló elbeszéléseket tartalmaz, némelyikük már-már örök antológiadarab: A 6714-es személy, Dáliák, Éjszakai műszak, Celofánvirágok. A címadó írás inkább szociológiai tanulmány, mint valódi novella, és megjelenésekor anyaga is erősen ismerősnek tűnt; a magyar dokumentumfilm már nagyon alaposan utánajárt a tárgynak, legkiválóbb műve e téren a Fekete vonat, Schiffer Pál 1970-es remeke. És ennek ellenére nagyszerű novella, ugyanis a tökéletes reménytelenség érzetét nemigen ábrázolták ennél megragadóbban, mondhatni intimebben. Páriák vergődnek ezekben az agyonszemetelt, minden mocsokkal telezsúfolt vonatfülkékben, olyan véglények, akik senkinek sem kellenek, talán még azoknak sincs szükségük rájuk, akik a végletekig kihasználják őket. Az Éjszakai műszak dolgozói, akik közül mindenki szerencsétlen, nemcsak a munkások, hanem a főnökeik is.
Tar nem fejlődött, az idők során nem lett jobb, mélyebb, okosabb, szellemesebb, komolyabb, átgondoltabb, virtuózabb író. Legfeljebb ügyesebb lett, kevés eszközének derék kufára. Már az első könyvben minden eszköze, helyszíne, figurája, szituációja, nyelve, szerkesztési eszköze megvan, ez aztán úgy is marad. Legfeljebb talán groteszk, olykor szénfekete humora lett keserűbb, harsányabb vagy karcosabb az évtizedek során. De az is lehet, hogy Tar egyszerűen bátrabb lett íróként. Mivel voltaképpen sikerei voltak, jelentőségét soha nem vitatta senki, az idők teltével egyre lazábban, szabadabban mert írni, mivel érezte a „szakma” és a közönség bizalmát. És amikor e bizalmat megvonták (megvontuk?) tőle, pillanatok alatt összeroppant – íróként is.
Tar művészetének alapérzése a „mindig ugyanaz” érzete. Mindig ugyanaz, örökké egyforma és változatlan marad minden, jöhet rendszerváltás, bármi, a dolgok alapjaikban semmit nem alakulnak: vannak az alul levők, a kizsákmányoltak, a megnyomorítottak, a megalázottak, a gyengék, mindösszesen a szegények, és vannak a rajtuk élősködők, a velük hatalmaskodók, az erősek, akik Tarnál alig válnak el az elnyomottaktól, ugyanolyan nyomorultak ők is; a gyárban a művezetőket, mérnököket mi sem különbözteti meg a beosztottaktól. Tar nem véletlenül él olykor a litánia műfajával. Az első kötetet záró „prózavers” is ilyen; címe ugyancsak jellemző: Örökké. „Reggel felkelek”, kezdi az elbeszélő, és aztán a litánia végén lefekszik aludni. Közben eltelik egy nap, eltelik egy élet, melyben mindössze az jelent némi változatosságot, hogy aznap éppen milyen hangulatban vannak az árva fiúra bízott tehenek. Mindig minden egyformán és örökké ugyanúgy történik. Az éjszakai műszak dolgozói mindig ugyanazt és ugyanazzal a mozdulatsorral csinálják, mindig ugyanazt eszik, és az öreg Orbán mindig ugyanazokat a poénokat süti el. Tökéletesen megválthatatlan világ.
Tar irodalmi eszközeit, mivel palettája nem túlzottan színgazdag, nem nehéz leírni. Legfeltűnőbb a filmszerűség. Tar nagy tempóban vezeti a cselekményeket, gyors, rendkívül erős ellentéteket hozó vágásokkal, mozaikos szerkesztéssel. Már az első mondatokban megteremti a nagyon jellegzetes légkört. „Régen volt az üzemnek olyan hűséges és szorgalmas dolgozója, mint az öreg Orbán. A főnök mondta is, hogy régen volt nekem ilyen hűséges és szorgalmas dolgozóm, mint maga.” (Celofánvirágok.) „Meghalt a nagynéném, mondta a fiú, amikor a portás, egy volt kántortanító ajtót nyitott.” (A víztorony.) „Este tíz előtt a portán már senki sem köszön.” (Éjszakai műszak.) „A nyelvtanárnő letette a vödröt, aztán kopogott, kedvesem, mondta, méltóztatna talán kioldalogni, amíg felpacsmagolom a szobát.” (Mosás hetenként egyszer.) Az indítás további jellegzetessége, hogy az egyes szám harmadik személyű elbeszélői szólam mellett a legtöbbször azonnal megszólaltatja főszereplője hangját is, ami aztán megnyitja a lehetőséget a párbeszédre. Tar mestere volt annak, hogyan lehet egyazon mondatban több szólamot is bonyolítani, anélkül, hogy a legcsekélyebb törést okozná a szólamvezetésben. Ennek megfelelően megnő a párbeszédek szituációteremtő szerepe, és a dialógusok egyben a cselekményt is megalapozzák, előbbre viszik. Tar e téren szintén filmes ihletésű író, a legjobb amerikai filmes iskola kiváló tanítványa.
A sodró tempót ígérő in medias res kezdés mellett a novellák legtöbbje ugyancsak roppant erővel ér véget; a csattanó általában tényleg nagyot szól, noha olykor talán kissé hatásvadász módon. De a legjobb zárlatokban Tar képes a csattanó ellenére nyitott végeket létrehozni, vagyis egyszerre zár és nyit. Jó példa lehet erre a Téli történet utolsó mondata: „Nem kopogott többször.” Arról van szó, hogy a kamasz Andrást vetélytársa, Kesszel Rudi kizárja a vonatból, és a fiú most ott csimpaszkodik a fülkeajtón lógva a jeges szélben. Nem tudjuk, mi lesz a sorsa, leesik-e végül, és meghal a síneken, vagy kibírja a következő megállóig. A csattanószerű zárlat egyidejűleg egy újabb novella lehetőségét nyitja meg.
Állandóan novellákról beszélek, és aligha vitatható, hogy Tar volt az újabb magyar irodalomban a vérbeli, a született novellista. Mint régebben Gelléri Andor Endre. Akivel annyiban rokonítható, hogy Tar talán ugyancsak „tündéri realista” volt, de tündéri szocialista realista. Rosszabb írásaiban pedig szivárványos naturalista. Soha nem tudott (és feltehetően nem is akart) teljes értékű regényt írni; egyetlen kísérlete e téren a Szürke galamb, melynek megszületésében (kierőszakolásában?) volt némi részem, amennyiben én találtam ki a műfaji megjelölését („bűnregény”), ráadásul a mű a Beszélő krimipályázatára készült, de a hetilap megszűnése miatt folytatásos közlése a könyv befejezése előtt félbeszakadt.
De legtökéletesebb műve is a Beszélőben jelent meg, szintén folytatásokban – és hadd írjam ide hódolattal, hogy ez mindenekelőtt az akkori szerkesztőnek, Mosonyi Aliznak köszönhető. A mi utcánk novellafüzér, nem regény. De úgy is felfogható, mint elbeszélésekké szilánkosodott regény. Az „örökké ugyanaz” érzetének makulátlan megvalósítása, annak a nyomasztó és kilátástalan alapérzületnek, melynek alighanem Tar Sándor volt a legjelentősebb alkotója irodalmunk újabb történetében.
Tar művészetében soha nem csillan föl a remény még leghaloványabb szikrája sem. Ha mégis, villámsebességgel bebizonyosodik, hogy az vagy öncsalás, vagy csalfa remény. Néha úgy látszik, a szerelem jelenthet valami pisla ígéretet, hiszen írásainak igen sok szereplője a szépség koldusa. De aztán gyorsan kiderül, hogy nemcsak koldusai, de kárvallottjai is a szépségnek. A szerelmet, az érzés vágyát mindig megcsúfolja valaki. Tar figuráit másodpercek alatt elnyeli valami kisszabású, savanyú Pokol. Úgy képzelem, valahogy így távozott ő is a világból, amikor már többnapos halottként megtalálták lerobbant vidéki lakása önutálattal kibélelt keserű bugyrában.