Várady Tibor

EGY VADÁSZPUSKÁRÓL, CSEKONICS GRÓFRÓL ÉS A DEMOKRÁCIÁRÓL

Ljubodrag Szubotics a szerbiai Lajkovacon él, és van egy vadászpuskája. Ezt a puskát az apjától örökölte, aki hat évvel ezelőtt elhunyt. Ljubodrag ma 60 éves, és a puska már 45 éve van a család birtokában. Ljubodrag apja, Zsivojin a titói katonai titkosszolgálat egyik emberétől vásárolta. Ez Szlobodan Krsztics, akinek ,„Ucsa” volt a beceneve (vagy mozgalmi neve), amiből szerbül is értő emberek arra következtethetnek, hogy tanító lehetett, mielőtt csatlakozott volna a partizánokhoz. Szlobodan Krsztics, ha nem is címoldalon, de ott van a történelemben. Részt vett Drazsa Mihajlovics elfogásában. Akkoriban (1945-ben) ez egy hőstetthez való hozzájárulásnak minősült. Drazsa Mihajlovics a csetnik erők vezére volt, harcolt a németek ellen is, de a németek oldalán is a partizánok ellen. Mások ellen is. Náci kollaboránsként végezték ki. Most többen követelik a rehabilitációját.
Ezzel láttatni akarom, hogy a Drazsa Mihajlovicsot elfogó Szlobodan Krsztics-Ucsa fontos ember volt. Fontos volt egy ilyen ember vadászpuskája is – és ezt a vételár is mutatja. Két pár ökör ellenértékével volt azonos a puska ára. A vevő, Zsivojin Szubotics szenvedélyes vadász volt, foglalkozása szerint pedig sofőr. Nem tudta azonnal kifizetni a borsos vételárat, részletekben törlesztett. Legalábbis így mesélte el a történetet a Politika című napilapnak a mai tulajdonos, aki Zsivojin Szubotics fia. Az írás 2014. március 17-én jelent meg a szerb napilapban. A címe: Egy puska, melyet hordott egy gróf, egy náci és az OZNA embere. (Az OZNA-nak magyar körülmények között kb. az ÁVO felel meg.)
A vadászpuska sokszor cserélt gazdát. A partizán katonai titkosszolgálat embere előtt Franz Neuhausen német generális birtokában volt, és ő vadászott vele. Neuhausen nem Németországból hozta magával a vadászpuskát. Bánátban találta, ahol a Harmadik Birodalom képviseletében tevékenykedett. A hódítás mellett mellékfoglalkozásként műtárgyakat is gyűjtött Göring számára. E műtárgyak között tette félre a vadászpuskát is, mely Csekonics gróf birtokáról került a kezébe. Csekonics gróf is vadászott vele. Miután a világháborúban megfordultak a dolgok, a vadászpuska nem jutott el Göringig. Ott maradt Bánátban. Neuhausent a partizánok foglyul ejtették, és Szlobodan Krsztics-Ucsa vallatta. Szóba került a vadászpuska is, a vallatót érdekelhette, és nála is maradt.
Csekonics földim volt. Legalábbis a szó szélesebb értelmében. Nem volt ugyan becskereki, de bánáti igen. Egyik pere ott van a nagyapám iratai között. Az aktára rá van írva, hogy „Gróf Csekonics örökösei”; az ügyiratszám 11948. Vadászpuskáról az iratokban nem történik említés. Az sem biztos, hogy azon a birtokon tartotta a puskát, mely a 11948. számú ügyirat tárgya.
Az iratokban csernyei birtokról van szó. A történelem sodrását a nevek változása is mutatja. A dolgok idomulnak a váltakozó hatalmakhoz és történelemlátásokhoz. Az emberek ezt követik, de az alkalmazkodás időbe telik. Az apám mesélte egyszer ebéd közben, hogy 1946-ban vagy ’47-ben egy alkalmazkodni igyekvő, de csak fokozatosan tudatosodó becskereki városi tisztviselő (ha jól emlékszem, őt is Ljubodragnak hívták), a „drug Grof Cekoniç” megjelölést használta, azaz „Csekonics Gróf elvtárs”. Közben módosulnak a helységnevek is, melyek mindig is a szemléletváltások egyik kedvenc gyakorlóterét képezték. Látom az iratokban, hogy egy csernyei uradalmi pénztárnok még Srpska Crnját említ (azaz Szerbcsernyét). A német megszállás alatt ebből Németcsernye lesz. Egy másik hivatalnok, akinek a levele az iratok között van, kompromisszumot keresve (vagy csak megzavarodva) „Deutsch Crnjá”-t ír. Tehát most már német a jelző, és ez németül van odaírva, de maga a Csernye szerb változatban maradt, mint „Crnja”. Mellesleg, Németcsernye – illetve Szerbcsernye – mellett létezik egy Magyarcsernye is. Trianon után Nova Crnja (azaz Újcsernye) lett a neve. A Trianon utáni névalkotók sem akarták elmulasztani az alkalmat, hogy belekapcsolódjanak a „Kié ez a föld?”, „Kik az őslakosok, és kik a jövevények?” vitába és versenybe. És ez a vita – Csernye vonatkozásában – eldöntöttnek tűnik, ha a többségben szerbek lakta község neve Szerbcsernye, a zömmel magyarok által lakott községé pedig Újcsernye. Tehát a magyarok a jövevények. Miután eltelt majdnem száz év, a vita (egy kissé) lehiggadt. Ma ugyanannak a községnek két neve van hivatalos használatban: magyarul Magyarcsernye, és szerbül Nova Crnja.
A 11948. számú iratcsomóban vannak levelek, melyeket 1941-ben írtak, ott van egy adásvételi szerződés, melyet szintén 1941-ben kötöttek, majd két dátum nélküli helyzetelemzés, melyek ugyancsak 1941-ben íródhattak. Vannak más iratok is. A legtöbb magyarul, néhány németül és szerbül. Egy bizonylat latinul. Az iratokból kiderül, hogy a Csekonics-birtok sorsa nem sokban különbözött a vadászpuskáétól.

[KÉP]

 

Az ügyvédi irodába ez a levél vezette be az ügyet, Richter Dezső uradalmi pénztárnok (vélhetően a Csekonics-uradalom pénztárnoka) írta 1941. július 19-én.
Hogy mit kellene tenni a meghatalmazások alapján, az a helyzetelemzésekből derül ki. A lehetőségek taglalásában részt vesz egy pesti ügyvéd is. Dr. Niamessny Mihálynak hívják, a címe Andrássy-út 4. Niamessny feljegyzése németül íródott. Nincs rajta aláírás, de ott van egy kísérőlevél, melyben Niamessny említi a „csatolt általam német nyelven szerkesztett jogi gondolatmenetet”. A másik elemzés magyarul van lejegyezve, ezt a nagyapám fogalmazta meg. Ebben azt is említi, hogy „Niamessny Mihály ügyvéd úr, nagyrabecsült kollégám véleményének gondolatmenete szerint” milyen jogi érvek hozhatók fel – de ezeket részben megkérdőjelezi. Az ügyvédi jegyzetek által előtárt történet a következő: Csekonics András gróf 1929. január 26-án hunyt el Budapesten. Nagybirtokos volt. Bánát legnagyobb földbirtokosa. A birtokok idővel kézről kézre kerültek. Niamessny feljegyzése szerint Trianon után a jugoszláv hatóságok a Csekonics-birtokokból kisajátítottak harmincezer kataszteri holdat (lehet, hogy akad olyan olvasó, aki tudja, hogy ez mennyi). A békeszerződések nyomán alakult választottbíróság a kisajátított Csekonics-földekkel is foglalkozott, azt állapította meg, hogy a kisajátított birtokok (beleértve a szerszámokat és háziállatokat) kb. százmillió aranykoronát érnek. Az örökösök azonban nem százmillió aranykoronát, hanem az erre vonatkozó igényt (nem túl biztató esélyt) kapták meg. De maradt ki nem sajátított birtok is – jelesül a csernyei Júliamajor és a hozzá tartozó mintegy ezerötszáz kataszteri hold föld. A „Gróf Csekonics örökösei” ügyben erről van szó.
Csekonics gróf halála és a német megszállás között a Júliamajor háromszor is tulajdonost váltott. Nem csak vadászpuskákat sodort kézből kézbe a történelem. 1934-ben (mint sokszor korábban, és sokszor később) folytatódik az agrárreform. Ebből következik (nem egészen világos, hogyan) a Júliamajor eladása. Richter Dezső uradalmi pénztárnok szerint „kényszerítő körülmények folytán”. Niamessny szerint a „földreform fenyegetése” kényszerítette ki az eladást. Ő más körülményeket is említ. Szerinte a vevőt eredetileg Sajewicznak hívták, majd Sajóvízre módosította a vezetéknevét, és ebből lett később a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságban Sajovicz. Ennek nem túl sok köze van az adásvétel érvényességéhez. Niamessny hozzáteszi, hogy dr. Sajovicznak közeli kapcsolatai voltak az akkori hatalommal. A „kapcsolat” szót többször idézőjelbe teszi, mint ahogyan az „adásvétel” szót is. Azt is írja, hogy a vételár csupán 265 000 pengő volt, míg a felbecsült ár 2 050 000 aranykorona, illetve 1 025 000 Reichsmark. Szóval – Niamessny szerint – az agrárreform fenyegetése alatt a Csekonics-örökösök mélyen áron alul kényszerültek eladni a Júliamajort. Ennek alapján lehetne megtámadni a tulajdonátruházást.
A fontolóra vett jogi eljárás célpontja azonban nem Sajovicz. Őt az „akkori hatalom” részesítette (ha így volt) méltánytalan kedvezményekben 1934-ben. A feljegyzések azonban 1941-ben íródnak, amikor Bánátban új (német) hatalom van, dr. Sajovicz pedig „ismeretlen helyen, külföldön tartózkodik”. Az akkori bírósági iratokban az „ismeretlen helyen tartózkodik” leginkább azt jelentette, hogy deportálták. Itt hozzá van téve, hogy „külföldön”, amiből az is következhet, hogy sikerült megszöknie. A birtok átszállt a Szerbiai Csapatparancsnok Közigazgatási Törzskarára (így nevezték akkor magyarul, a német hivatalos elnevezés „Militärsbefehlshaber in Serbien” volt, más szóval a német megszálló hatalom). Egy biztos rendelkezik a birtokkal, akit Arno Mühlmann-nak hívnak (le van az is írva, hogy 1898. december 12-én született Greizben, és „most Belgrádban lakik”).
A tulajdonosváltások folytatódnak (mint a vadászpuska esetében is). Arno Mühlmann egy párizsi cégnek adja el a Júliamajort 1941. május 29-én 5 257 000 dinárért. (A szerződés másolata ott van az iratok között.) A vevő cég neve Compagnie Française de Mines de Bor. A bori rézbányákról van szó. Tudok még néhány esetről Bánátban (és Bácskában is), melyekben a Mines de Bor vásárolta meg a Militärsbefehlshabertől az elkobzott vagyont. Érdekes lenne utánajárni, hogy ez mennyire volt gyakori. Mindenesetre, a Mines de Bor franciái nem De Gaulle típusú franciák lehettek.
Hozzátennék itt egy történetet, melyet néhány hónapja még nem értettem. Egy korábbi írásomban szó esett Szerb Lászlóról, aki évfolyamtársa volt apámnak a zágrábi egyetemen. Együtt végeztek, barátok maradtak. A világháború után Szerb László a Jugoszláv Külügyminisztérium fő jogtanácsosa lett. Míg Belgrádban voltam egyetemista, rendszeresen jártam hozzájuk. Belgrád előtt Szerb László zsidóként a bori munkatáborban volt. Ott megismerkedett Radnóti Miklóssal is, kívülről tudta több versét. Többször kértem, hogy meséljen erről az Új Symposionnak (vagy akár más lapnak is), de nem volt hajlandó. Életének erre a szakaszára nem akart emlékezni. Az utóbbi időkben a lányával (Olgával) beszélgetve kirajzolódott néhány részlet. Egypár hónapja mesélte Olga, hogy amikor a németek elvonulásra kényszerültek, az apját ott hagyták az ágyában, súlyos betegen. Apja hallotta, hogy két francia orvos beszél róla, franciául, és azt mondják, hogy nem érdemes vele foglalkozni, mert menthetetlen. Erre Szerb László franciául szólította meg őket, és kérte, hogy mégis próbáljanak valamit tenni. Úgy látszik, felértékelődhetett a francia orvosok szemében azzal, hogy franciául beszélt. Megmentették. Ilyesmin is múlnak életek. Amikor a Csekonics-akta a kezembe került, kezdtem érteni, hogyan kerülhettek a bori bányákba francia orvosok.
1941 júliusában a Mines de Bortól kellett volna visszaszerezni a Júliamajort. Ez nem sok reménnyel kecsegtetett. Az örökösök, Niamessny úr és a nagyapám különböző lehetséges támpontokat fontolgattak. Látom, hogy felmerül mint érv a Júliamajort átruházó szerződések érvénytelensége különböző polgári jogi szabályok alapján – de persze ott van a kérdés, hogy milyen jogról és milyen polgárokról van szó Bánátban 1941 derekán. A hagyományos jogi érvek talajt vesztenek. A bizonytalanságot pedig fokozza, hogy nem tudni, marad-e valami, ha letérünk a hagyományos jogi érvelések csapásáról. Az egymás után pattogó sorsváltások, áldozatváltások és logikaváltások éveiben nehéz józanul érveket építeni és valóságot látni. Az is kérdés, hogy létezik-e ezekben az időkben olyan valóság, mely józanul is látható.
Niamessny is, nagyapám is megállapítja, hogy a megszálló hatalmakat képviselő Arno Mühlmann biztos nem eredeti meghatalmazást, hanem csak annak másolatát mutatta be, amikor szerződést kötött a Mines de Borral. Ez valóban formai hiba, de lehetett-e ennek súlya a megszállás alatt (ha a megszállók biztosának formai hibájáról van szó)? Aztán felmerül, hogy a Sajoviczcal kötött szerződés érvénytelen, mert kényszer alatt és méltánytalan áron kötötték. De hát most már nem Sajovicztól kell az ingatlant visszaperelni. Niamessny szerint a Mines de Bornak tudnia kellett, hogy a Sajoviczcal kötött szerződés érvénytelen. Nagyapám szerint azonban ezt nehezen lehetne bizonyítani. Nagyapám azt is javasolja, hogy az igazságtétel folyamatába vonják be dr. Sajoviczot is, mert „ő lenne jogosult a felfolyamodás beadására”. (Mellesleg Sajovicz – ha áron alul vette is – valamit mégiscsak fizetett az ingatlanért. A német megszállók semmit.) Persze kérdés, hogy elérhető volt-e akkor Sajovicz.
Látom azt az érvet is, hogy a Magyarországhoz visszacsatolt területeken olyan jogszabályok léptek érvénybe, melyek megkönnyítették a kényszerhelyzetben kötött szerződések megtámadását. Az is ott áll a fejtegetésekben, hogy „az esélyek növekednének, ha Bánát visszacsatolása után az ilyen jogügyletek megtámadása tekintetében könnyítő jogszabályok lépnek majd életbe”. Magyarországon sokan hittek abban (mint ahogyan Niamessny úr is), hogy Bánát német megszállása ideiglenes, majd visszacsatolják Magyarországhoz, mint ahogyan ez Bácskával is történt. Bánátban is sok magyar reménykedett ebben. (A németek nem.) Ez az opció mindenesetre ott forgott a köztudatban, és perek stratégiáját is befolyásolhatta a „várjunk még egy kicsit” bölcsessége révén.
Egészen biztos, hogy a nagyapám is szívesebben látott volna magyar uralmat, mint németet Bánátban. Viszont, amennyire tudom, ezt nem tartotta igazán valószínűnek. Mindenesetre az volt az álláspontja, hogy az adott helyzetben „nem volna célszerű bármit is kezdeményezni”. Az a döntés született, hogy a Csekonics-örökösök várnak „Bánát hazacsatolásáig”.
Így a Csekonics-örökösök, Niamessny budapesti ügyvéd, Richter Dezső csernyei uradalmi pénztárnok (akinek a telefonszáma: Srpska Crnja 6), valamint a nagyapám érvekkel töltött vadászpuskával álltak lesben, várva, hogy Bánátot visszacsatolják Magyarországhoz. Minden elő volt készítve, azzal, hogy addig nem tanácsos lövöldözni, míg itt vannak a németek.
A lesben állás elhúzódott, közben más témák is szóba kerültek. Így Niamessny kolléga nemessége is. Egyik levelében leírja, hogy a családja nemességét bizonyító okiratok tudomása szerint Temes vármegye levéltárából Nagybecskerekre vagy Újvidékre kerültek. Kéri a nagyapámat, hogy próbáljon utánajárni. Ez sikerrel megtörtént. Az iratcsomóban található latin nyelvű szöveg a beszerzett okirat másolata. Látom, hogy fel van tüntetve a nemesi előnév is: de Almánfalva.
Az iratborítóra tintával rá van írva: Bef. 1944. X. 1. Az apám keze írása. Tehát ekkor fejeződött be az ügy. Egy nappal később, 1944. október 2-án Nagybecskereken újabb hatalomváltás következik, de nem magyar fennhatóság alá kerül Bánát, hanem az orosz csapatok vonulnak be és űzik ki a németeket. Így az ügy befejezése nem sikeres lezárást jelentett. Júliamajor nem került vissza Csekonicsék tulajdonába. A Csekonics-örökösök nem csak a vadászpuskát, a földbirtokot is elvesztették.
Ennyi van az iratokban. Illetve ott van még egy politikai hirdetés is, de ennek nincs köze a Csekonics-ügyhöz. A hirdetés egy másodpéldány hátlapján van (pontosabban, a másodpéldány került a hirdetés hátlapjára). Papírhiány volt. Most már mindez egybetartozik. Nem per vagy politika, hanem emlék az egybefogó közös nevező.
A hirdetést a Magyar-Párt készítette valamelyik választásra a két világháború között. Nagybetűvel egy cím van, és egy felszólítás:

MIÉNK A 6-DIK URNA!
Magyar testvéreink!

Utána – a mai politikai hirdetéskultúrához viszonyítva – hosszan lesz magyarázva, hogy miért kell a Magyar-Párt javára, a 6. urnába dobni a golyót. Ott áll többek között, hogy: „Február 8-án lesz a ti próbatevéstek napja. […] Ezen a napon fogtok dönteni a felől: hűséges magyar testvérek kezébe akarjátok-e letenni sorsotokat, akiknek sóhaja a ti sóhajotok, öröme a ti örömötök. […] Az itt a kérdés: akarjátok-e, hogy ebben az új hazában is megmaradjon az édes magyar szó? Ha ezt akarjátok, úgy a 6-dik urnába dobjátok be a golyót, mert ezzel bizonyságot tesztek arról, hogy ebben az országban magyarok akartok maradni.
A hirdetésnek kevesebb, mint a felét idéztem. Egy másik iratcsomóban egy szórólapot látok, mely az 1905-ös magyar parlamenti választásokra készült. Szerbül van írva, cirill betűvel. (1905-ben a szerbek voltak kisebbségben Nagybecskereken.) A választások dátumaként „1905. január 15. (28.)” van feltüntetve. (Január 28-án voltak a választások, de ez január 15. volt az ortodox kalendárium szerint.) A szórólapon két vers van, melyek egy jelöltet éltetnek. Ezeket Branko A. Szekulics „Leptir” írta „a lelkes nép számára”.
(A „Leptir” hozzáadott írói név, magyarul lepkét jelent.) A versek nem éppen remekművek, de mindenesetre kézművesmunkáról van szó. Mint ahogyan kézművesmunka húsz-harminc évvel később a Magyar-Párt hirdetése is. Akkoriban ilyen fegyverekkel vették célba a szavazókat. Azután ezek is kézről kézre vándoroltak, majd egyre fogyott a kézművesportéka.
Ma már szinte minden teret és piacot a sorozatgyártás foglalt el. A jelszavak/töltények megváltoztak vagy módosultak. Nem sok élte túl az idők próbáját. Fel-felbukkan ugyan még a „Magyar Testvéreink!” jeligeszerű megszólítás. A legállóképesebbnek talán a „reform” lövedék mutatkozott. A reformkorszakban vált hiteles és eredményes fegyverré. Aztán díszhelyet kapott a „reform” a kommunista párttitkárok, majd a kommunizmust döntő rendszerváltók, aztán a rendszerváltás utáni kormányváltók, a bölcsességsöréteket szóró Nemzetközi Valutaalap és a bankárvárfalak ostromlóinak fegyvertáraiban is. A „tranzícióban” levő nyugat-balkáni és más államok vezérei sohasem teszik le a reform-vadászpuskát. A tranzícióban lévő országok készségesen segítő európai és amerikai tanácsadói az ágyban sem válnak meg tőle. Valószínűleg ezt fogják tenni a közeljövőben a kínai és egyéb tanácsadók is. Manapság a puskatusra esetenként oda van gondosan vésve, hogy „halaszthatatlan”, „szükséges”, „gyökeres” – vagy valami más efféle. Díszpuskaként emelkednek ki a „strukturális reformok”. Ezt hirdetik a kormányerők, ezt hiányolja az ellenzék. A strukturális reformok vadászpuskájából leadott lövések gyakran célt tévesztenek, néha ártatlan áldozatokat találnak el. Viszont a strukturális reformok pozitív konnotációja sértetlen marad egy botránybiztos légvédelmi óvóhelyen.
A vadászpuskát kézzel gyártották Belgiumban, Liège (Leuven) városában, egy Kaufmann nevű műhelyben 1910 és 1920 között. Aztán egy bécsi fegyverkereskedő hozta be az Osztrák–Magyar Monarchiába. Csekonics gróf lehetett az első jogos tulajdonosa. A puskán ott van egy pecsét, mutatva, hogy Bécsben nyilvántartásba vették, és sikerrel tesztelték is. Csekonics ellenőrzött, pecsétes kézművesárut vásárolt. Annak idején komolyabb szereplők nem copy-paste, hanem személyre szabott fegyvereket használtak. Kézműves mesterek munkája nyomán más-más vadász más-más puskával lőtt. Aztán kézről kézre vándorolt (a korábbi tulajdonos beleegyezésével vagy anélkül) a hírnevet kivívott fegyver.
A sorozatgyártás korszakában nem kötődnek már konkrét puskák konkrét vadászokhoz. Fejlődik a világ. Ezen a tavaszon sok a választás. Szerbiában március 16-án (egy nappal a magyar forradalom évfordulója után), majd Magyarországon április 6-án (Szerbia német megszállásának évfordulóján). A születésnapomra, május 25-re (mely Tito születésnapja is) európai parlamenti választásokat szerveztek. Nincs hova szökni a szavazóknak. A dolgok összetorlódtak, nagy a puskazaj.
Ma nem kell már vásárolni vagy konfiskálni, hogy többen használhassák ugyanazt a puskát. Magyarországon látom például, hogy: Magyarország jobban teljesít.
Majd a következő választásokon egy másik vadász kezében: Európa jobban teljesít.
A puska ugyanaz, csak a vállszíjat cserélték ki.
Újságokban és az interneten lapozva kijegyeztem egynéhány választási jelszót, melyekkel magyar, szerb, német, osztrák, bolgár, francia, belga, dán, máltai, görög és más választókat vesznek célba. Előbb melléjük írtam az ország és a pártok nevét. Aztán ezt letakarva próbáltam kitalálni, melyik országhoz és melyik párthoz kötődik egy-egy jelszó vagy hirdetés. Melyik az Angela Merkel- vagy valamelyik más „jobboldali párt” jelszava, mely jelszót választották ezek vagy azok a „baloldaliak”. Kudarcot vallottam. (Kivéve néhány esetben, amikor a jelszóban ki van írva az ország neve is, de itt sem tudtam, hogy ez az adott országon belül „jobboldal” vagy „baloldal”.)
Ezeket a választási jelszavakat jegyeztem fel:

Minden erővel a korrupció ellen
Minden erővel a munkahelyekért
A család a legfontosabb
Magyar gazdaságot, európai jövedelemmel
Biztonság Európában
Ne csak a múltunk, a jövőnk is legyen EURÓPAI
Erős Görögországért, tisztességes Európában
Május 25: szavazz az életünkért
Új irány, Európa
Kevesebb Európát Olaszországban, több Olaszországot Európában
Európa, a kihívás
Fogjunk munkához! Teljes erővel Ausztriáért!
A mi Európánk, a ti választásotok
Tegyük jobbá Európát
Találjuk fel újra Európát
Használd fel a hatalmad. Válassz, hogy ki dönt Európában. (Ugyanez a jelszó több országban, több párt plakátjain is szerepel. Öt ilyen országot találtam. Feltehetően van több is.)
Mi bolgárok többet érdemelünk
Bulgáriának nincsen vesztegetni való ideje
Megváltoztatni Európát – ez sürgős
Építsünk egy emberi dimenziójú Európát
Ez a józan ész ideje
Jobb Máltát
Kevesebb Európát, több Luxemburgot
Több Európát
Mi kérdezzük Európát
Hiszünk Európában

Hogy egy kis Európa-szünetet tartsak, kitérnék egy pillanatra Bezdánra, egy bácskai községre, ahol szintén május 25-én voltak választások (csak ebben az esetben nem parlamentet, hanem tizenöt tagú helyi tanácsot választottak). A versenyben ott voltak: Bezdán Mindenekelőtt, Az én Bezdánomért, Haladó Bezdánért. Ezek azonban nem a versenyzők jelszavai, hanem maguk a versenyző politikai csoportosulások. Így nevezik őket. Bezdánban a dolgok tovább szublimálódtak. (Egyébként a Bezdán Mindenekelőtt nyert, elsöprő többséggel.)
De most folytatnám még néhány európai jelszóval:

Jobb Európát
Kevesebb, de jobb EU-t
Brüsszelnek nem, Franciaországnak igen
Május 25-én szavazzunk hazafiasan
Európánknak erre van szüksége
Közösen sikerrel Európában
Egy Európáért, mely az embereket szolgálja
Jobb Európára van szükségünk
Erőteljesen Európáért

És sok-sok más ilyen… Míg plakátokat nézegettem, feljegyeztem azt is, hogy „Kívül-belül tele optimizmussal”. Ez a jelszó a soproni sört igyekszik a (sör)választó polgárok figyelmébe ajánlani. Azon gondolkodom, hogy ha a politikai jelszavak közé kevertem volna, észrevette volna-e valaki, hogy nem oda tartozik.
Azt sehol sem látom, hogy a jelöltek mit fognak csinálni (vagy szerintük mit kellene csinálni), ha bejutnak az Európai Parlamentbe. De hát honnan is tudnák?
Amivel ilyen vagy olyan politikusok vadásznak, most már ugyanaz. Kérdés, hogy akiket célba vesznek, azok mások-mások-e. Vagy lényegében azok is ugyanazok? Nem tudni, mert bár lőtávolságon belül tartózkodnak, annyira nincsenek közel, hogy az arcukat is láthassuk, és meg tudjuk különböztetni őket egymástól.
Talán fel kellene keresnem Ljubodrag Szuboticsot, Csekonicsék vadászpuskájának jelenlegi birtokosát. Lehet, hogy ő tudna valamit mondani.