Szlukovényi Katalin

FERENCZ GYŐZŐNEK

Aki hat: van
(Tóth Krisztina)

A lírai én jő, s megilletődve
kilép a körből, egy kicsit előbbre,
papírt gyűröget, torokköszörül,
köszön, felköszönt, fölöttébb örül,
s maga is érzi, miképp imitálja
egy régi, kedves esszé ritmusát a
saját hangján – de sajátja-e az,
aminek minden szava ugyanaz
a nyelv végső soron, vagy éppen ettől
szólalhat s szólíthat meg mind a kettő?

Tanítható a kétkedés? Mi több,
a sok tudás és sokkhatás között
átadható-e úgy tudás, hogy az
ne fedje el, mi épp itt, most igaz?
Lehet-e másban bízni, mint aki
képes kételyeit bevallani?

Mindig két ív, mely egymásnak feszül:
vers és fordítás, kívül és belül,
hang és visszhangja, kettős boltozat
egymást megtartva újabb ívet ad,
s ha egymásba nyíló szerkezetek
közt van, ki biztos léptekkel vezet,
minden gesztusa napvilágra tárja,
hogy hát a költészet mechanikája,
pár viszonyszó, puszta retorika:
maga az eleven erotika.

Így vezettél minket, és vezetsz újra,
sokszor saját határainkon túlra,
rámutatva, hogy elmélet, gyakorlat
baráti kézként összekulcsolódnak,
mindkettő így erősebb, s mi magunk
is mások szava által szólhatunk.
Nekem már végképp a Te hangodon
szól Yeats, Berryman, Lowell, Hardy, Donne,
de mindig is úgy hallom szavaid,
hogy egy sem kioktat – felszabadít.

Ezért vesz körül ennyi szeretet:
mind Téged tükröz, s így teljes, Veled.
Be sem fejezem, csak abbahagyom,
hisz körbenézni jó az alkalom,
de még inkább azt várom izgatottan,
merre folytatod – hadd járjak nyomodban.