Demus Gábor

TENGERSOK IDŐM LEHETETT

Mikor egyszer hazafelé ballagtam az iskolából,
arra gondoltam, hogyha hazaérek,
ez az egész tortúra semmivé foszlik,
otthonról (valami beigazolódott) derűvel
pillantok vissza majd akkorra,
mikor ezt gondoltam.

Tengersok időm lehetett,
7.45-kor kezdődött az első óra.

De még a vonatgyors nyári szünetek is: belefért
a délelőttbe a korai gyerektévé, majd hogy tejért
vagy kenyérért a boltba (szerdánként felvágottért,
darált húsért, ezeket a ’80-as években felénk
csak egy-egy nap terítették a falvakban),
aztán bunker,
a bunker halála, a pofozkodás,
egy-két mentolos szofi (azt úgy tudtuk,
nem lehet megérezni) a patakhíd alatt (kissé ördögi hely volt,
ide jött, aki Tarnócon bűnözni akart, nedves gerendák, olajos
homály, egyszer egy dögöt, egy akasztott kutyát találtunk),
már anyuék is itt gyújtottak rá először,

és kongott a harang,

„Játék és muzsika tíz percben”,
Képesújság a megkormolódott lábas alá,
hogy az asztal múló viaszkos vászna tovább kitartson.
Ebéd utánra fölmelegedett az Ipoly (melybe még nemhogy kétszer,
hanem legalább kétszázkétszer léptem bele ugyanúgy, ugyanott),
már szájkékülésig
lehetett benne vár, western, vizes kabaré.

És még mindig elénk nyílt a késő délután s az este,
mikor, ha épp nem volt haragban a szomszédos két család,
sötétbe nyúlón beszélgettek, néha slambuc készült
vagy szalonnát sütöttünk.

Ha összevesztek, az ablakokban villogott a tévé és korán zártunk,
akkor terelni kellett az ólba a tyúkokat, amúgy beültek,
s az utolsó napfénnyel lefeküdtünk a hatalmas,
hűvös dunyhabálnák alá.

Mindenki maga maradt.
Nagymami (még hatvan sincs) kiment, talán pisilni.

„Te is arra gondolsz, hogy meghalhat Anyu?”
Az öcsém is arra gondolt.
Gondolom, a narancsos szürkület fölsejdítette,
hogy valaminek végérvényesen vége lehet, mert addig
még nem halt meg senkink (Anyu ekkor barna, filigrán,
harmincas nő, egyébként is, máig minden ízében eleven).