Tillmann J. A.

A TENGEREN TÚL

A képen a végtelen víz látható, fövenyre futó hullámokkal, horizonttal, felhőkkel, valamint az égbolton egy nyitott könyv. A Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang című monumentális festménye elé Anselm Kiefer egy ólomkönyvet függesztett.1 A tájképfestészetben szokatlan ilyen elidegenítő, applikált tárgy alkalmazása, Kiefer munkáinak azonban gyakori eleme.
Első látásra a tengeri tájkép és a könyvmédium ilyen kontrasztos együttese meghökkentő. A kép illuzórikus teréhez képest a könyv konkrét tárgyiassága és geometrikus formája élesen kiemelkedik. A vászon látszatvilágához vetve az ólomból készült könyv súlyos és minden kétséget kizáróan valóságos.
Kiefer ezzel a képével felforgat egy szemléleti konvenciót, a fonákjáról mutat rá a megszokás által elfedett evidenciára, arra, hogy kultúránkban a tenger értelmezésének szemléleti kereteit könyvek jelölték ki: részint Homérosz, és főként a Biblia könyvei. Homérosznál a tenger a történések színtereként jelenik meg, hősei hajókkal közlekednek, viharokba kerülnek, és – ha nem dühítették föl túlontúl a tengeristent – időről időre partot érnek. A Biblia több ennél, túlmutat a tengeren: egyaránt kijelöli eredetét a Genezis-ben és végét a Jelenések könyvé-ben. Így ad viszonyítási pontot és kulcsot a tenger megértéséhez.
Bár Anselm Kiefer művei között nem kevés görög mitológiával kapcsolatos munka lelhető, a Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang esetében a könyv egyértelműen a Bibliá-ra utal. Kivált, ha tekintetbe vesszük tengerképének párját, ill. előzményét, az Am Anfang (Kezdetben) címet viselő festményét.2 A tengerparti tájkép formája és szerkezete is hasonló, akárcsak a képhez illesztett applikáció és annak anyaga. Itt nem könyv, hanem egy ólomlétra ereszkedik le a képen kívülről, az égbolt fölül indulva a kép alsó szélén túlra, a padlózatig. Az égből a földig ereszkedő létra az Eredet könyvé-ben, Jákob álmában jelenik meg, és angyalok járnak rajta le és föl (Gen 11,4).
Kiefer jártas a zsidó és a keresztény vallás világában, a judaizmusban és a katolicizmusban egyaránt, számos művének témája biblikus vonatkozású, de munkái nem tartoznak a vallási művészet körébe; magát vallástalanként jellemzi.3
„Ez a tenger – mondja a Kezdetben című képéről. – A könyv és a tenger számomra mindig is nagyon jelentésgazdag összefüggést képezett.”4 A könyv és a tenger kétségkívül jelentésgazdag összefüggése nemcsak Kiefer műveit jellemzi, hanem jelen van az európai kultúrában.5 Nemcsak az eredettörténetben, hanem máiglan. Még ott is, ahol nincs szóba hozva – ahogy például Wordsworth Prelude című költeményében: „the Sea before me; and the Book”6 – vagy nincs megjelenítve.

Kiefer mindkét képe olyan tengerábrázolás, amely egyúttal a tengeren túlra is utal. A tenger láttán nem elengedhetetlen a könyv ahhoz, hogy a tengeren kívül mást is tekintetbe vegyünk, hiszen a tenger maga is utal a tengeren túlra. A tengeren túlra utaló tenger nem puszta szójáték. Ennek belátásához érdemes magát a kifejezést szemügyre venni – ekkor ui. legalább három eléggé eltérő jelentése rajzolódik ki:
a tengeren túl a tenger túlpartja van;
a tengeren túl van még az égbolt és a látóhatár, ég és föld határvonala: a horizont;
a tengeren túl van az is, ami a tenger után, létezésének időhatárán túli.

A tenger túlpartja
Más nyelvek a tenger túlpartját külön névvel jelölik, ami csak a túlsó tengerpartra vonatkozik: overseas, Übersee…
A tengeren túlinak ehhez a jelentéséhez a távoli, az ismeretlen, az idegen képzete társul. Amíg az európai hajósok nem érték el az Újvilág partjait, addig az előbbiek mellett a tengeren túli az elérhetetlent, az abszolút messzeséget is jelentette.
A túlpart az, ami valaminek az innensőtől elválasztott, elhatárolt és gyakran attól valamiképpen el is térő része. A túlsó el van választva, el van határolva az innensőtől. Ez az elválasztottság olykor elérhetetlenné teszi a túlpartot. Még olyan esetekben is, amikor a partok egymástól nem tengernyi vagy óceánnyi távolságra húzódnak. Így volt ez Anselm Kiefer esetében is; számára egy folyó túlpartja képezte az elérhetetlen túlnanit: „A Rajnánál nőttem föl, egy határfolyónál. De a folyó már akkor sem pusztán földrajzi határ volt. […] A másik parton húzódó föld nem egyszerűen egy föld volt a többi közt, a gyerek számára, aki nem tudott átmenni, a jövő ígérete volt, a remény, az Ígéret Földje.”7 A túlpart vonzása, az ismeretlen igézete nemcsak egyes emberekre képes ilyen hatást gyakorolni, hanem egy ideig egy egész földrész számára az Ígéret Földjének bizonyult: az európai kultúra egyedülálló expanziója is az ígéretes föld, a ismeretlen túlpart elérésének vágyából táplálkozott.
„A messzeség hívása, a másféleség vonzása az európai világ egyik meghatározó témája, szervezőelve – írja Andrei Plesu filozófus a Túllátni a szemhatáron című esszéjében. – A görög hajósoktól Kolumbusz Kristófig, Magellántól Thor Heyerdalig azt látjuk, hogy az egyik földrész szünet nélkül ostromolja az összes többit. Ez egészen egyedülálló. […] A másféleség szomjúzása része Európa önazonosságának. Más szóval: az önfeladás sajátos modusa a magunk hűségének. E paradoxon emblémája a látóhatár. A nagy esély és a legnagyobb kockázat Európa számára öröktől fogva e vonal mentén ütközik meg egymással. Az európai ember számára a látóhatár csakugyan határvonal: kísértés, kísérlet, beavatási próbatétel.”8

A horizont
A látóhatár nemcsak a tenger innenső és túlsó partja között húzódik, hanem ég és föld határvonala is. A horizont vonala partokat és földrészeket választ el, elkülöníti a lentit és a föntit. És nem is csak földi viszonylatban, hiszen a világ végtelenjébe vezet. A horizonton húzódik az a küszöb, ahol a szemlélet a tengeren túlmenve vég nélkülire talál. Ennek a határnak a kivételessége meg is mutatkozik: a tenger horizontja a tiszta geometria megjelenése a természetben, az egyetlen töretlenül látszó egyenes vonal.
Ezen a határvonalon mintegy a tenger fizikája és a tenger metafizikája összeér. Ezért is mondhatja méltán Michel Houellebecq az Egy sziget lehetősége című regényének főhőse: „Ráleltem tehát arra, amit az emberek tengernek hívtak, amelyre úgy tekintettek, mint a nagy vigasztalóra, de egyben mint a nagy pusztítóra is, amely lemorzsol, és lágyan vet véget mindennek. Nagy hatással volt rám: egy csapásra helyükre kerültek az utolsó elemek, és végre megértettem a fajt. Megértettem, hogyan szökkenhetett szárba a főemlősök agyában a végtelenség fogalma: nyilván a végesből kiinduló átmenetek fokozatain keresztül.”9
A tenger kontempláció kifutópályája. Határtalan távlata a végtelen elgondolására indít.10„végesből kiinduló átmenetek fokozatain keresztül” az elgondolható legnagyobb messzeségbe vezet. A tengeren megnyíló végtelen a teljesen más, a metafizikai átmenet lehetőségét is megnyitja. „A gondolkodás története során a legáltalánosabb formában a metafizika csakugyan olyan mozgásnak tűnik írjaEmmanuel Lévinas a Teljesség és Végtelen elején –, amely egy számunkra ismerős világ felől, egy általunk lakott »itthon« felől egy idegen ön-kívület, egy odaát felé halad.”11

A tengeren túl: a tenger után
A tenger határtalanságához időtlenségének képzete társul. Ezért is meglepő, hogy a Biblia nemcsak keletkezéséről, a „vizek elválasztásá”-ról (Ter 1, 6) szól a Teremtés könyvé-ben, hanem a tenger eltűnéséről is tudósít a Jelenések könyvé-ben. Az új eget és új földet leíró látomásban a tenger időhatáráról nyomatékos közlésként hangzik el, hogy „tenger nincs többé / he thalassza out eszti eti” (Jel 21,1).
Jacques Ellul Apokalipszis-monográfiájában ennek magyarázatát abban látja, hogy „a káosz hatalmainak el kell tűnniük, miként mindannak, ami szimbólumukká vált, ekként a tengernek is”.12 De megjegyzi azt is, hogy „különös ez a mellékmondat (»tenger nincs többé«), egyszerűen azért, mert a tenger egyáltalán nem volt a pusztítás és a káosz hatalma, csak ennek képe – de ennek is el kell tűnnie az új teremtésből”.13
Az „új Ég és új Föld” eljöveteléig azonban a tenger vélhetően megmarad. És továbbra is lehetőséget kínál – közvetlen tapasztalatán túlmenően – terének kontemplálására és mindannak tekintetbe vételére, ami a tengeren túl van.

 

Jegyzetek

1. Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang (Csak széllel csak idővel csak hangzással), 380 x 560, 2011-ben készült. A kép címe Ingeborg BachmannExil (Száműzetés)c. versének részlete: „Nur mit Wind mit Zeit und mit Klang / der ich unter Menschen nicht leben kann” („Csak széllel csak idővel csak hangzással / az én ki nem élhet emberek között”). A fordítások, ha nincs külön jelezve, a szerzőtől.
2. Am Anfang, 380 x 560, 2008-ban készült.
3. Életinterjújában elmondja azt is, hogy gyerekkorától kívülről tudja a latin mise liturgiáját, vö. Anselm Kiefer: Die Kunst geht knapp nicht unter. Suhrkamp, Frankfurt, 2010. 80.
4. Uo. 28.
5. W. H. Auden: The Enchafèd Flood, or the Romantic Iconography of the Sea. Vintage, New York, 1967.
6. Előttem a tenger; és a könyv […mellettem]. W. Wordsworth: Prelude. Book V. 138.
7. Anselm Kiefer: Ausgewählte Arbeiten aus der Sammlung Grothe. Museum Frieder Burda, Baden-Baden, 2012. 139.
8. Andrei Plesu: Túllátni a szemhatáron. = A madarak nyelve. Jelenkor, Pécs, 2000. 200.
9. Michel Houellebecq: Egy sziget lehetősége. Tótfalusi Ágnes fordítása. Magvető, 2006. 458.
10. A tengernek a filozófiai gondolkodásra gyakorolt hatását az is mutatja, hogy Görögországból ered, ahol a partvidék egyedülálló tagoltsága miatt a Földön a legnagyobb „az egy főre eső” tengerpart.
11. Emmanuel Lévinas: Teljesség és Végtelen. Tarnay László fordítása. Jelenkor, Pécs, 1999. 17.
12. Jacques Ellul: Apokalypse. Neukirchener Verlag, Vlun, 1981. 214.
13. Uo. 215.