Petrik Iván

LÉGY ÉS RAGTAPASZ

Lenyűgözött az Ararát fénylő csúcsa akkoriban,
nem a Szaharát, a Lánchidat becsültem
jobban, a szürke deszkákig elázott tetők alatt.
És ami ezzel járt,
tetőterekben torzuló díszvilágítást,
mely estémre szebb éjszakát ígért.
Mindez jobb volt, mint hinni érdemes,
s a kérlelhetetlen enyészet jó barát vala.
Csomós érzelembefőttjeink már dunszt alatt,
és penész ülte meg a legjavát, könyv nélkül
tudtam, hogy a szalicil nem nátrium-benzoát,
pedig úgy lett volna jobb:
ami birtokomban van, romlandó marad.
Mert minden változat fényes tettekhez
tapad, miért is kellene örök szavatosság.
Kivert a víz, ha e szűkös repertoárt

felajánlotta a hűvös folyosófény
ágyneműk és feltúrt vágyak izzadt közén.
A szakadt kötény pedig a valamihez kezdés
ölén az egy helyben topogás terpeszét takarta.
De senki sem várt még, és oly közeli volt,
amit elmondhattam volna,
oly közeli, hogy szinte meg sem történt.
Mégsem tettem le róla, megvártam,
hogy a tévedések meggyőződéssé romoljanak.
A tapasztalat így dagadt. Miközben
légy és ragtapasz mellett ázott csupa aznapi var
csupa másnapi olcsó remény hipermangános vizében.
Végtére is nem kedvelik
kutyát majmoló lelkeink,
ha vágyaink az égig fel nem érnek.
Friss vér kell mégis, nem fegyverek,
mikor majd álmaidból felkelek.
Szitkaidból megvalósulok,
s kitágulnak mind a pórusok
ahogy ömlik a világba a józanodó ész.