Kozma Tamás

VUE PROVENҪALE, LEVENDULÁVAL

Vincent, kedvesem, itt ül hát velem a domboldalban.
Kosarunkban kitart a bor meg a kecskesajt: lássa,
ragyogóbb a völgy, mint tegnap.

Vásznunkat több mint felerészben a maga szertelen
sárga tengere, a nap szilánkra zúzott tükre fedi le
(hogy ennek betege, ne tagadja),

de mit szól az alant glédába (hadrendbe) állított
lila mezőhöz? Ugye nem azért települt délre,
hogy a természet ölén ily

sötétre pácolt képszegélyre leljen? Lehet, magának
mindegy már, hisz egy szökés innen csak a
menny, de engem valahogy sért

e provanszi paraszt eszéhez mért képtelen kontraszt.
Ugyan, igyon! Lassan letelik a nyár. Maradjunk
itt még néhány órát

a karos kosarával hajnaltól hajladozó mediterrán
lány párálló ingvállán. Ha nem, hát nem.
Valaha én is elleneztem,

hogy a levendulát (melynek illóolajával magát
királlyá kenik, ha megéri) túl e mezőn, hűlt lepedőn,
rojtos párnacihán, mi több,

a csipkeszegésű szemfödőn hosszan szimatolják.
Legjobban magamon csodálkozom, hogy
éppen ezt teszem.

Arles, 2013. augusztus 30.