Kőrizs Imre

KÖLTŐK

Botfülű zeneszerzők, kétbalkezes szobrászok,
lúdtalpas táncosok vagyunk,
buta filozófusok, lassú futók, gyenge súlyemelők.

A vésőnk zsebre vágható ceruzacsonk,
amit az egész család nekünk gyűjt,
a kövünk papírfecni, újságok margója,
mások könyveinek előzéke.

A zongoránk ebédlőasztal, húsvétról maradt tojásokkal,
egy gipszlenyomatokkal és szappanfaragványokkal teli kosárral,
fánkszerű kis műanyag tartójából kimeredő,
természetellenesen kék mágneses tollal.

A dallam, amit hallunk, a lejárt mosógép szignálja,
kikü-kikü-kikü,
bekapcsolt mikró:
gógi-gógi-gógi,
vagy a vaskancsó falán a teavíz hangja,
amely úgy ropog, mintha nem is forrna, hanem sülne.

Amikor metrópótló buszra szállunk:
mintha ólomléggömbökkel zsonglőrködnénk.
Bemenni a szobába a kisollóért:
tájfutás.

Az ablakon a szúnyogháló készségesen
pixelekre bontja a látványt,
fekete-fehérre váltva
színek sincsenek, csak fényerősség,
ha pedig addig kísérletezem,
amíg az asztalra hajtva a fejem
(mintha a bal fülemmel az asztallapon hallgatóznék)
már csak a monokróm ég látszik az ablakban,
akkor jön az, hogy el kéne táncolni,
meg kéne mintázni,
vagy be kéne futni vele a célba,
ami helyett inkább fogom magam, és kiteregetek.