Gergely Borbála

ISMERETLEN VIHAR

Vizes lepedőket csapkod testünkhöz a szél,
mintha negatívot venne rólunk.
De benned villámlik, és félek, hogy még így is lángra kapnak.
Nem akarom hallani, amit a vihartól megvadult lovak nyerítése elnyom.
Tátogsz – a kerti tó alján meghúzódó díszhalak.

Tudom, ide csak a dátumok szerencsétlen alakulása miatt
költöztünk együtt, a futár nem a nevet és a házszámot,
hanem a napot rontotta el, és egy héttel előbb hozta a 17 rózsatövet, másnak.
Ezért nem jött el anyám segíteni, ezért vágattad el talaj felett az ecetfákat,
ezért nem foglaltál szállást a szokásos évi síeléshez.
Nem akarom, hogy kimondd, a vetélés miatt vártál ez idáig,
így is átitatta, feszíti, húzza bőrömet a szánalmad.
Szeretnék bejutni a házba, egy kivilágítatlan udvar
ismeretlen járdakövein.

Az istállók elcsendesedtek,
a liget csonkolt fatörzsei közé feszített függőágyból még csöpög a víz,
szokatlan madárhangok – később félálomban töltött perceim aláfestő zenéje.
Kézfejem fodrozódik a bőre alatt megfeszülő inak mozgásától,
akár a szomorúfűz alatt összegyűlt víz felszíne, ahogy sietve gépelek.

A taxi ablakából, a lépcsőház üvegtégláin át még látom, hogy felkeltél.