Gergely Borbála

IDEGEN ÉGÖV

Karácsonyi égősorokkal álmodik.
Meleggel – homlokába váj, ahogy átér a bejárati ajtón.
Macskaeledel konzervdobozairól,
fazekak ócska virágmintáiról, a zománcfestékbe égett ízekről.
A törődés megrepedezett emlékeibe vájatok nyílnak,
akár legöregebb macskánk csomósodó bundája,
kettéválnak – együtt ültetett fánk tűlevelei.

Itt papagájok párbeszédét kaktuszok szabdalják monotonná,
az avart keresi, de gyümölcsök héjába bújt ízeltlábúakon tapos.

Nagyon messze elfutott.
Ismeretlen égöv vad kellékeivel töltötte meg szobáját,
levegőért kapkod, de hiába emeli oldalra kezét,
nyakától a legtávolabb,
magas a páratartalom, és nem emlékszik az idevezető útra.

A kezére tapadt tészta.
Anyag hiányzik. Valami ismerős bőr szaga,
az eddig megvetett föld – egyszer érezte nyelvén,
általános iskolában, mikor mégis erősebbek voltak nála a többiek.