Kőrizs Imre

„HASZNÁLHATÓ MEGSZÁLLOTTSÁG”

Bodor Johanna: Nem baj, majd megértem
Magvető, 2014. 219 oldal, 2990 Ft

 

Bodor Johanna úgy ír, ahogy Füst Milán balettozott. Az író balettiskolában szerzett valószerűtlen tudását Vas István háromezer oldalas önéletrajzi regénye, a Nehéz szerelem örökítette meg: Vas Nagy Etellel, első feleségével látogatta meg Füstöt, aki megtudva, hogy vendége mozdulatművész, egy döbbenetes gesztussal hirtelen alsógatyára vetkőzött, és látni engedve meglepően izmos combját és boltozatos mellkasát is, bemutatót tartott. „Spárgát nem csinált, de piruettet igen, habár kissé ingadozva. Spiccelni viszont Eti szerint szépen, szabályosan spiccelt, méghozzá balettcipő nélkül, csak úgy, zokniban.”
Bodor Johanna könyve, amelyet egy helyen, kérdőjellel, regénynek (kérdőjel nélkül pedig „írás”-nak) nevez, a hozzá fűzött jegyzet szerint nem író műve, hanem táncművész, koreográfus memoárja. Már a könyvnek a Magvető újabb, frissebb kézzel tervezett borítói közül is kiemelkedő – szögesdróton kötéltáncoló, szögesdrótkörvonalakkal megrajzolt balerinát ábrázoló – címlapja is mintha utalna erre: a címnél ennyivel nagyobb méretű betűkkel csak befutott, íróként vagy más területen nagy sikerű szerzők nevét szokás szedni. (Mert különben ugyebár, mint Esti Kornéltól tudjuk, mindig a címet nyomtatják nagyobb betűvel.)Könyvének lapjain az íróként most bemutatkozó szerző többször is, mind testi, mind lelki értelemben, alsóruhára, sőt csupaszra vetkőzik. Nem is tudom, szabad-e Bodor Johanna művét szépirodalmi mércével mérni. De hát más mércéhez ebben a műfajban nemigen folyamodhatunk, annál is kevésbé, mert voltak kimondottan jól író színpadi művészek, Gábor Miklós naplói például elsőrangúak, Jászai Mari memoárja pedig egyszerűen irodalmi remekmű. Ezekkel a könyvekkel a Nem baj, majd megértem nem veszi fel a versenyt.
A szöveg sok helyen társalgásian fesztelen („Nem akartam villogni az intuíciómmal”), máshol közhelyes („Számláimat viszont óramű pontossággal [sic!] kellett fizetnem”), megint máshol slampos („kielemez”, „lekommunikál”), bizonyos mondatai pedig bántón alul vannak fogalmazva („Nem tudtam eldönteni, mikor és mitől lett amorf kapcsolatunk kontúrja”, vagy: „Ceaus,escu aznap jókedvének köszönhetően nem volt fegyelmezett”). Vannak megoldások, amelyek egyenesen Sárbogárdi Jolánt juttatják az olvasó eszébe: „Ifjú fejemben villanásszerűen cikáztak a gondolatok”, vagy: „Stílusa, kisportolt teste, szellemessége vonzóvá tették. Huszonkét évesen egy autó és egy bukaresti lakás tulajdonosa volt, tehát azon hölgyek, akik nem a belső tartalomra utaztak, anyagi helyzete miatt csimpaszkodtak rá.”
Ezek a mondatok akkor is disszonánsak, ha Farkas Zsolt Bartis Attila első regényével kapcsolatban joggal kárhoztatta „a magyar magasirodalomban a nyolcvanas, kilencvenes években tömeges méreteket öltő mondat-kultuszt és mondat-metafizikát”. Ugyanakkor az is csak ráfogás lenne, hogy mindez valami sajátos, rontott stílussá áll össze, mert ezt meg az olyan jó megfogalmazások cáfolják, mint az, amelyik egy férfiak által kikényszerített szexjelenet végén olvasható: „Felöltöztünk. Nem szerettük volna őket inspirálni reggel.” Vagy a névházasságra feldíszített lakás minősítése: „Olyan volt, mint egy ravatal.” Leginkább arról lehet szó, hogy a stílus erényei és gyengeségei egy tőről fakadnak. „Táncszamizdatot hoztunk létre”, „Szeretve voltam, ünnepelve és birtokba véve”, vagy: „Az ebédlőasztalon maradék ételek, konzervek büszkélkedhettek azzal, hogy ők lettek a karácsonyi vacsora. Melyik halkonzerv mondhatja ezt el magáról?” – ezek úgy nagyon jó mondatok, hogy közben majdnem a rosszaságig hevenyészettek. A kiadói szerkesztő gyakorlott keze bizonyára kigyomlálhatta volna a sutaságokat, de talán azért nem tette, mert azzal meghamisította volna a könyvet. Nem mintha hitelesítenék a történetet ezek a stiláris jegyek, mert irodalmilag nincs szükség efféle hitelesítésre, de hozzátartoznak a könyvhöz, mint egyes növényekhez a tüskék, amelyek nélkül például a bogáncs is könnyűszerrel lehetne népszerű csokorvirág. De ez talán nem irodalmi szempont, hanem irodalom előtti: arról van szó, hogy egyáltalán elfogadunk-e valamit irodalomnak.
A könyv története egyébként nagyon érdekes: egy fiatal lányról szól, aki a szemünk előtt lesz végzős növendékből balerina, és névházasság segítségével követi Erdélyből már korábban kitelepült édesapját (Bodor Pált, a Magyarországon Diurnus néven is ismert újságírót) és édesanyját Magyarországra, ahova tulajdonképpen egyáltalán nem vágyik, főleg azután nem, hogy Romániában beleszeret egy férfiba. Vannak a könyvben karakteres mellékszereplők, például Letitia, a repedtfazék-hangú, belevaló exkémelhárító pótanya, de őket nem annyira a cselekedeteik jellemzik, mint a szerző leírásai. Letitia például úgy jelenik meg a regényben, hogy részletes jellemzést olvasunk róla, majd a karakter elkezd működni, a leírásnak megfelelően. Ez alól talán csak a diktatúra bőkezű támogatását az utolsó cseppig kiélvező képzőművésznek a könyv vége felé megjelenő alakja kivétel: életének nagyszabású kulisszái és teátrális gesztusai mögött maga az ember szinte elvész – és Virgil tényleg ilyen elveszett személyiségnek látszik.
A Ceausescu-korszak ábrázolása (megfordított vasalón főzni az ebédet, beállni a piacon a sorba, akkor is, ha a végén kiderül, hogy csak cipzárt árulnak) igazán emlékezetes, különösen a fiatal művészek – valamint Hagi, a Kárpátok Maradonája – 1984-ben is édes életének a hátterében. A figuráknál végig plasztikusabbak a jelenetek, a miliőrajzok. Remek már a nyitójelenet is, amelyben Ceausescu egy új park felavatásán, kísérői kényszeredett tapsikolása közepette megfogja és két ujjbegye között kíváncsian összedörzsölgeti a szökőkút peremén balettpózba dermedt hősnő tüllszoknyáját. „A Mester elment, mert fázott” – írja később arról a tanáráról, aki egy este egyéb fűtési lehetőség híján a gázsütőt kapcsolta be, hogy „átfagyott, reumás lábait” átmelegítse, csakhogy a sütő elé vonszolt fotelban elaludt, és miután az éjszakára elzárt gázt reggel ismét visszakapcsolták, álmában megfulladt. A érzelemdús történet, az érdekes kulisszák és jelenetek mintha egyenesen arra predesztinálnák a könyvet, hogy filmet forgassanak belőle. (A rendezőnek a balettjelenetek miatt alighanem inkább egy balerinában kéne felfedeznie a színésznőt, mintsem egy színésznővel eljátszatni a balett-táncost.)
Amikor a szöveg közvetlenül moralizál, akkor a stílus is rossz: „És véleményem szerint mind egyenként tehetünk arról, hogy mindez megtörténhetett.” Amikor viszont Bodor Johanna arról ír, amiről csak ő írhat, például a „rüsztteremtésről” vagy a balettcipőről, ott mindig érdekes, és a gyakorlatlan kezet ellensúlyozó gyakorlott láb valósággal új területet hódít meg az irodalom számára: „A mesterek durva kezei között a halvány rózsaszínű szatén balettcipők olyanok voltak, mint amikor a horgász a csillogó pikkelyű halat leakasztja a horogról. A cipészeszközök, a satu, amivel a ragasztót rögzítették, a piciny szögek, az enyv szaga, a vászon, mely a cipő belső borításához kellett, a bőr, amit a kemény orrhoz ragasztottak, mind egy kecses és szadista cipő születésének voltak a kellékei.”