Karádi Márton

KÉP ÉBREDÉS ELŐTTI FÉNYBEN

 

Ennek most egy nőről kellene szólnia.
De inkább egy tájról beszélek, ahol külön jártunk, évekkel a megismerkedésünk előtt.
Később olyan jól el tudtunk beszélgetni róla, felidéztük minden zugát,
többet jelentett ez akkor, mintha
akármilyen messzire jutottunk volna el együtt,
mert ő ismerte a megmászhatatlan almafát, aminek a tetejéről kövekkel
dobtuk le az érett gyümölcsöket, a kis erdészházat, ahova behúzódtam az eső elől,
látta a vadnyomot a turistaúton, és a tölgyet, amit kettéhasított egy villám.

Csak a szikla mögött elterülő tisztásról nem beszéltem neki soha,
pedig folyton eszembe jut az a nap.
Nem sokkal előtte küldtek ide hazulról, hogy míg a kórházban van, ne legyek láb alatt.
Egy délután bóklászni kezdtem a szikla mögötti helyen,
ahova az emberek szeretkezni,
az állatok meghalni jártak,
akkor láttam meg azt az őzet,
sokáig hallgattam szaggatott lélegzetvételét,
néztem lehanyatló fejét,
hozzáképzelhettem mindazt, amit tudunk a pusztulásról, a felfeslő bőrt,
a bomló sejteket.
Aztán észbe kaptam, közelebb akartam menni, hogy valamit tegyek,
de észrevettem riadt tekintetét,
eszembe jutott, hogy nem háziállat, simogatásom nem nyugtatja meg,
hátrahúzódtam, és mint aki eszét vesztette, futni kezdtem,
mert hirtelen arra is rájöttem, hogy otthonról is csak azért küldtek el,
mert meg fog halni, és én semmit sem tehetek.