Imre Flóra

COSMATA

 

Ritkán meséltem történeteket. Inkább a jelenségek és a tárgyak, ahogy saját megnőtt terükben állnak, kivilágosítva maguk felett, maguk körül valami glóriát, valami gyöngéden bizsergető, túl édes vonzást, amely egyre nő, amikor a figyelem át- meg áttapintja hűvös felületüket, amíg egyszer valami szédület, valami önmagam-felett-vagyok érzése jár át, és a sejtmagok energiája csaknem észrevétlen fokozódik a belső, ritka térben, kigyújtva arcom, szemem, életem –
És testté lesz a szó, hogy szerelem.

*

Az arkangyalokat mindig szerettem. Semmi borzasztó, semmi iszonyat: csapatostul térdeltek körülöttem, kezemre hajtva gyöngéd arcukat. Bájosak voltak, engedelmesek,
még énnálam is reménytelenebbek. Nem segítettek. Nem is segíthettek. Az angyalok nem félelmetesek. Izmos kezük könyörgő – nem szabad. A szárnyuk láng. Folyton perzseli válluk. Néztük egymást, valami jelre vártunk.
Csak szánhattam az arkangyalokat.

*

A sziget. Vagy a tenger. Nem tudom. Mert hát egymásra vonatkoznak. A csaknem rózsaszínű homokon a kis hullámok táncoltak, futottak; csupa mozgás és csupa tükröződés, az
ég, a víz, a test és a közeg, egymásba oldották lényegüket, a lebegés az itt és ott között, és se itt, se ott, se én, se öntudatlan, meghatározhatatlan térfogatban, az izmok mindenhatósága és a könnyűség hívogató szakadéka.

*

A fény. A csontokat átmelegítő. Ezékiel völgyéből jöttem én. Fogd a kezem, mert ez az a keringő. Itt az idő. Nem
e világi fény. Vagyis ki tudja? Ez az a világ. Tapasztaltam a
test feltámadását. Amikor a figyelem át- meg áttapintja,
fénybe lobban a valóság. És testté telnek ki a száraz csontok. Feltündököl az egyetlen idő. Az érintés egyszerre minden dolgok végső értelmét rajzolja elő: a tágas „van”-t a „lesz”-en és a „volt”-on.
A test a másik testben van csak otthon.