Gergely Ágnes

ORFEU NEGRO*

1

A lépcső fordul, a beton enged,
önkívületet hord az álom.
Évtizedek múltán földerengett
az a halál a karneválon.
Kit értesítsünk, kérdik a mentők.
Az eszmélet kidob egy nevet.
A lányt a táncoló tömegből
nézi egy álarcos szörnyeteg.
Véres a kéz, az orr és a homlok.
Jönnek, de nem tudom, ki jön el.
Eurydike, rohanj! kapaszkodj!
Egyetlen villanydrót van közel –
és úgy maradt, mély álomba esvén,
helyettem halt meg azon az estén.

 

2

Helyettem halt meg azon az estén,
körülöttem felzúg a tömeg.
Az ég legördül kreol testén,
a villanydrót fölébe sistereg.
Ki tudta róla: vakon szerelmes?
A zsigeri szerelem üdvözít.
A gonosz erő sosem kegyelmez:
hajnaltól éjfélig üldözik.
Kergetik együtt az álmaival,
az a vétke, hogy vágya testet ölt,
fenn, ahol havasok kürtje rivall,
lenn, ahol hullámot becéz a föld,
a hegyek fölött, a Dél keresztjén –
és úgy maradt, mély álomba esvén.

 

3

És úgy maradt, mély álomba esvén,
a kikötő vele álmodik.
Az átfestett hajón ég a festék,
a pálma kinyújtja ágait,
a parton a föveny megcsikordul,
még messzire jár a förgeteg,
itt dob szól, lant zeng, harang kolompol,
és táncol az álmodó tömeg,
s a habok ott lenn, a mély öbölben
dajkálják a villámló éveket,
és az öngyilkosok elgyötörten
lesik a merev fedélzetet,
egy álombeli kéz lesz majd a jel –
egyetlen villanydrót van közel.

 

4

Egyetlen villanydrót van közel,
egyetlen sokkoló pillanat.
De ha el kell mennem tőled, el,
inkább ott lennék a híd alatt,
ahol a percnyi fulladás hite
nem jelent kiszámított ütést,
megütnek, édes Eurydike,
s én nem döfhetek magamba kést,
s te nem foghatod meg a kezemet,
hogy Orpheust elérje a sokk,
hogy végre magamba égesselek,
ahogy a fényt a katedrálisok,
s a földön sikolt egy béna asszony:
Eurydike, rohanj! kapaszkodj!

 

5

Eurydike, rohanj! kapaszkodj!
A villanydrót az égre mered,
a gonosz ledobja azt a maszkot,
hogy végigpásztázza végzetedet,
de nincs idő, nyílik a börtön,
odakinn tündöklő szivárvány
hosszú hajadra leng, s az ördög
tombol a perifériáján,
s az óceán pohár vizében
lelked megfürdik, ott a kendő,
a tükör előtt tompa fények,
iszkol a bűn, az eredendő,
ó, angyal, hívlak, angyal, jövel –
jönnek, de nem tudom, ki jön el.

 

6

Jönnek, de nem tudom, ki jön el,
aki nem visel semmi álcát,
míg álombeli kéz lesz a jel –
hogy mérjem fel valódiságát?
Lakott-e kristálypalotában,
ahol az angyali szárny alatt,
a szelíd nappali ragyogásban
vad éjszakák gunnyasztanak?
S a testesült ideiglenesség,
az álomba táncolt kikötő
milyen keretbe áll, hogy testét
megőrizze a felkent Idő?
És hol a jel, a biztosnak mondott?
Véres a kéz, az orr és a homlok.

 

7

Véres a kéz, az orr és a homlok.
Véres a kézelő, a kabát.
A jobb s bal orcán lila foltok,
dudorok a bal homlokon át,
véres a jobb kar, fel, könyékig,
a szemrés keskeny, akár a tőr,
véres a föld a lépcső tövéig,
véres a ház is a fal felől –
mire volt jó ez? kinek jó ez?
kit juttat előbbre ennyi vér?
kitől kell tanulni még a mórest?
minek? és meddig? és mennyiért?
S azt az ütni képtelen kezet
nézi egy álarcos szörnyeteg.

 

8

Nézi egy álarcos szörnyeteg
mindazt, mit nemcsak a szörnyek látnak.
Az újra ordítozó tömeget,
felvonulását az alvilágnak,
a kocsmából tóduló nagyapák
T-shirtbe rongyolt unokáit,
vad zászlók kirajzó rohamát,
csak szétverni mindent, ami számít,
ami arány és ami mérték,
aki alkot és aki hallgat,
ami hagyomány, ami érték,
ahogy szétverték a forradalmat.
És kiszemelik, míg sorsa eldől,
a lányt a táncoló tömegből.

 

9

A lányt a táncoló tömegből
már századok óta figyelik.
Büszke szarvas a tölgyfaerdőn –
előlép a szellemi elit
a félhomályból, és rezzenetlen
az útra néz, az égre néz fel,
és áll növekvő fénykörökben,
aztán a csendbe visszalépdel,
így él ma is, magánya rávall,
táncolni tud, fecsegni átall,
Virgil, Shakespeare, Csehov szavával,
egy férfiember sóhajával –
ki ő, firtatják a házmesterek.
Az eszmélet kidob egy nevet.

 

10

Az eszmélet kidob egy nevet,
kapaszkodnál belé örökre.
Hús-vér alakját nem ismered,
lépj mondakörből mondakörbe,
Fáraó kocsiján ott az ős had,
a tenger ismét összecsapna,
Dániel falán az égi jóslat,
s a verem mélye nem lesz csapda,
a Kereszt fölött az ígéret:
velem leszel a Paradicsomban,
Philemon nem fél Baucis végett,
az egyik érzi, a másik hol van,
s Aeneas tudja, élete eltört –
Kit értesítsünk, kérdik a mentők.

 

11

Kit értesítsünk, kérdik a mentők,
anyját? apját? vagy testvéreit?
Anyám meghalt, apámat megölték,
minden szerelmem odaát lakik.
Otthonom elvitte a bomba,
hazámat a hamis jelszavak,
a tetőt, mielőtt beomolna,
guanó borítja és salak.
Mit szólna ehhez József Attila?
Megviselné-e az ital Adyt?
Őket is bemocskolják a ritka
percben, mely nekik még megadatik.
S Tersánszky átkát pengeti Kháron –
az a halál a karneválon.

 

12

Az a halál a karneválon,
a tűzhalál, az elektrosokk.
Michelangelo gondolt-e rá, hogy
a Mediciek is gyilkosok?
A serpenyőben véres bánat,
a másikban a márvány tökély,
egyenlít-e a bűnbocsánat,
ha mind a kettő az égig ér?
S ha a gyilkosság merő halál csak,
s körülötte dúl a karnevál,
azért jöttél, hogy megbocsáthasd
a vétket, ahogy az írva áll?
Azt hitted, túléled, elfelejted.
Évtizedek múltán földerengett.

 

13

Évtizedek múltán földerengett
minden lapályba süppedt emlék.
Terméskövet álmodsz és cementet,
iszapot terem a folyómellék,
jár a malom, öntik a búzát,
izzadt falú a borszagú pince,
a fiúk a latin tételt nyúzzák,
reng a várudvar vaskilincse,
a post molestam senectutem
nem tehet kárt, az ég hatalmas,
a pályát nem adod fel úgysem,
védd magad, mint az anyafarkas –
lesz-e ott valaki, aki várjon?
Önkívületet hord az álom.

 

14

Önkívületet hord az álom,
közelebb lép a förgeteg.
Az öngyilkosok a lapályon
nem dönthetnek Isten helyett.
Az álombeli kéz nincs semerre,
más jelek buknak elő, de későn.
Se betegség, se balszerencse:
a gonosz bolyong fenn a lépcsőn.
Eurydikét Orpheustól
ő tépi el végleg, ez a dolga.
A világ egyszer belepusztul,
s ő nem tér vissza a pokolba.
Messze, fenn angyalok lebegnek –
a lépcső fordul, a beton enged.

 

15

A lépcső fordul, a beton enged,
önkívületet hord az álom.
Évtizedek múltán földerengett
az a halál a karneválon.
Kit értesítsünk, kérdik a mentők.
Az eszmélet kidob egy nevet.
A lányt a táncoló tömegből
nézi egy álarcos szörnyeteg.
Véres a kéz, az orr és a homlok.
Jönnek, de nem tudom, ki jön el.
Eurydike, rohanj! kapaszkodj!
Egyetlen villanydrót van közel!
És úgy maradt, mély álomba esvén –
helyettem halt meg azon az estén.

2013. október – 2014. április