Szűcs Teri

TÁGASSÁG ÉS KLAUSZTROFÓBIA

 

G. István László: Hármasoltárok
Palatinus, 2013. 94 oldal, 2500 Ft


„A Hármasoltárok sorozata – ez homogén kötet lesz, amiben a triptichonszerkezet vizuális kihívásai, a háromtömbű versépítmények erőtér-variációi izgatnak: a hármasság evidenciája érdekel. Hogyan valósulhat meg ennek a szakrális oltárszerkezetnek díszletezettség nélküli, mai, hiteles újrateremtése”, mondta még 2011-ben, a Füst Milán-díj átvétele alkalmából készített Litera-interjúban G. István László.1 Az elkészült kötet valóban homogén – összeérő képi világú, háromosztatú versekből áll. A hármas szerkezet izgalmas olvasói folyamatokat indít be – keressük az egységek kapcsolódási pontjait, a triptichonokat egybefogó ívet. A struktúra tehát valóban létrehozza az „erőtér-variációkat” – és azért erős e tér, mert olyannyira átható a versek világa, akár enteriőrbe, akár tájba vezet bennünket a szöveg. Ám a szakralitással nem találkozunk, sőt, a szövegek arról győznek meg, hogy bármennyire szervesen kapcsolódnak teológiai képzetek a háromtagúsághoz, ez alapvetően szerkezeti sajátosság – ami G. István László verstereiben szövegszerkezeti jelenséggé alakul. Le lehet csupaszítani az oltárt pusztán „materiális” szintig, három összetett képi egység kölcsönhatásáig. Ez a lecsupaszítás, megfosztás megidézhet éppenséggel vallási rítusokat, lásd a nagycsütörtöki oltárfosztást, ám G. István László hármasképei nem hivatkoznak a transzcendensről való beszéd hagyományaira, tartalmaira – csak a címeikben. E címadást ezért provokatív, az elvárásainkat kijátszó gesztusnak tartom, ami a tartalmi, „mélységre” vonatkozó elvárásokat felszíni fogással teszi idézőjelbe. A versek ereje nem a látszatgondolatiságban áll, hanem abban, hogy a költői nyelv olyan potenciálját mozdítják meg, amelyre a magyar líra ritkán ügyel. E sajátosságot emeli ki a kötet méltatásában Tandori Dezső is: a Hármasoltárok-ban van „valami nagyon materiális. Anyagi. […] Sűrűség, éreztem. Sodródás megállva”.2
Sodródás és kimerevítés, dinamika és szemlélődés, megállás, sűrűsödő és ritkuló anyagszerűség, rétegzettség – ezek az asszociációink támadnak a Hármasoltárok versnyelvével találkozva. A vers materialitása, szövetének összetettsége e kötetet abba a hagyományvonalba kapcsolja, amely a mandelstami lírafelfogástól Celanig vezet, és Marno Jánosnál éri el a kortárs magyar versbeszédet (és elér a mostanában indult Korpa Tamásig, hogy egy figyelemre méltó szerzőt említsek a fiatalok közül). „Egyfajta tárgyatlan tárgyiasság” ez, mondta még az előző G. István László-kötetről Harmath Artemisz.3
A Marno-lírához való kapcsolódás lehetősége máshogy is felmerül a Hármasoltárok-at olvasva. A kötet középpontja az én: nem személy – meglehet, hogy csak pozíció, csomópont. A versek az énen keresztül látnak és beszélnek, így a tárgytalan tárgyiasságnak mégis van tárgya; kialakul a dinamika én és nem én közt. Ez az énközpontúság az idealisztikus képzeteket keltő kötetcímmel szemben végtelenül reális lírai megállapítás. Az önösséget, az énhez való hozzákötöttséget G. István László jelen kötete olyan nyelvi eszköztárral beszéli el, amely inkább az éntől való eloldozódás – mandelstami–celani – hagyományához tartozik. Marnónál is hasonló folyamatokat látunk.
G. István László terei tágasak, ám a reflexió mégis szűkössé teszi őket, olykor szinte fullasztóvá. A tágasság gyakran kötődik a vízhez – sok tengerparti, folyóparti kép bukkan fel a kötetben. A versek vízmetaforái számtalan tapasztalati réteget megmozdítanak. A Híd-triptichon három módját mutatja meg a nedves, vizes felületekkel való találkozásnak:

 

„Tanácstalan az ég, még nálam is
tanácstalanabb. Amin át lehet
látni, abban úgy telik az idő,
ahogy kettős pohárfalon törhet a
fény. Előbb csillog benne, ami messze,
csak aztán, ami közel van. Nekem
az ég nem utam. Nem mintha
átvágva a táblák közt, cipőm
széle, mint az életlen sarló, elfekszik
a kalász, nem mintha átvágva szárnyam
lenne, hiába hasítom utam.
Átvágva táblák közt szakítom a teret,
a sár feldagad bennem, ahogy megyek,
egy percre föld alatt rohadok, biztosan.
[…]

*

A kiel-boatban kormányos nélkül,
egyedül indultam, gúzs helyett
villa fogta az evezőt, a tulipán
kifelé állt, mikor a stégnél, ferdén,
hogy beférjen, becsúsztattam a lapátot.
A belső lapáttal ellöktem magam
a stégtől, minden húzás és forgatás
ezentúl oda-vissza mozgat. […]

*

A város felett átívelő híd
pillérjeiben átklutyog a víz,
külön alagút, amiben a sodrás
még egy utat lel, velem merőlegesen.
Mintha lengő karja volna a hídnak,
félútig emelkedik a járda, a
láncív fordított templom-
boltozat, a teret fölülem kizárja.
[…]


Az első részben a pohár, majd pedig a lehúzó sár, a betemető nedves föld, a másodikban az evezés, a harmadikban pedig a folyó felett ívelő híd köré gyűlnek a víz metaforái. Ám a megfigyelés, az észlelés, a látvány egyből belső tapasztalattá, az én állapotát leíró metaforává fordul át, mintha az én belső világa magába szívná a kintit – így lesz a tágasságból klausztrofóbia: a sár belül dagad, és a földbe temettetés képzete az én önészleléséhez tartozik; a kielboatot körülvevő víz áramlása egy a vér áramlásával. A folyó pedig mintha az én arcát tükrözné vissza, vagy mintha egy arcot látna meg benne, aki beszél: a látvány elementaritásán, az élményen túl a figyelem valójában a belső tájra irányul. A „külső” világ rétegzettsége, összetettsége az én belső vidékének képe.
Az Emberisten-oltár és a Karácsonyi oltár címükben teológiai reflexiót ígérnek. Ám az Emberisten-oltár ezt határozottan elutasítja, és elvárásainkat megcáfolva különös és ismeretlen – deszakralizált – mitikus világot épít fel. A Karácsonyi oltár-ban darabjaikra hullanak a betlehemi éjszaka képei, az ünnepből csupán ismétlődő, az idő múlását és a pusztulást tagoló, értelmetlen és üres esemény lesz. A hit visszavételének, a tagadásnak nagy verse ez – háromegységnyi metaforatörmelék.

 

Jegyzetek
1. Szegő János interjúja, Litera, 2011. március 15.
2. Tandori Dezső: A babitsi úton. Könyvhét, 2013/2.
3. Harmath Artemisz: Képzelj el egy szemet. Műút, 2013/38. 90.