HOLMI
HOLMI.org | A Holmi internetes vltozata |
  • A HOLMI postájából
  • Búcsú a HOLMI-tól
  • Figyelő
  • Fordítás
  • Interjú
  • Kotta
  • Legfrissebb
  • Levelezés
  • Napló
  • Nekrológ
  • Próza
  • Tanulmány
  • Uncategorized
  • Vers
  • Visszaemlékezés
  • Vita
  • Főoldal
  • Rendezvények, hirdetések
  • Kereső
  • Repertórium
  • PDF Archívum
  • Lexikon
  • Impresszum
  • Bejelentkezés


    Mihent az rk nyomtatsba egy egsz nemzet elt el kezdenek egymssal vetlkedni, azonnal meg indul a szp elmlkeds...

    Markó Béla: PASSIÓJÁTÉK

    Markó Béla

    PASSIÓJÁTÉK

     

    Részegh Botond: Fejek 1–15,
    kávé, tus, akril, rizspapír,
    68 x 68 cm, Csíkszereda, 2013


    1

    Csorog a fény a megnyílt koponyából,
    feloldódik a megfagyott tömeg,
    s betűk vannak megint, nincsen szöveg,
    míg aztán összeáll, és már fonákról

    látom, amit csak színről néztem eddig,
    ahogy a kő alól a bogarak
    mind szétszaladnak, s porba omlanak
    hatalmas építmények, elrepesztik

    körös-körül irdatlan sugarak
    az égboltot, és földre hullanak
    a felhők, mint a levelek a fáról,

    mert kiürül a kert, ha terveit
    felejti, s most éppen nem tud magáról,
    de lassan-lassan úgyis feltelik.

     

    2

    De lassan-lassan úgyis feltelik
    majd vággyal és reménnyel tikkadt tested,
    s fut felfelé, ahonnan visszaestek
    sokan már, s ahol mások szervezik

    nyilvánosan halálod, és neked
    annyi a dolgod ebben, hogy a formát
    kitöltöd bentről, egy napot vagy órát,
    amennyi még, nem több, az életed,

    s ha úgysem tőled függ, nem érdemes
    hát félni sem, csak az nem végleges,
    ami belül van, mert a rózsaszín

    vagy zöld kiüt az arc nyers csontjain,
    és nem hal meg, csak betemetkezik
    a saját árnyékával reggelig.

     

    3

    A saját árnyékával reggelig
    még együtt van, mert semmi sem világít,
    de később glóriája majd kiválik
    az éjszakából, s felemelkedik

    ezüsttálcán a fej, ha csillapul
    a fájdalom, hiszen kettészakadhat,
    aki továbbmegy, s aki még maradhat,
    éppúgy, ahogy az égen kifakul

    napkeltekor a hold, de mégis ott
    tesz-vesz sápadtan, és ismét titok,
    ami tudott volt csecsemőkorától,

    hogy halálába belenő, akár
    a bukdácsolva repülő madár,
    s kilép a lélek régi otthonából.

     

    4

    Kilép a lélek régi otthonából,
    amit te építettél, és neked
    hagyom megint, mint egy emlékhelyet,
    vagy inkább, mint egy régi orgonából

    egyetlenegy sípot, ha itt marad,
    s romlik csak félredobva, tehetetlen,
    mert fent van minden hangjegy az egekben,
    és várom, hogy majd visszahívjanak,

    de az csak szó lesz, csak lombsuhogás,
    verébzsivaj vagy bagolyhuhogás,
    s hűlt korpuszát keresve, körbe-körbe

    szálldos egy tollpihe, aztán kihull
    az Úr kezéből, és el is csitul,
    hiszen sötét lesz bent talán örökre.

     

    5

    Hiszen sötét lesz bent talán örökre,
    és ami fénylik, az csupán a héj,
    s ahogy szétfújja ráncaid a szél,
    úgy gondolsz rá te is, mint börtönödre,

    ami elválasztott mindenki mástól,
    a csont, a hús, a bőr, az illatok,
    hogy ők ott vannak, és én itt vagyok,
    s az sem jó már, hogy látszol és kilátszol

    a többiek közül, mert így hiába
    néznek megváltóként Isten fiára,
    ha azt hiszik, hogy téged elkerül

    végül a pusztulás, s nem halsz meg értük,
    de szívedben jövendő szenvedésük,
    mint egy fekete lyukban, egybegyűl.

     

    6

    Mint egy fekete lyukban, egybegyűl
    minden kép, minden rajz, minden vonal,
    de majd felbukkan lentről egy korall-
    sziget nyers lángja, és el-elmerül

    kezdetben, aztán végül kiszakad
    a hullámok közül, még sistereg
    egy ideig, a rózsaszín sebek
    szétnyílnak, és mindjobban izzanak,

    s akár egy kendő, már csak másolat
    az ég, mert egy-egy arcvonásodat
    idézi, végre nem vagy egyedül,

    vagy ki tudhatná, újra áldozat
    leszel, míg érik, fortyog, feketül
    ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül.

     

    7

    Ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül,
    és ismét legkívül a végtelenség,
    vagyis hitetlenség s reménytelenség,
    papír vagyok, lehet, hogy felrepül

    a testem, csak magára, súlytalan,
    ha terhemet, mint papírnehezéket,
    elejtem, és ha ismét nem remélek
    semmit, hát jobb, ha mégis súlya van,

    mert mindenképpen vinnem kell tovább,
    aki vagyok, s nem azért, hogy csodát
    tegyek, nincsen csoda, de föl-le, föl-le

    járunk már rég a Koponyák Hegyén,
    rigó fütyül bent, képzelt fák hegyén,
    s kint száraz minden, sodródik zörögve.

     

    8

    Kint száraz minden, sodródik zörögve,
    s olyan már, mintha visszajátszanák
    a gyilkosságot, és csak önmagát
    figyelné mind, az égő szemgödörbe

    kívülről hull a könny, s nem oltja ki
    a fájdalmat, mert gőzölög a láva,
    s múlik a zápor is, felszálló pára,
    de így, ilyen tisztán elmondani

    a zűrzavart úgysem lehet, s ha szólnál,
    szavakkal szólj, ne mondattal, Uram,
    hiszen külön vagyunk, nők, férfiak,

    még a testrészek is, akár a szótár,
    s az is véletlen, hogy hova zuhan
    kihúzott fogként egyszülött fiad.

     

    9

    Kihúzott fogként egyszülött fiad,
    s kezed nyoma a vérfoltos zománcon,
    én voltam-e az, vagy csak annak látszom
    majd messziről, olyannak s annyinak,

    mint haj, köröm és alvadt vér, amit
    már lekaparnak, mint a barna kérget,
    s kidobják, de jársz-kelsz tovább, nem érzed,
    hogy megváltoztál, vagy hogy alakít

    legalább valamennyit a hiány,
    s gyötrődik, persze, szakadt holmiján
    mindenki, és tán más is megriad,

    akárcsak te, hogy nem sokkal elébb
    még élt, s ha most csak mennyei szemét,
    s ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy?

     

    10

    Ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy,
    s melyik vagy, mert ahogy lerántja rólad
    egyikük a ruhát, és áthatolnak
    a nézők rajtad, még heverni hagy

    mindegyik, mint szólíthatatlan tárgyat,
    s nem úgy, mint foglyul ejtett állatot,
    hiszen csupán egy halmazállapot
    az élet is, és mind-mind arra vágynak,

    hogy végre látható legyen, melyik
    a végső változat, mi rejtezik
    a váz mögött, ha a rikító lombot

    elejti, mivel szét is szedhető
    alkatrészenként, de egyik sem ő,
    se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok.

     

    11

    Se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok
    nincsen sehol, csak formátlan gubanc,
    és az is mindegy, hogy hova zuhansz,
    miután kalapáccsal összerontott

    vagy megjavított egy rutinos mester,
    ki megnyálazza itt is a szeget,
    hogy könnyebben bemenjen, ha lehet,
    pedig a fával, vagyis a kereszttel

    a vas már nedvesen találkozik,
    ha átcsúszott a húson, s ettől kezdve
    mindegy, nincs visszaút, megváltozik

    a múltam is, és nézem elszörnyedve,
    ahogy leválik rólam szóra szó,
    mert egytől egyig szétválasztható.

     

    12

    Mert egytől egyig szétválasztható
    a történet értelmetlen betűkre,
    ha semmi sem marad, mi egybefűzze,
    s ahogy a pléhkrisztust is majd a hó

    kétezer év múltán, fehér lepel
    foghatná össze csak diribdarabra
    hullt mondatom, de most még kitakarva
    zihál minden ízében, ünnepel

    velem, s azt is sikernek tartja közben
    sok néző, érzem, hogy kiment belőlem
    minden mocsok, de úgysem tartható

    tovább, közösnek, más szóval üresnek
    kell lennem, hogy bennük újjászülessek,
    s mind fáj ugyan, mégsem vállalható.

     

    13

    Mind fáj ugyan, mégsem vállalható,
    hogy ők majd én leszek, első személyben
    és egyes számban élhetünk csak ébren,
    fájdalmunk, úgymond, magában való,

    és mégis van megváltás s visszaváltás,
    ha már-már szemérmetlenül hever
    öledben egy szakállas férfifej,
    s gondolhatnád, hogy átok lett az áldás,

    de fontosabb, hogy mint egy asszonyágyék,
    úgy tárul ki a véres Isten-arc,
    mert Istennek látják szegény bolondot,

    vagy tényleg az, régebb egy karcolásért
    is jajgatott, s most nézem, merre tart
    a test, amely olyan könnyen lebomlott.

     

    14

    A test, amely olyan könnyen lebomlott,
    mint orsóról a feltekert fonál,
    emlék csupán, de minden sejtje boldog,
    hiszen szabad, s végre szabadon áll

    és várja már az újabb Máriát
    fent a kereszt is, szörnyűséges cséve,
    hogy szülje meg s feszítse rá fiát,
    mert készen áll megint a szenvedésre

    ott lent az ember formájú anyag,
    s átrendezik a férgek, hallgatag
    táplálkoznak a hajnali homályból,

    mindig mindenkit feltámasztanak,
    új nap kezdődik, s mint ledőlt pohárból,
    csorog a fény a megnyílt koponyából.

     

    15
    (mesterszonett)

    Csorog a fény a megnyílt koponyából,
    de lassan-lassan úgyis feltelik
    a saját árnyékával reggelig,
    s kilép a lélek régi otthonából,

    hiszen  sötét lesz bent talán örökre,
    mint egy fekete lyukban, egybegyűl
    ismét a vér, genny, nyál, könny legbelül,
    s kint száraz minden, sodródik zörögve

    kihúzott fogként egyszülött fiad,
    s ez sem te vagy, hát akkor te ki vagy,
    se láb, se kéz, se száj, se szem, se homlok,

    mert egytől egyig szétválasztható,
    s mind fáj ugyan, mégsem vállalható
    a test, amely olyan könnyen lebomlott.

     

    Marosvásárhely, 2013. november 11–24.

    Holmi 2005 | Tervezte a pejk
    Valid CSS! Valid HTML 4.01!