Tatár Sándor

ITT, ÉLETEM SZÉLÉN

 

Meglehet, glóriám halvány,
S nem ékít(?) egy rakat jelvény,
Múltamban nincs sötét foszlány:
Meg nem kapott engem rosszlány
(nem is vonzott épp delejként).
– Eltévedhettem a portyán,
S bolygok itt, életem szélén;
Juthatott volna hűs korty tán –
Nem tikkadt-szomjúan élném.
Társaslény valék, de aztán
Kivetett majd’ minden kaszt mán −
Maradtam erényes észlény,
Rímek foglya – ez már kész tény.

………………………………………………

Őrzi majd emlékem márvány?
Szétfoszlok, mint holmi gyékény-
lábtörlő (nem is kell járvány –
Csontarcom vihog a végén…)?
„Miért nem tartott ki posztján!?”
Tartottam, míg tudtam, kérném,
Ám erőm- s hitemtől ’fosztván
Mire még csalfa igérvény?!
Dúskáltam – több-ben a pénznél,
Majd éltem árváknak kosztján,
Nem kell, hogy kioltson, orkán;
Nemigen érthet, ki még fél.
Mért nőne tovább borostám?
Elmúlni – csúcs ez az élmény!
Terhelni másokat locskán?
Eh! nincs már szavamban érvény.
Bár győzött volna le sárkány!
(apró- s jámborral beérném)
– Ám ahogy nincsen fehér szén,
Jövőm sem époszi gyártmány:
Ha elzuhantam a járdán,
Leszek (megint) kósza lidércfény.