Tatár Sándor

HÁROM DIMENZIÓNKRA

σώμα, σώμα, σώμα

Térbeli lény az ember, nem vitás –
kell, hogy teret töltsön be, mert hát
mi jobban betölti, mint bármi más,
az – lássuk be – a testvágy.

 

Nincs oltár, melyen többet áldozik
olajat, tömjént, mirhát;
hogy csak ettől elkárhozik,
nem hiszik el, csak birkák.

 

Mit is kezdene estelen-
te (Bírod képzelni, elme?!),
ha lélek volna, testtelen,
vizek felett lebegve?

 

Az emberszellem ormai?
Vágy torlasztotta őket!
– Istenektől elorzani
halálát az időnek!

 

Az ösztön kártyáz: testre test –
fölfüggeszthet’len játszma:
így foly a fajok (lásd meg ezt)
küzdelme és románca.

 

Párzás tart fönn, az incseleg
velünk, te(s/t)tekre sarkall:
az asszonyhő, a hím-meleg…
be nem telünk a harccal.

 

Szorgos sejtek, egész szakasz,
hormont juttat a vérbe,
ezért, alighogy jő tavasz,
kirajzunk mind a térre!