Kőrizs Imre

CSIRKETEMETÉS ÉS ASZTALLAPLÉNYEK

„Ha a csirkék és mi is kétdimenziós lények lennénk, nem tudtuk volna
levágni őket – mondta a fejre pántolható LED-es lámpa hideg fényénél.
– Egy lapos késsel nem lehet vágni vele egy síkban lévő
és csak ezzel a vízszintes kiterjedéssel rendelkező másik tárgyat.
Két dimenzióban a csirkéket legfeljebb leszúrhattuk volna.”

Egy-egy tál volt a kezünkben, bennük két háromdimenziós csirke
kábelnyalábszerű belei és a járulékos részek. „Ezek szerint vágni
csak három dimenzióban lehet – feleltem. – Vajon a szúrás és a vágás után
mi jön a negyedik dimenzióban?” „Nem tudom, de mit szólsz ahhoz,
hogy esetleg egy négydimenziós csillag összeomlása miatt létezünk?”

„Minek ez a bélásás? – kérdeztem. – Nem lehetne csak kidobni?”
Nem lehetett: a kukában a bél megbüdösödik, főleg, hogy
már eleve büdös. Így folytatta: „A világegyetem
az ősrobbanás miatt tágul, és folyamatosan hűl, a szélein elvileg jobban.
Csakhogy a világ mégis nagyjából mindenhol egyformán hideg.”

„Nem tudom, itt valahogy hidegebb van, mint bent” – mondtam.
Addig azt hittem, a főzésben a borsópirgálás a legidegesítőbb.
Tényleg nem egy szapora munka, de legalább nem kell utána ásni,
főleg nem ilyen mélyet. Mert különben a kannibáltermészetű
csirkék kikaparnák eltűnt társaik földi maradványait.

„Egy négydimenziós csillag halála esetén a kilökődő anyag
háromdimenziós membránt hoz létre, és lassan tágulni kezd.
A mi univerzumunk egy ilyen bránban lehet” – fejtegette.
Én azt akartam mondani, hogy ássunk inkább a kerítésnek
a szomszéd felé eső része mögött. Szóval a szomszéd földjén.

De inkább ezt kérdeztem: „Mióta értesz te ehhez?”
„Ehhez mindenki ért, ha elmagyarázzák neki – mondta.
– Ha az asztalon élnének kétdimenziós lények, és az egyikre
ráborítanál egy poharat, nem értené, miért nem tud
kimenni, és honnan jött, ami bezárta. Érted, nem?”

Én már azt sem értem, hogy ha cigarettahamu esik az asztalra,
miért lehet benyálazott ujjbeggyel egyben felemelni úgy, hogy
ne kenődjön el. Ezt meg is mondtam. „Ehhez nyilván valami
speciális ismeret kell, mondjuk a hajszálcsövesség.
A világhoz elég csak értelmesnek lenni” – magyarázta.

„Szóval létezhet több dimenzió, ahogy sík is több van: ezek
voltaképp a mi háromdimenziós világunk membránjai, de
az asztallaplények nem érzékelik a másik asztallap lakóit, mert
nem látnak ki a világukból. Nekik mi kopogó szellemek lennénk,
akik oda is be tudnak menni, felülről, ami felőlük nézve zárva van.”

„Hagyj békén a szellemekkel, amikor épp véres cafatokat
temetünk – mondtam, mert különben is gyökérbe
ütköztem. – És egyáltalán hova akarsz kilyukadni?”
„Csak arra gondoltam – felelte –, hogy ha egy matricaszerűen
lapos lénynek kiveszed a közepét, az ő kétdimenziós világában

a változás nem érzékelhető, hiszen a többiek felől csak a körvonalai
látszanak, márpedig azok változatlanok, de a lény mégis elpusztul.
Nem lehet-e, hogy a halál, itt, Balatonszárszón, a négydimenziós univerzum
kitüremkedésszerű bránján az, hogy a negyedik dimenzió felé távozik
belőlünk valami, amiről nincs is tudomásunk, mert oda, ahol addig volt,

nem látunk be? Ahogy a kétdimenziós lény se lát be magába – hiszen akkor
elpusztulna.” A csirkékből tehát eltávozott valami a negyedik dimenzióba.
Szerencse, hogy nekünk elég volt a maradék, sőt abból se kellett mind.
„A kérdést tovább árnyalja – folytatta – az a tény, hogy egy hete ellopták
az egyik biciklimet.” Az ötből. Mert úgy tudom, öt biciklije volt.

Mindegyiknek megvan a maga létoka: az egyiken gyerekülés van,
a másikat mindennapos városi közlekedésre használja, a harmadik
csodaszép, a negyedik túrabicikli. Nem tudom, az ötödik milyen volt, az tűnt el.
„Konkrétan húsvétvasárnap. De ezt csak úgy mondom, nem akarok vádaskodni.”