Visy Beatrix

FIGYELJÜK A MESÉLŐ EMBERT (KIJELENTŐ MÓD)1

„Figyeljétek a mesélő embert” –
Esszék és tanulmányok Lengyel Péterről
Szerkesztette Radvánszky Anikó

Ráció Kiadó, 2013. 640 oldal, 4500 Ft

(Érkezésemkor színészek próbálnak, majd a Bolyai János vonósnégyes hangol. Nem gondolom, hogy a Károlyi-palota főúri léptékű pompázatos Lotz-terme egyszer csak Csacska Macska mulatóként lepleződne le, bár esetleg lehetne tenni egy kísérletet a kandalló irányába, gondoltam, de azért a fehér virágmintával futtatott vérvörös brokátok mégis felidézik kissé a Café Chantant mondén világát. Nyugtázom a nyitott zongora jelenlétét. Figyelmem éles, minden impulzus az eseményre hangol, tökéletesnek kell lennie, mint egy jó kasszabetörésnek. Nem nehéz rájönni, itt ma még valaki zingi-zongorázni fog. Igazítok egy kicsit a szövegemen.
Úgy alakul, hogy a kedves szerző szóval tartása is nekem adódik, míg a teremben minden elrendeződik, a brokátok kisimulnak. A zenészek Bachhal nyitnak. [Borítékoltam.] Minden a terv szerint halad. Felolvasás. Én jövök.)

Amikor a Lengyel Péter műveit tárgyaló esszé- és tanulmánykötet bemutatását magamra vállaltam, sejtettem, hogy sem erről a kötetről, sem a szerző életművéről nem tudok objektív képet adni, s nem csak azért, mert nincs állítható gumilencsém, és nem is azért, mert tudom, hogy még a fényképezőgép objektívja sem képes a dolgokat a maguk valóságában, objektivitásában megragadni, nemhogy én; hanem mert minden látásmód és nézőpont kérdése, ezt is Lengyel Pétertől tudom, s tőle tanultam, hogy látni, jól látni tanulni kell. Ő meg az apjától, Merényi Endrétől és az ő hátrahagyott fotóiból. S tulajdonképpen elegendő volt két mondat, hogy máris, a Lengyel-próza alapvetését tekintve egy igen lényeges csomóponthoz érkezzek: a továbbadás, az örökség átadásának kérdéséhez. Pedig a bevezetőben mindössze csak azt óhajtottam volna körbetáncolni, miért is lehetetlenség számomra Lengyel Péter prózájá-ról személyes érintettség nélkül, tárgyilagosságra törekvően beszélni. Lehetetlenre tehát nem vállalkozom, kizárólag benyomásokra.
Több mint negyven éve figyeljük a mesélő embert, aki, mint azt is jól tudjuk, írja egyetlen nagy regényét, s műveiben kényelmesen ellakhatunk, sétálgathatunk, történetei tágas2 és szellős csarnokok, amelyekbe az olvasók, értelmezők, kritikusok, irodalomtörténészek építenek oszlopokat, nem tartóelemként, hiszen e csarnokok megállnak a maguk alapjain, talapzatain; ezek az oszlopok, sőt oszlopsorok inkább csomópontokként, tájékozódási pontokként épülgetnek, hogy el ne tévedjünk, hogy legyen mibe kapaszkodnunk, hogy legyen hol találkoznunk és megpihennünk e próza szemrevételezése, bejárása során.
Figyeljük tehát a mesélő embert, csüggünk szavain, mert eszméletlen jó szavakat tud összeguberálni és egymáshoz buherálni, csüggünk mondatain, regényein, regényszerkezetein, narratív identitásain, extra-, intra-, homo- és heterodiegetikus elbeszélésein és elbeszélőin, vizsgáljuk emlékezőtechnikáját, temporalitását, locusait, spatiumait, metalepsziseit, ekphrasziszait, mise en abyme-jait – látható, már rég kinőtt a gyerekbetegségekből, ily komoly diagnózisai vannak. Nem csodálkozhatunk azon, ha ő mindezen kedves megértéssel mosolyog, de nem tehetünk róla, ezek jönnek ki a mi plajbászainkból, ezek irodalmi álkulcsaink, furdancsaink és acélkacsáink.
A Lengyel-életmű recepciója, ahogy ez a most napvilágot látott kötetből is kitűnik, időről időre új lendületet vesz. A művek megjelenésével egy időben keletkezett recenziókat, kritikákat, a Péterek és nem Péterek nemzedékéhez társított prózafordulat jóslatait a kilencvenes évek elején, közepén követték a nagyobb ívű, átfogóbb tanulmányok, amelyek már a három kiemelt regénnyel is rendelkező életmű ívét, a művek prózapoétikai karakterét, magyar prózában elfoglalt pozícióját igyekeztek megrajzolni. Talán e korszak összegzésének tekinthető a veszprémi Vár ucca 17. című sorozatban, 1996-ban megjelent Lengyel Péter-szám, amely az addigi recepció összegyűjtésére vállalkozott. A művek és a szerző észben tartásához a Litera által működtetett Lengyel Péter-írólap is hozzájárult, az oldalra 2008-tól kerülnek fel prózarészletek, kritikák, tanulmányok, aktuális információk. Ám az is bizonyos, hogy a kicsiny, de bazaltkocka szilárdságú rajongótábor a szerző kerek évfordulója környékén, 2009-ben kapott új erőre, s bár az ünnepi alkalomra írt köszöntők, méltatások próbálták finoman feltörni a csendet, szóra bírni a hosszú évek óta kötelességtudóan és elmélyülten dolgozó alkotót, a születésnap és a 2010-es Kossuth-díj mégis inkább az értelmezőket ösztönözte megszólalásra, folytatódott és egészen új irányokkal, szempontokkal is bővült a Lengyel-művek vizsgálata. Az újraolvasásnak, újragondolásnak, újragondolkodásnak kitüntetett csomópontja volt a 2010 decemberében, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karán tartott konferencia és kerekasztal-beszélgetés, amely e kötet létrejöttének apropóját, alapját is adta. A napra pontosan három éve (2010. december 3.) tartott tanácskozás, működtessük most a Lengyeltől tanult mnemotechnikát, a 2010-es év első havazásán zajlott Piliscsabán, mert ez egy olyan ország, tudjuk, ahol négy évszak van egy évben. A reggel kezdődő s délelőtt egyre intenzívebbé váló hóesés azonnal izgalmassá és képlékennyé tette a konferencia programját, próbálta gyengíte-ni, kevés sikerrel, a megérkezés esélyeit. Végül azonban a hó – a mester, Ottlik regényéből is jól ismert jelentésben – jótékony kegyelemmel lepte be a tanácskozást, s a komoly tudományos diskurzus az élénk társalgás, a kedélyes, nosztalgikus, éles elméjű párbeszédek irányába nyílt meg. (Arra is emlékszem, ahogy a népes asztaltársaság kis csoportokban diskurált, s hogy hazafelé a téli sötétben Pest felé robogó vonaton rengeteget nevettünk.)
Amikor vasárnap este e kötet bemutatására készültem, s számba vettem, hogy jó, tehát lesz zene, nyilván Bachot játszanak, bizonyára zingi-zongoráznak is (valóban így történt, és minden zenei alapismerettel szembeszállva a vonósnégyes negyedik tagja a zongorához ült, „nékem csak Budapest kell”, elképesztő: a Negyedik a zongorás!), lesz felolvasás, meg leszek én… s akkor hirtelen elfogott a vágy, hogy kéne vinni, vagyis hozni egy macskakövet, egy amolyan igazi feketét, s akár még forgatgatnám is kedvemre, az értelmezés sokféleségét, sarokpontjait – vagy sarokköveit? – illusztrálandó. De tulajdonképpen nem is olyan nagy baj, hogy nem cígöltem ide azt a bazaltkövet, hiszen elég súlyos és elég testes ez a gyönyörű vállalkozás is, amit most a kezemben tartok. A Ráció Kiadó gondozásában megjelent gyűjtemény egy remélhetőleg hosszú életű sorozat nyitódarabja: a Libra Libro-rum sorozat XX. századi alkotók életművét kívánja bemutatni a recepció tükrében, s külön öröm számomra, hogy ennek a sorozatnak Lengyel Péter eddigi életműve lehet az első darabja, próbaköve. A „Figyeljétek a mesélő embert” című kötetnek nemcsak a borítója, a szerző véd- és kézjegyévé vált fotóval, árulkodik szerkesztői, könyvtervezői igényességről, hanem a kötet felépítése, tartalmi és tipográfiai elrendezése, a szöveggondozás precizitása is szíves olvasásra csalogató.
A Lengyel-életmű átfogó recepcióját tartja tehát kezében az érdeklődő, a művek megjelenését közvetlenül kísérő írásoktól egészen 2012-ig, a kézirat lezárásáig megszülető darabokig. Radvánszky Anikó szerkesztői bevezetőjéből, de a szövegek végén feltüntetett évszámokból is kiderül, hogy a válogatás nem a keletkezés időrendjében közli az írásokat, s a kommentáló műfajok – lehetetlen – szétszálazására sem vállalkozik. Nagyon helyesen az életmű darabjai szervezik a kötet struktúráját, a művek keletkezési sorrendjét követve, mindezt néhány, a prózai oeuvre egészét tárgyaló vagy egy kitüntetett prózapoétikai szempontot több művön végigvezető nagyobb ívű tanulmány előzi meg. Az elbeszéléskötetek, regények köré csoportosított írások mégsem szigetelődnek el, sőt, az egész kötetet párbeszédesség, átjárhatóság jellemzi. Ez egyrészt abból fakad, hogy sokszor az egyes művekre koncentráló tanulmányok is kitekintenek az életmű más darabjaira, vagy kifejezetten prózapoétikai változásokat rögzítenek az egyes művek között. Másfelől, s ez az, ami roppant izgalmas: egymás mellé kerültek a befogadás korai és kortárs darabjai. A jellemzően 2009–2011 körül készült tanulmányok már eleve reflektáltak a recepció korábbi írásaira, hiszen az irodalomtörténeti és irodalomtudományos diskurzus jellemző mozzanata, eljárása a primer szövegek alapos ismeretén túl, hogy a későbbi szövegek értelemszerűen valamilyen módon viszonyulnak a korábbi megszólalásokhoz, saját horizontjuk, értelmezői pozíciójuk elmozdulásait a korábbiakhoz képest is rögzítik. Ez az akár évtizedeket is átívelő párbeszéd most, rendhagyó módon, egyetlen kötetben kapott helyet, így a jórészt fiatalabb nemzedék hivatkozásait könnyűszerrel megtalálhatjuk, (még) egy pillanatra sem kell kiengedni a kötetet a kezünkből.
A művek megjelenésekor írott méltatások, bírálatok a maguk kortárs kulturális, irodalmi közegében találkoztak először a szerző írásaival, a recenziók, kritikák felvetései ebből a környezetből, kontextusból szólaltak meg, s gyakran az elbeszélt világ, történet referenciális kapcsolódási pontjait, az elbeszélések, regények külvilághoz való viszonyrendszerét tárgyalták, továbbá szinte egységesen üdvözölték azt az utánozhatatlan prózanyelvet, nyelvi erőt, amely Lengyel Péter sajátja, s amelyet, mármint a nyelv előtérbe kerülését a prózafordulat egyik jegyeként emeltek ki. A magyar próza korszakváltó vonásai felől vizsgálták, méltatták a műveket, rögzítették a szerzőre jellemző prózapoétikai jegyeket, e próza morális alapállását, visszatérő témáit, írói fogásait, mint például az emlékezés, nyomozás jelentőségét vagy a minden regényt érintő műfaji transzformációkat; ezeket a szempontokat később nagyobb ívű, részletező tanulmányok bontották ki.
A 2010-es konferencia kapcsán vagy annak közvetlen közelében keletkező írások azt is megmutatják, hogy az értelmezés újabb vonulatá-ra az utóbbi évtizedek vagy a közelmúlt társadalomtudományi, irodalomelméleti irányai, mondhatni értelmezői trendjei hatottak, ezeknek filozófiai, esztétikai, antropológiai, narratológiai belátásait mozgósítva készülhettek el a kötet legfrissebb írásai, amelyeknek többsége ugyanakkor egyáltalán nem zárta ki a korábbi értelmezésekkel való párbeszédet, továbbgondolhatóságot.
A Lengyel-művek értelmezői csapásai szépen kirajzolódnak a tanulmányok olvasása során. A vizsgált szempontok természetesen nem függetleníthetők egymástól, bizonyos jegyek tárgyalása hatással van más narratív vagy tartalmi elemek értelmezhetőségére is. Úgy tűnik, a regények műfaji kérdéseinek tárgyalása kitüntetett terepe a korábbi és jelenlegi befogadásnak is, a szerző által elkövetett műfaji reflexiók, transzformációk befogadói észlelése, értelmezése, jelentőségének rögzítése az Ogg második bolygója, a Cseréptörés, de leginkább a Macskakő detektivitásának mibenlétével kapcsolatban nyit értelmezői játékteret. Benyovszky Krisztián, Garami András s részben Horkay Hörcher Ferenc írásai fókuszálnak a műfaji kérdésekre, de a Macskakő korabeli és későbbi értelmezőinek szinte mindegyike reflektál a bravúros kasszafúrók és a földtörténeti nyomozás szálait együtt mozgató regény műfaji játszmájára. A nyomozás mint a szereplők, elbeszélők, implikált szerző tevékenységeire, tehát az életmű egészére vetülő metafora e próza alapállását hordozza, azt, hogy a történet, a dolgaink valahol megvannak, csak ugye, tudjuk, ki kell bogozni őket, amennyire lehet. A műfaji kérdésekhez szorosan kapcsolódnak a narratívák alakulását, a regényszólamok formálódását, az elbeszélők személyeit, mibenlétét vizsgáló írások például Dömötör Edit vagy Ferenczy Nikolett tollából.
A Lengyel-recepció értelmezéséhez különösen termékenynek bizonyul a hatvanas-hetvenes évek elméleti kutatásai nyomán „térbeli fordulatként” regisztrált topográfiai és térpoétikai belátások mozgósítása. Foucault, Bachelard, Certeau, Pierre Nora teóriái – hogy most csak a legismertebb neveket emeljük ki – a tér, térformák, tér és emlékezet, tér és identitás vizsgálatára tette érzékennyé az értelmezőket. Az életmű nyitott térképként való olvasatát Pór Péter, a városban való mozgás, haladás, a város mint észlelhető, tapasztalati tér jelentőségét és jelentéseit Papp Ágnes Klára, Bazsányi Sándor és Wesselényi-Garay Andor tanulmánya állítja középpontba. Radvánszky Anikó írása Pierre Nora emlékezethely-fogalma felől vizsgálja a spontán és tudatos emlékezet tér- és időbeli alakzatait. A nagyvárosi atmoszféra, a városban való mozgás, bolyongás, a város utcáinak, épületeinek, közlekedési eszközeinek, fényeinek stb. jelentőségét, emblematikus szerepét a művek megjelenése után közvetlenül készülő írások is tökéletesen érzékelték és értették, ám ezek interpretációbeli kiterjesztéséhez és elmélyítéséhez a térpoétikai munkák inspirációi is szükségeltettek.
A számos lehetséges és termékeny közelítési szempont közül végül az életmű fontos, sokáig inkább külső megjelenéséhez társított elemé-re, a képre, fényképre hívnám fel a figyelmet. A képelmélet, fotóesztétika robbanása, a képleírás esélyeit latolgató teóriák a Lengyel-művek keletkezésének idejével is összhangba hozhatók. E próza működésére, látásmódjára, a narráció formálására óriási hatást gyakorló örökség, az apa fotográfiáinak explicite szövegbe íródását, ennek jelentőségét és a fotográfia elbeszéléstechnikára gyakorolt hatását vizsgáló írások a recepció új irányait nyitják meg. Mindez természetesen jó adag hazabeszélés, hiszen e sorok felolvasóját rettenetesen izgatja a fotók szövegben betöltött helye, a képhasználat és képleírás narratopoétikai következményei, ám a fénykép és szöveg, látás és visszapillantás, a fénykép fenomenológiáját és a kulturális emlékezet viszonyrendszerét vizsgálja Bán Zsófia írása is, aki az értelmezési mezőt megnyitja Sebald prózájának irányába is. A két alkotó együttlátása, együttláttatása egyáltalán nem véletlen, hiszen a szerzők szellemi rokonságára, összeolvasására, szó szerint közös nézőpontjára már Radnóti Sándor is felhívta a figyelmet.
A kötet írásait, méltatásait és az elemzések sorát záró két mélyinterjút olvasva még mindig úgy tűnik számomra, hogy a Lengyel-szövegek olvasását és értelmezését nem lehet abbahagyni. Művei tágas csarnokok és zegzugos utcák egyszerre, amelyekben mint városi flâneurök, kedvünkre kóborolhatunk, ahogy Lengyel hősei is teszik az elbeszélésekben, a Mellékszereplők-ben, a Cseréptörés-ben, a Macskakő-ben. Kószálunk, kódorgunk, lézengünk, lófrálunk az életműben, persze nem teljesen céltalanul, s közben megállunk egy-egy részletnél, visszanézünk, továbbmegyünk, megfigyelünk, tapasztalatokat gyűjtünk, s mi magunk is megéljük és megértjük a várost, a dolgokat. S mindeközben szemmel tartjuk, mint Dajka doktor a zongorást, szüntelenül figyeljük a mesélő embert, aki ennek a városnak közepén, tetején ül, s mondja a magáét.

 

Jegyzetek

1. A kötet bemutatójának szerkesztett változata.
2. „Tágas, szellős csarnok legyen a történet, lehessen benne ellakni, nézelődni, ide-oda járni.”