Szűcs Teri

ELVISELHETETLEN KÖNNYŰSÉG

Turi Tímea: Jönnek az összes férfiak
Kalligram, Pozsony, 2012. 114 oldal, 1900 Ft

Kritikus líra; szirupos kímélet nélkül hántja le a szerepeket, amelyeket önkéntelenül, félelmünkben vagy társadalmi nyomásra magunkra húzunk: nyelvi szerepeinket és nemi szerepeinket. Így lehetne összefoglalni a Jönnek az összes férfiak eddigi recepciójának legfontosabb megállapításait. Nagyszerű látni, hogy ez a kortárs verskötet megkapta a megérdemelt figyelmet – Csobánka Zsuzsa, Borbély Szilárd, Lengyel Imre Zsolt és Sántha József1 írásait tartom a legkiemelkedőbb elemzéseknek. Csupán néhány következtetést és reflexiót szeretnék melléjük helyezni.
A kíméletlenség Turi Tímea kötetében mindenekelőtt azt jelenti, hogy az én, aki ennek az egyes szám első személyű versbeszédnek a foglalata, önmagához kegyetlen. De ettől megszólalása nem válik heroikussá, tragikussá; épp azért talál célba, és épp azért találja el az olvasót, mert olyannyira ismerősen – sajátunkként – hangzik. Turi Tímea elbeszélői tónusú, már-már regényszerű nyelvet alakított ki, a bölcseleti líra és a töprengő kamaszversek fordulatai-val és árnyalataival – hangsúlyosan mestersé-ges és mesterkélt, mégis életteli beszédimitá-ció jött így létre. Az Őszinteség című vers el is helyezi, mikor és hogyan, honnan (nem) szólal meg ez a beszéd:

„Az őszinteségnek nincsen nyelve.
Nincs életed, ha nem beszéled,
de ha már kimondod, nem az.
Minden szó hasonlat. Mint egy hasonlat, olyan.
De minden hasonlat hazug. Nem az igazsághoz
képest, csak ahhoz mérve, amit mondani próbál.
Viszonyítás nélküli elhajlás.
A kifejezés hirtelen vágya szüli, amihez képest
nincs kifejezés. Az őszinteség a beszédre utalt,
de nincsenek szavai. Itt-ott híg, máshol értethetetlen.”

Vagyis ez a líra nem arra vállalkozik, hogy az őszinteség hiányzó nyelvévé legyen. Inkább a beszéd erőfeszítését mutatja meg, ahogyan az őszinteséget körüljárja, körülírja, de minden igyekezete ellenére mellébeszélés marad. A Jönnek az összes férfiak hangja „ismerősen” cseng: így beszél az, aki udvariasan és szofisztikáltan próbálja kiiktatni a közénk ereszkedő csendet, hogy az ne nehezedjen ránk; bölcs csevegőként releváns kérdéseket tesz fel, „végső” kérdéseinket akár, de mindeközben hallja, tudja, hogy az őszinteség ideájával szemben alulmarad, mondandója célt téveszt, hangja remeg, hamis.
Érdekes, hogy mindez versben mutatkozik meg. A célra tartó és célt tévesztő hang kudarca inkább epikus téma vagy drámai. A költészet hagyományos szerepét éppen e kudarccal való szembefordulásként gondoljuk el: olyan vállalkozásként, amely a nyelv minden akadályon és lehetetlenségen túli diadalára törekszik a zenei, képi, asszociációs potenciál felszabadításával. Turi Tímeánál viszont nincs szó semmiféle felszabadulásról vagy felszabadításról. Ez a radikalitásával egyáltalán nem tüntető líra éppen abban radikális, hogy tudatosan kerüli a metaforát, nem használ és nem hoz létre olyan nyelvi struktúrákat, amelyek transzcendálhatnák a szöveget. Így marad ez a költészet a szüntelen beszéd kudarcának színhelye, ilyen értelemben kíméletlen önmagához (– és mégis: őszinte).
Ha a beszéd mindig saját kudarcával szembesül, akkor nem válik beszélgetéssé, magánya (a magány) feloldhatatlan állapot. Ezt sem tragikusan közli a Jönnek az összes férfiak, hanem tényként, avagy finom iróniával: közhelyként. Ahogy a feszesen komponált versbeszéd kizárja a nyelv költői önmegváltását, átlényegülését, úgy záratik ki az az egzisztenciális lehetőség is, hogy megszólalásaink közhelyességétől, ettől a szüntelen nehézkedéstől megszabaduljunk. Turi Tímea versei ebben a kötetben a szabadság lehetőségét járják körül, keresik a nehézkedés nélküli vágyat, az el- és feloldódást – ami nincs. Még akkor sincs, ha létrejön a kapcsolat – Turi Tímea kötetében: – nő és férfi közt, női és férfitest közt. Ahogy számos recenzens, úgy én is azt gondolom, hogy a (szerelmi) viszony és a nemiség ilyen módon való láttatása precedens nélküli a magyar irodalomban – a megfigyelő pozíciójából megszólaló, a férfitestet néző, a férfi szépségét leíró női hangnak nincs hagyománya. A férfival és a férfitesttel való szenvedélyes találkozás momentumairól természetesen olvashatunk Takács Zsuzsánál vagy Rakovszky Zsuzsánál, hogy csak két igen fontos szerzőt említsek, de lírájukban a viszony inkább viadalként, az egyenrangúság ritka és múlékony fölszikrázásaként vagy épp alulmaradásként ábrázolódik – és Tóth Krisztina lírája is inkább ezt a megközelítésmódot viszi tovább. Turi Tímea verseiben a megszólaló „a férfiakról” beszél, és szemlélődik. Meglepő képzettársításnak tűnhet: erről az erős poétikai gesztusokat kerülő líráról Petri jut az eszembe. A hétköznapi nyelvhasználat lírai nyelvvé való átdolgozása, a tartózkodás a metaforizálás nyújtotta enyhülettől, a metafora apoteózisában megképződő reménytől – ezek a sajátosságok is hozzákötik Turi Tímea kötetét és költői gondolkodásmódját a Petri-hagyományhoz. De ennél fontosabb az, hogy a Petri-féle, „nőkre” vetett pillantáshoz hasonló tekintet vetül itt „a férfiakra”, és igyekszik felmérni, kik ők, milyen velük, milyen lenne nélkülük, lehet-e nélkülük. Turinál: nem lehet. Ahogy Petrinél se lehet nők nélkül. A Petri-féle tekintet bevallottan és elkerülhetetlenül férfipillantás. Turi tekintete is tárgyiasít, felmér – ez az előzmény és hagyomány nélküli női tekintet, megszólalás nem kapcsolódik beazonosítható társadalmi szerephez, mert ilyen női szerep még nem képződött meg. A rezignált megfigyelő nem küzd az egyenlőségért, identitásának és különállásának tudata szilárd és megingathatatlan. De mégsem birtokolja önazonosságát, már csak azért sem, mert nem érti önnön nőiségét és a nőiséget. Ha a nőnek nem csupán az a szerep jut, hogy múzsa legyen, vagy a férfit visszatükröző felület, vagy egyenlőségért küz-dő ellenlábas, akkor micsoda, kicsoda a nő? Ez a kérdés teoretikusan is érdekli Turi Tímeát, ahogy kiderül abból az interjúból, amit Borbély Szilárd készített vele: „A kortárs magyar irodalomban, úgy látom, két stratégia teremtődött meg az író nők számára: vagy megfeledkeznek arról a helyzetről, hogy voltaképpen nők, és belefeledkeznek egy univerzalista beszédmód ígéretébe, vagy megszédülnek a saját különbözőségüktől, és a különbözőségük tapasztalatát általánosítják. Mind a két stratégiát mélyen átélem, megértem, és mégis félek tőlük: jó volna találni egy harmadik hangot. Megpróbálom másként mondani: nem hiszek az univerzalizmusban. Nem hiszek abban, hogy van egy nem nélküli emberi lényeg, és abban sem hiszek, hogy pusztán a nemiségem általánosítható tapasztalatokban részesít. A személyesben hiszek, az esetleges és az esendő erejében, abban, hogy az írásnak van, lehet személyessége. És ennek a személyességnek van neme, úgy hiszem, az írásnak így van: közvetve.”2 A versek persze radikálisabban, olykor önkínzóan, néha provokatívan kérdeznek rá arra, hogy mi az eredendően női, és mi a konvenciók, kényszerek, szokások diktátumaként megképződő nőies, mi a saját, és mi mentén válik el a hagyomány nagy párosa: az „emberi” és a „férfi(as)”: „A migrén tesz nővé.
És a hisztéria. Minden / másom olyan férfias. Titkos életem: fólia. / Számomra is meg-megfejthetetlen.”
(A szavak árulása.)
Végül néhány mondat a kötet záróverséről. De előbb érdemes hangsúlyozni: a Kalligramtól olyan könyvtárgyat kaptunk, amely szellemes és míves lírát ígér kapcsolatokról és szexualitásról – női szemszögből; s a kötet természetesen ezt az ígéretet is teljesíti. Ugyanakkor a zárlat, a Szép Ernő a Molnár büfében című vers a maga árnyalatgazdag módján az utóbbi évek magyar költői termésének egyik legkeserűbb darabja. A nőiséghez, identitáshoz, felnőttséghez fűződő dilemmák most, végül, egy férfijel körül kristályosodnak ki. A férfijel az Emberszag ideje után elhallgató Szép Ernő némasága, rezignációja, híres „voltam”-ja:

„Minden, ami voltam, most leszek.

A képek kifakulnak, és senki nem fog emlékezni arra,
amit én láttam. Hogy mások hogyan engem.
Munka volt, hogy éltem. Édes isten, milyen jó, hogy
annyi mindenen, hát, túljutottam.
Hogy nem kellett tovább gyereknek lennem,
nem kell készülnöm az emlékezésre,
nem kell már várnom, mi vár rám, milyen élet,
ahogy rég látott rokon vár az állomáson.

Vége. Ami van, csak ráadás.
Épp úgy, mint a boldog szerelem.”

A Szép Ernő alakjához fűződő rezignáció, a néma tanúság Turi Tímeánál a jelen létállapota – de nem a múlt feldolgozhatatlan terhétől némul el a vers, és végződik be a lét mint történet, hanem attól, hogy nincs valódi teher, nincs esemény, nincs változás, nincs kitörés a jelen időből. A „boldog szerelem” happy endje után maga az élet következik, elviselhetetlenül és verbalizálhatatlanul, tehát némán. Azt hiszem, rég nem koppant úgy a „boldog”, mint itt, az utolsó sorban.

 

Jegyzetek

1. Csobánka Zsuzsa: A férfitabu. Irodalmi Jelen Online, 2013. 06. 16.; Borbély Szilárd: Az összes és a részleges. A Vörös Postakocsi Online, 2013. 02. 04.; Lengyel Imre Zsolt: Beszédtöredékek a szerelemről. Apokrif, 2012/4.; Sántha József: Egy boldog kritikus. Műút, 2013/041.
2. Félmosoly és legyintés. A Vörös Postakocsi Online, 2013. 01. 30.