Sárközi Mátyás

A KÖVESI-KOLLEKCIÓ

Molnos Péter: A titkos gyűjtemény
Kieselbach Galéria, 2013. 240 oldal, 8000 Ft

Műértők köreiben kivételes érdeklődést keltett 2013 végén egy mindössze néhány napig megtekinthető kiállítás a budapesti Kieselbach Galériában. Váratlan hirtelenséggel került elő rejtekhelyéről az 1981-ben elhunyt Kövesi István mészáros eddig szinte teljesen ismeretlen, gazdag műgyűjteménye, amely tartalmaz jó néhány korszakos jelentőségű festményt is. A gyűjtő tizennégy éves korában, apja mellett, a vácrátóti mészárszékben tanulta ki a mesterséget, 1939-ben munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben Mauthausenbe hurcolták, három testvére meghalt, ő túlélte az üldöztetéseket. Visszatért a szakmá-ba, de az üzletet államosították, így a kőbányai növényolajgyárban lett segédmunkás. Új élete 1957-ben vette kezdetét. Mikor az izraelita hitközség kóser hússzékének a vezetője, Grüner Endre disszidált, Kövesi István vette át a Csanády utcai hentesüzletet. S hasznos ötlettel növelte a jövedelmét, a feleségével otthonában készített üveges savanyúságokat: kovászos uborkát, csalamádéval töltött zöldparadicsomot, az állami boltokban nem kapható csemegéket. Meggazdagodott. Egy barátjától kapta a hasznos tanácsot, hogy a műgyűjtés a legjobb befektetés, kövesse a jól kereső és művészekkel barátkozó orvosok, mint például az írókat gyógyító Tompa Kálmán, a gyermekgyógyász Gegesi Kiss Pál vagy a fogorvos Kunvári Bella példáját, vásároljon festményeket. Lásson neki a gyűjtésnek mielőbb, mert a professzorokkal már komoly versenyre keltek a maszek kisiparosok: Barna Jenő, a Keleti pályaudvar-közeli táskás egy gazdag kötőssel cserélgeti a Vaszary- és Czóbel-képeket a Luxor kávéházban. A kitelepítettek lakásaiból kincsek kerültek elő, a nagypolgárok szorultukban sorra adják be a festményeket a Bizományi Áruház Vállalathoz, olyannyira, hogy a BÁV immár árveréseket rendez. Az árverések iránti megnövekedett érdeklődés következtében nagyobb helyiség után kellett nézni, a BÁV 1969-től a MOM művelődési ház nagytermét vette igénybe.
Kövesi István megfogadta a tanácsot. Jó érzékkel válogatott a gazdag felhozatalban, szívesen hallgatott a BÁV-nál dolgozó művészettörténészek és becsüsök szakvéleményére. Szerényen élt, kuporgatta a pénzt, s végül már volt olyan aukció, ahol 160 ezer forintot költött.
A képek sűrű sorokban függtek a lakása falain, vagy stószolva álltak a falak mentén. Míg Tompa Kálmán doktor büszkén mutogatta gyűjteménye vásárolt vagy gyógykezelésért kapott kincseit a barátoknak (egy „Giorgione-tájkép” volt a szeme fénye, amelyről sajnos idővel kiderült, hogy nem Giorgione műve), Kövesi nem engedett avatatlan vendéget a belső szobákba. Még tanácsadója, Kolozsváry Mariann sem jutott tíz éven át a konyhánál tovább.
A jó szemű, rámenős mészárszékvezetőt egyre hevesebben kapta el a gyűjtés láza, megtanulta, hogyan lehet árverésen vagy galérián kívül, kéz alatt vásárolni, s miként teremthet kapcsolatot művészekkel vagy művészözvegyekkel. Kollekciójába pompás darabok kerültek. Csak egy példa: 16 000 forintért vásárolta meg azt a korai, fauve-os Ziffer Sándor-csendéletet, amely nemrég a párizsi Musée d’Orsay magyar festészeti kiállításának az egyik gyöngyszeme volt. Anna Margittal éveken át állt üzleti kapcsolatban, a kortárs nyugati művészet által inspirált s emi-att mellőzött festőművésznő tucatjával adott el Kövesi Istvánnak képeket, rajzokat a saját anyagából és koncentrációs táborban megölt férje, Ámos Imre hagyatékából. (Grafikai lapokat varázsolt elő az ágyneműtartóból.)
Molnos Péter, a Kieselbach Galéria állandó katalógusírója és művészettörténésze újból alapos munkát végzett, a szép kiállítású kötet bemutatja és részben kommentálja a gyűjtemény anyagát, még az abból eladott, máshová került festményeket is.
Rippl-Rónaitól tizenhárom kép található a Kövesi-gyűjteményben. Megkapó egy atipikus tájkép, melyet a művész akkor festett, amikor barátja, Aristide Maillol 1899-ben meghívta a családjához, a katalán vidékre. A teraszos műveléssel megmunkált, széles domb alján hajladozó figura Ferenczy Noémi gobelinterveit idézi emlékezetünkbe. Ez a Rippl-Rónai-mű nem volt népszerű, mert nem volt tetszetős. Szilágyi Sándor sírkőfaragó az 1934-es hagyatéki aukción vásárolta, és valamikor a kádári időkben adta el. Ma teljes szépségében értékeljük a kvalitásait. Kövesihez került a jellegzetes Lazarine papagájjal-portré is, a festő feleségéről. Ez már színes, csendéletes, enteriőrös főmű.
Kövesi István szinte újra felfedezte Perlmutter Izsákot, akitől tíz képet vásárolt. Genthon István nem méltányolta a festőt. Ezt írta: „Egymás mellé dobott, éles színei felelőtlen tarkaságban állanak össze.” Épp a merev Perlmutter-képek rontják a festő hitelét, míg a laza kompozíciói, az „egymás mellé dobott színekkel” mestermunkák, jelzik: mit tanult a jómódú fiatal művész Párizsban, majd pedig mire inspirálta az, hogy egy ideig Hollandiában élt. Minél szabadabban komponál, annál meggyőzőbb. Perlmutter 1932 tavaszán tüdőgyulladásban halt meg. Vagyonát a zsidó hitközségre hagyta, ebből alapították meg a Zsidó Múzeumot. Leánya az első világháború idején egy perzsa főherceghez ment feleségül, hamar megözvegyült. Ahmed Al Mirzáné bérházat örökölt, az Andrássy út 60. épületét. Naiv módon a szervezkedő nyilas pártnak adta bérbe, így lett ez 1945 után ÁVO-központ, miközben a perzsa főhercegnét kitelepítették Domoszlóra répát kapálni. Haláláig ott élt. Mit sejtett minderről ő, a finom vonású leány, aki Perlmutter 1929-es portréján ábrándosan mosolyog?
A Vaszary-anyag különlegessége az 1900 körül született Mercur-plakátterv, toulouse-lautreci minőségű, sárga-kék-fekete grafika, valamint a „Corrida”, a spanyol bikaviadal-élmény. Vaszary János Modell című képe korábban Nemes Marcell híres gyűjteményében szerepelt. Ő dúsgazdag szénkereskedő volt a virágzó magyar kapitalizmus idején, neki El Grecóra, Goyára, fél tucat Cézanne-ra, Renoirra, Gauguinre is telt. Kövesi Istvánnak a kádári időkben ilyesmire nem.
Kövesi rendszeres Fillér utcai látogatásai a pénzszűkében lévő Anna Margitnál igen eredményesek voltak. Jelentős műveket vásárolt, és személyes dedikációkat is kapott. Tizenegy Ámos Imre-kép került a gyűjteményébe, például az imaszíjas fej az átszellemült ifjúról.
Ízlések és pofonok különbözők – szól a mondás, de nem kizárólag ízlés kérdése, hogy saját kánonunkban hová sorolunk egy-egy művészt. Besorolásomban a nagy sikerfestők, akiknek a műveiből Kövesi István természetesen nem mulasztott el vásárolni, tetszetősségükkel, kérdéses mélységükkel többnyire az általános értékelésükön alul kapnak helyet. Kieselbach Tamás pontosan tudja, mi az európai mércével mért, meggyőző művészi alkotás, és azt is, hogy mi mennyit ér vagy érhet. Lehet, hogy nem veszi tőlem jó néven, ha nála kevésbé értékelem a tarka és bravúros Aba Novák-kompozíciókat, Kádár Béla túlzott sokféleségét, Scheiber Hugó németes utánérzéseit. Azt pedig valószínűleg nem bocsátja meg nekem, hogy Bortnyik Sándor, a korábbi reklámgrafikus, számomra éppoly mesterkélt – bármily jól komponáljon is –, mint explakáttervező társa, Victor Vasarely. Elek Artúr látta úgy a Bortnyik-műveket, mint én: „Öncélú újszerűségről, steril architektonikus merevségről” írt képei láttán. Műkereskedelmi szempontból persze szenzációt jelent, hogy a Kövesi-gyűjtemény megtekinthetősége révén korai, rég nem látott Bortnyik-képeket lehet elemezni. S az is fontos, hogy ha Kövesi nem teremtett volna személyes kapcsolatot az idős mesterrel, ezek a Bauhaus ihlette értékes kompozíciók javarészt külföldre kerültek volna.
Molnos Pétert bizonyára szorította az idő a hasznos és pontos Kövesi-katalógus szövegének megírásakor, nem írja le a gyűjtemény néhány kiemelkedő remekművének keletkezéstörténetét, de említhetjük, hogy e nem mindennapi kollekcióban ott találjuk Ferenczy Károly Ökörcsorda című érdekes, szép képét, Egry József egy 1908-as és egy 1930-as fontos alkotását, élvezhetünk továbbá egész sor elsőrangú Mednyánszkyt, egy tipikusan misztikus Gulácsyt (Fehérgyöngyös lány), és olyan nagy festők munkáit sorolhatjuk, mint például Derkovits, Szőnyi, Berény, Barcsay, Czóbel és Csók. Amikor elmulaszthatatlan alkalom adódott, Kövesi István akár Lotz Károly-képet is vásárolt, bár ez kevéssé illett a gyűjteményébe. Ha műalkotások helyett aranyba, ékszerbe fektette volna a pénzét, a neve nem maradt volna fenn. S nem telt volna megelégedett öröme abban, hogy otthonában a kanapén ülve élvezte nagy mesterek istenadta tehetségét.