Radics Viktória

BIZSÓK SZEMÜVEGE AVAGY A PERIFÉRIÁS LÁTÁS

Szépségének szerelmese – a Párhuzamos történetek harmadik kötetét lezáró, azaz a regényt a legvégén felnyitó fejezet nem elbeszélés, nem is novella, hanem egy megrendítően – a korábban olvasottakat megrendítőn – szép prózakompozíció, melyben különböző textúrák vannak összeöltve, s végül az egészet nemcsak úgy értjük, mint narratív művet, hanem mint szöveglátványt. A három kötet utolsó képe, a coda is egy látványt mutat fel, melyet valószínűleg senki más nem lát, csak az író meg az olvasó: „a folyó tükre a mennyezetre verte föl a fényt, amit a párákban fölkelő naptól kapott. | Sötét foltok reszkettek benne, a nyárfák leveleinek könnyű árnyai”.
Ismerjük Nádas Péter fény-árnyék fotóit, ez mintha közülük való volna, szavakkal leírt fénykép, a fénynek a képe a szó szoros értelmében is, hiszen napfényt és árnyékot mutat, semmi mást, gép-telen képet, és még meta-fény-kép is, amennyiben a látvány eredetéről beszél. A négy elem ez az origó: a nap, vagyis a tűz, a folyó, vagyis a víz, a fa, vagyis a föld és a pára, vagyis a levegő. És ott van még a reszketés is, mint ami az élet.
A négy elem itt spirituális formában van jelen – könnyű már, nincs földi súlya. És megjelenik a tükör, a tükröződés, ami az egész regény egyik főmotívuma és szervezőelve, de itt már az sem antropo-formában. Kirí a mondatból a mennyezet szó, mivel egy lakókocsi teteje az, és különös ironikus többlettel fölébred a szóban a menny, amit az előző bekezdésekben emlegetett az elbeszélő. A fény verődése, reflexe és többféle értelemben a betörés, kitörés, megtörés, átszakadás, gátszakadás pedig a Párhuzamos történetek metafizikai történéseinek lyukas vagy lebegő, máskor felnyíló-visszazáruló nem-helye (atoposza) a világban és/vagy a szubjektumban.
Meglehet, bár erre természetszerűleg nincs bizonyíték, hogy Tuba János lelke távozik a kis ablakon át. Azonban az is lehet, hogy öröm köszönt rá; csupán annyit tudni, hogy „valami rendkívüli történik”, csak azt halljuk, hogy „feszültséggel teli csönd” van, s hogy a békésen alvó, egyébként is nyugodt természetű és bátor férfi megrándul, fölriad, fölnyitja a szemét, és „látta, amit látott”.1 Miért nem írja le Nádas, hogy mit látott? Mint aki nem akarja eldönteni a hőse sorsát, mint aki a remény számára2 is nyitva kíván hagyni egy kicsi ablakot, mint aki végül nem kíván dönteni jó s rossz, bukás s menekvés felől. Az biztos, hogy életben hagyta az Óriást.
A szűk lakókocsiban hason fekvő Tuba fölriadásának pillanatában vagy azt látta, aki bejött az ajtón – ha ugyan bejött bárki, erre sincs bizonyíték –, vagy az ablakot, amelyen bejött a fény, s ez esetben talán hangot hallott, talán megszólította őt valaki. Ezt a regény végi bizonytalanságot a fény-kép sem oldja fel, a pára, a „menny” és a fény szavak azonban a lélekre utalnak, mely sosem, álmunkban sem stabil, hanem többé-kevésbé mindig reszket, nyugtában is. Nádas Péter fotográfiái épp ezt a reszketést képesek ábrázolni.
S ha nem ki-, hanem berepül valami a fényjátékkal? Akár valamiféle angyali üdvözlet – hiszen hajnal van? Hogy ebben az utolsó regénypillanatban balsejtelem fogja-e el, netán jót remél vagy közönyt érez, az az olvasó diszpozícióján múlik, a szerző nem erőltet sem ilyen, sem amolyan végkifejletet.
Szó, mi szó, Tuba Jánost eddigre már megszerettette vele. Az elbeszélő ebben a fejezetben meleg fényben láttatja ezt a szereplőt. Nemcsak szép, hanem jó eszű is, és szemlátomást saját erkölcsi értékrendje van. Tudja, amit tud. Nyugodt, harmonikus karakter, mértékletes, békeszerető ember képében tűnik föl. Eszményi férfinak látszik, és tudjuk, hogy Kristóf számára valóban ő az eszménykép. Az elbeszélő „átveszi” Kristóftól az Óriást, és az utolsó fejezetben realizálja őt, életet lehel a figurába, aki Kristóf esetében sematikusnak3 is mondható, hisz a fiú a húszforintos bankón látható grafikához hasonlítja, és egyébként is alig látja őt a margitszigeti éjszakában, össze is keveri egyszer valakivel, hallani meg nem hallja a hangját. Az elbeszélő itt valóra váltja az álmot, és a fiú képzeletében elhalványuló alakból hús-vér embert, egyéniséget gyúr. A regény végén megjelenő Tuba János ajándék az olvasónak, a sok-sok rokkant, sérült, sebesült, tébolyodott és neurotikus után, a sor végén, utolsónak. Kristóf képzeletében apollói és dionüszoszi figuraként is él, bár halvány sejtelmei vannak arról, hogy az óriása a való életben cigány munkás lehet, aki talán még írni sem tud. Nem foglalkozik azonban ezzel, mert rájön (a margitszigeti kalandja filozófiai kaland is), hogy a valóságban az óriás nem lehet az övé, még csak nem is találkozhat vele, hogy kettejük szerelmes élete csak a képzeletben lehetséges, és azt is tudja, hogy ez nem semmi. Hogy a képzelet is valóság, az a regény egyik fontos tanulsága; a valóság ártó vagy jótét része – olykor életfönntartó, máskor meg gyilkos erejű.
A mi képzeletünkön múlik, hogy a végén „legyilkoljuk-e” Tubát, vagy „életet adunk” neki. Netán dekonstruáljuk a Nagy Másikat. Vagy nem csinálunk semmit, és akkor a mulasztás bűnébe eshetünk, mint Bizsók, aki úgy csodálja ezt a férfit, mint mi, de nem képes megtenni azt a gesztust, hogy közösséget vállaljon vele, betöltse ezzel az emberrel az életvilágában „üresen maradt helyet”, konkrétan nem hívja át őt a lakókocsijába, ahol van hely, hanem ott hagyja a többi cigány munkás közt a „gettóban” tipródni. Hol tud, hol meg nem tud mégsem úgy gondolni rá, mint társára, testvérére, felebarátjára.
Bizsók, a művezető, ahogy az elbeszélő megrajzolja, derék ember. Ha Tuba János alakját elsősorban a külső-belső szépsége teszi ragyogóvá, akkor Bizsók Istvánt az erkölcse emeli ki. Nádas Péter az erkölcsöt Bizsók példáján működésében mutatja fel, nem szentenciózusan. József Attilával szólva: „erőlködik ám az erkölcs / zsigereim zsugorgatja…” – miként ebben a versben, az erkölcs Nádasnál is az egész testben és a lény teljes mivoltában ott munkál, nem egy könyv az agyban, nem olvasható el, és nem vágható be. Ha igaz az állításom, hogy a Párhuzamos történetek főtémája a bűn, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy az etikai dimenzió ugyanolyan fontos benne, mint mondjuk a test „fölnyitása”, csak míg az utóbbi látványos, botrányosan szenzuális, az előbbi nehezebben megragadható.
Mert ugyan részben és összezavarodva megvannak még az erkölcsi fogalmaink, de mit jelentenek, és az életünkben az, ami a jelentésük, a tartalmuk, az értelmük, hogyan funkcionál? Bizsók igazságos, ésszerű, kötelességtudó, megbízható, tisztességes, becsületes, egyenlőség- és testvériségelvű, szolidáris, körültekintő, óvatos, józan ember hírében áll, és az is. Ő az egyetlen szereplő a regényben, akinek a híre, az, ahogyan mások látják és ő maga nagyjából megfelelnek egymásnak. Kisember, aki nem rí ki, parasztból lett munkás, nemcsak erőteljes, hanem ügyes, finom kezű is, jól ért az öreg gépekhez, nyilván mindent meg tud javítani (mint amilyen az én apám volt). A szexuális életéről ezúttal az elbeszélő alig mond valamit, nemcsak azért hallgat erről most, mert alkalmazkodik az ebben az életvilágban érvényes szemérmességi szokásokhoz és a megkövetelt tapintathoz, hanem azért is, mert nincs mit mondani róla, nem érdekes. Ez az élet nem libidóvezérelt, nem erotikus, hanem mindenekelőtt etikus, nárcizmustól mentes, extrovertált; nem magát a világba kilökő (eksztatikus), hanem a világot magába fogadó (empatikus).
Bizsók alakja az összes többi regényfigura ellenpontja, akárcsak Tuba, az utóbbi az erotikus-érzéki, az előbbi pedig a morális-etikai sarokpontban.
Közönséges, egyszerű, hétköznapi ember pedig, motoznak a fejünkben a hibás fogalmak, amelyek elterelik a figyelmünket személyiségének csöndes rejtélyéről. Bizsók Istvánból még sincs sok, és kisember a gyilkos is, közönséges ember a smasszer is, az elnök is, átlagember a „városi idióta” is. Bizsók kiváló egyén, s a kiválóság olyan fajtáját képviseli, amire nekünk már nincs megfelelő szavunk, talán már képzetünk sincs róla. „Mintha a lelke ismeretének jutott volna egyszer a birtokába”, írja az elbeszélő Kristóf és az óriás viszonyáról, és ilyesfajta anamnézis szükséges ahhoz is, hogy Bizsók lelkületét és karakterét fölfogjuk.
Bár nekem még vannak halvány gyerekkori emlékeim, mert a falusi nagyapám hasonló típus volt, mint ez a Bizsók, még a testalkata és a haja is – ősz kefefrizura –, meg még az ókulája is, az inge is, és biztos vagyok benne, hogy a pantallója is. A második világháború őt is hasonlóképp megtörte; hajós volt, komppal vitte a katonákat a Dunán oda-vissza, mesélt is erről rövidet és véreset. Utána többé már soha nem bírt hajóra szállni, de még a Duna felé sem közelített. Szódáskocsis lett belőle, és a kis földjét művelte. Néhány holdat, gyerekként én erről az égi holdra gondoltam.
A Szépségének szerelmese című fejezetben kimondottan szép prózarészletek vannak. Tuba János gyerekkorának, neveltetésének és Bizsók háborús tapasztalatainak elmesélése mint próza olyan finom esztétikai minőségekkel ajándékoz meg, hogy a fejezetcím menten érthetővé válik. Mert Tuba meg a nagyapja nyomora, Bizsókék kétségbeesett kóválygása a háború dúlta északi tengerparton, mint próza, elnyeri a szép minőségét. „A szép alvó kategória”, írja egy versében Tolnai Ottó. Nem „holtat” ír. Az írás szőtte szépségben, akárcsak a képzőművészetiben, van valami örökkévalóság-vonzatú, noha nem tudhatjuk, ez most mit jelent, a metamorfózis érezhető csak, ahogy a testi és lelki bú, baj, nyomor és szerencsétlenség a szavak felölelő hatására átváltozáson esik át.
Így például a borzalmas kép, ahogy a kisült szemű, lábatlan német sebesült dobálja magát, és vízért vagy halálért esedezik, Mednyánszky háborús festményeit hozza eszünkbe, és a jelenet, úgy, ahogy ábrázolva van, amint Bizsók lénye magával hozta ide, és nem is „emlékezik” rá, hanem tartalmazza már, ebből a perspektívából szép – azért, mert Bizsók legsajátabb erkölcse megfürösztötte, s mert az elbeszélő az ő szemüvegén keresztül ábrázolja.
Bizsók szemüvege külön téma, az elbeszélő nagy figyelmet szentel neki, amint Bizsók nagy figyelmet fordít a szemüvegére; az elbeszélő ugyanolyan gondosan írja le, ahogy a tulajdonosa gondozza, ahogy a szeme világát őrizgeti, óvja, törölgeti, javítgatja, becsben tartja. Nem cseréli le divatosabbra. Egy napra sem hanyagolja el.
Következzék tehát a szemüveg. „Különös régi jószág volt a kerek pápaszem. Áttetsző ingyen keretét, amely szinte szervesült húsos arcának napfénytől sötétre égett párnáival, a pusztító idő immár elsárgította. Az akkumulátor lemerül, kikopik a tengely, a mesterségesen létrehozott anyagok molekuláiban csökken az összetartó feszültség, ám az örökkévalóság vágyáról neki még akkor is nehéz volt lemondani, ha csupán egy szemüvegről volt szó. Nem magának, nem a családjának, valójában az almáskertjében és az utakon is az örökkévalóságnak vagy legalábbis az elmúlás ellenében dolgozott. | Ez a józan és sokat tapasztalt férfi évek óta csöndes küzdelmet folytatott szemüvegének természetes sorsa ellen. Saját életét nem tarthatta ilyen becsben, hiszen a fronton és a hadifogságban megtanulta nem sokra tartani, s ezért olyan körültekintő, az esztelenség határán járó óvatossággal kezelte a szemüvegét, ahogy önmagát vagy másokat soha. | Kissé nyomott orrának széles nyergén volt a legjobb helyén a szemüveg, ahol a téli hidegektől, a nyári forróságtól pusztuló anyagot a bőrének melegével, izzadó pórusainak kencéivel táplálhatta. Innen aztán fölöslegesen sohasem emelte le. Akkor sem, amikor a hideg levegőről hirtelen meleg helyiségbe lépett, és a lencse bepárásodott. Volt valamije, amire csak úgy vigyázhatott, ha a lehető legritkábban érintette. Sorsával is csupán akkor lehetett elégedett, ha nem gondolt vele.”
Ezt nevezem most perifériás látásnak: úgy látni valamit, gondoskodni valamiről, hogy ne a figyelem célkeresztjében legyen, magának a figyelemnek, a koncentrációnak a sugara ne lője szét, az ész ne lézersugarakat bocsásson ki, és ne de/kon/struáljon, ne törje szét a témáját, hanem mindig a „kontextust”, a látókör más pontjait is lássa, egyszóval a gondolat ne fegyverszerű szerszámként szolgáljon, hanem köröket fusson be, pásztázzon, körbejárjon és körülírjon, bevonjon, befogadjon, a gondolat gondoskodás legyen, és talán, Heidegger után, ha lehet, hála is.
Ilyesmi van például, amikor élő vízben úszunk, és látjuk a partokat is, a madarakat, a horgászokat meg az eget, miközben tartjuk az irányt. Vagy amikor evezünk, és ügyelnünk kell arra, hogy egyenesben maradjon a ladik, hogy pontos mozdulatokat tegyünk az evezővel, minden csapással másmilyent, de közben figyeljük a folyót, a nádast meg a szelet is.
Bizsók gondolkodásának az is jellemzője egyúttal, hogy nem egocentrikus, noha nem is önzetlen, jól tudja a saját érdekeit, melyeket szembesít magában másokéival. De nála nincs az a centripetális figyelemműködés, mely mindent magamagára vonatkoztat, mint a hasadt individuum esetében, aki leszakadt a világ ágáról, és ezért olyan, mintha a gondolataival is mindig kapadozna, maga felé, mások ellenében, magát féltve, sajnál-va és akarva. (Ezt látjuk a két szerető, Ágost és Gyöngyvér esetében, akik minduntalan a saját örvényükbe kerülnek, magukra vonatkoztatnak mindent, és hiába basznak, ha egyszer nem lehetséges nekik a másikra, egyáltalán a világra figyelniük.)
Bizsók semmit sem céloz meg a figyelmével, de sok mindent lát, amit az, aki éppenséggel az értelmével dolgozik, nem lát meg. Nem nevezhető szétszórtnak a figyelme, hiszen résen van ő, de nem a bekebelezés vagy a megfúrás a szándéka, nem magának akarja. (Miként Gyöngyvér magának akarta Ágostot, aki meg önmagát akarta fönntartani csak magának.) Elemzés tekintetében nem megy messzire, csak addig, amíg ez nem sérti a dolgok együtt- és egybeállását. Fontosabb neki a világ és az idő egybefüggésének a megmaradása, mint az elemző vágások, kiemelések és törlések. Mi van gondolkodásának homlokterében? Ezt Nádas szépen megmondja: „az elmúlás ellenében” gondolkodik és dolgozik, tehát a fönntartás (nem véletlenül útkarbantartó), a megmaradás, az óvás, a javítás, a gondviselés az a belső késztetés és csöndes pátosz, mely hajtja. Mint Pilinszky Apokrif-jában, ahol a magányos ember „szemközt a pusztulással” halad hangtalan. Ez erkölcsi szenvedély, Nádas az „örökkévalóság vágyával” hozza összefüggésbe, és ezt a homályos kifejezést el is magyarázza.
Ezt a kötést ma nehezen tudjuk megérteni, hiszen a mulandóság és a késleltetés-sürgetés, a naptár határozza meg időnket. Az örökkévalóságról csak a vallások meg a régi filozófusok beszélnek, mindennapi elménk számára érthetetlenül; a metafizika a történelem lomtárában kötött ki, és nagy adag ellenszenvet is kiérdemelt – kiérdemesült lett –, mint ami ellopja tőlünk egyetlen életünk idejét a nagy semmi kedvéért, elveti a tapasztalatot az üres fogalmakért cserébe.
Bizsóknak is vannak ilyen problémái. Az „utolsó napon” (vagyis amikor a végére jutunk a regénynek, és valami történik) elfelejti a Miatyánkot, amit egyébként minden reggel végigfuttat a fejében – e helyütt található egy gyönyörű félmondat: „a puszta szó mintegy elmélázhatott önmagán”, ismétlem, „a puszta szó mintegy elmélázhatott önmagán”, magához térhetett, eszmélkedhetett, önreflexíven, maga a szó, Bizsók koponyájában vagy hol? – és nem tudja elképzelni sehogyan sem a mennyet, problematikussá válik számára a jelölő, a jelentés pedig multiplikálódik és devalválódik, úgy, ahogy az Óriás sokszorozódott meg Kristóf szemében a perverz húszforintos bankjegyeken.4 Bizsók e percben összezavarodik, dezorientálódik, olyan lett a szájában a szép szó, „mint amit azonnal ki kell köpnie”.5
Gyerekkoromban a félig paraszti, félig proletár falusi világban ámultam-bámultam azon, ahogy a férfiak (az asszonyok nem, soha) rendszeresen kiköpnek. Ezt megfigyeltem, és néztem is, hogy van-e konkrét oka, de nem mindig volt, gyakran csak úgy. Az undorra is emlékszem, amint átfut a férfiarcokon, s a grimasz aztán e levezetéssel eltűnik, vagy csak halvány nyoma marad.
Azt kell mondjam, hogy ez metafizikai köpés: nem valamit köp le az ember, nem valami miatt vagy valamire köp, hanem az egész mindenség miatti undorát reagálja le így, és aztán nem foglalkozik vele – miként Bizsók sem –, hanem teszi a dolgát. A Párhuzamos történetek szereplőinek szinte mindegyikén átfut az ambivalens ön- és világérzékelés. Kristóf a margitszigeti ocsmányságtól és önmagától undorodik, és emlékszik arra, ahogy undorodott a halszagú pinától is, Bellardi a leszbikus szerelembe szökött feleségétől, illetve a nem a péniszre vágyó női erósztól undorodik, Madzar a tulajdon lelki zűrjeitől és az ilyenkor értelmetlenné zagyválódó világtól, Erna asszony az öregedő testének tüneteitől… oldalakon át sorolhatnám, egy undorkatalógust is tartalmaz a regény, és az undor pillanatnyi érzésből nemegyszer totálissá válik, például amikor Szapáry Mária belelöki Elisát a liftaknába, és leveti magát az emeletről, vagy amikor Kramer élete utolsó percében öklendezik, de állandó Gottliebné undora is az urától, az Úristentől meg az egész világmindenségtől, még a fénytől is.
Úgy látszik, hogy az undor minden esetben önundor egyúttal, a bennünk, az életünkben lakozó rossz/gonosz émelye és kivetési kísérlete, nem csak esztétikai karakterű (undorodás szagtól, látványtól, íztől, állagtól), hanem ugyanakkor etikai jellegű, és a rossztól való szabadulás késztetését is tartalmazza. Bizsók esetében a szó „most olyan lett a szájában, mint amit azonnal ki kell köpnie. Még leginkább arra a moszatok, algák és kagylók illatával teljes nedves homokra emlékeztette, amit az imént törölt le az ajkáról”.
Az utóbbi mondat Bizsók háborús tapasztalatainak a sűrítményét tartalmazza, cseppben a tengert, annak éjszakai arctalanságát, vészterhes félelmetességét, a „rossz végtelenség” rettenetét és az emberiség arcátlanságát. Ha az előbb azt mondtam, hogy az iszonyatos jelenetek a szöveg által széppé válnak, akkor most a fordítottját mondom, hogy a szép szöveg fölfedi a jelenetek mély iszonyatát. Amikor a regény vége felé ezt a fentebbi mondatot olvassuk, azonnal felmerül bennünk a néhány oldallal korábban olvasott háborús részlet, melyben Caspar David Friedrich tengert és romokat ábrázoló, ködös, puszta festményeit felidéző képekre rákerül a háború okozta elmondhatatlan szenvedés, fájdalom és kétségbeesés sötét rétege, és eltünteti azok idilli pászmáit. Ezeket a képeket és színeket látván talán megsejdítjük, mi is lehet az az elmondhatatlan, amibe belegondolni sem lehet.
Bizsóknak nincsen „emlékezetkultúrája”, nem látogat múzeumokat és emlékhelyeket, nem ápolja, dehogy ápolja, nem kultiválja a háborús emlékeit, hanem hűsége van, az sem mint megfogadott elv, hanem mint lényének benső valósága: „Ébredésével őrizte álmát, s múltját őrizték álmai.” Itt az álom nemcsak álomképeket, hanem éber álmot, révedést és félálmot, merengést, tűnődést is jelent, tehát az önkéntelen emlékezést is, az emlékeknek azt a bele-, átolvadását a jelenbe, annak homályába, hátterébe, amit mindannyian ismerünk. „Ha minden idő örökké jelen, / úgy minden idő helyrehozhatatlan”, érezheti Eliottal együtt Bizsók, miközben mégis a helyrehozáson munkálkodik: ez az ő legsajátabb paradoxona.
De mire vonatkozik a hűsége? Az elbeszélő szerint ezt nem tudta volna megmondani, és ő sem mondja meg helyette. Kiemelt figuraként szerepel Bizsók emlékeiben Fervega, a szakaszvezetője, akivel az északi-tengeri „végórákat” – amelyeket ő túlélt – együtt szenvedték meg mint bajtársak. Bizsók nem tudja, mi lett ennek a jó katonának a sorsa, de tizenöt-tizenhat éve vágyik arra, hogy mindazonáltal valamiképpen a tiszteletét tenné neki6 – állandóan óhajtja, hogy élne, éljen. De a hűsége nemcsak erre a katonatársra vonatkozik, aki a háború végén az utolsó percig igyekezett észnél lenni az embertelenségben, és az abszurdumig cselekedni, hanem a tapasztalatra is, a háborús tapasztalatra, mely több mint egyéni, ez valamilyen közös7 terület – és ismét a regény egy fontos kérdésénél vagyunk. Találkoznak-e mégis valamiként a párhuzamosok? Tudunk-e még egyáltalán róla, rá tudunk-e eszmélni arra, ami közös, ami kettőnket, hármunkat, sokunkat, mindannyiunkat nem mellékesen érint? Akkor is, ha időben vagy térben vagy mentálisan távol esik tőlem, tőled? Ha csak a magunkra vagy a családunkra, a nációnkra záruló privát világról tudunk, akkor ebből egyenesen következik a depriváció, a banalizálódás, a kirekesztés/kirekesztődés, a depresszió, az elidegenedés és az idiotizmus is. A kanti gondolkodó, értelmet kereső ész (Vernunft) pórul járása. Van e valamilyen közös, túl a boldogtalan individuumon, vagy, ahogy Ágost gondolja, kinek-kinek „önmagába zárva kell élnie és halnia”?
Szemzőné, a pszichoanalitikus „archaikus közösről” beszél, „amelytől senki sem szabadulhat”, de nem mondja meg, hogy mire is gondol, csak az őserdő metaforát használja. Kristóf állati érzéket emleget, és ugyancsak a test archaikus realitásáról gondolkozik, a különös, sötét némaság legaljára merészkedve. Gyöngyvér a hajnali elszenderedésben végre rálel egy közös testi érzetre, mely Ágosttal talán mégis összeköti, és rettenettel tölti el, hogy ez talán soha többé nem fog megismétlődni. (Bizsókról írja az elbeszélő, amit maga Bizsók akkor nem tudhatott, hogy „az üresen maradt helyet… soha többé nem tudta kitölteni” – kiemelés tőlem.) Madzar az univerzum szerkezetét tanulmányozva a geometriában, egy magasabb rendű szerkezetben vél rátalálni valami közösre. Aztán itt van Bellardi, aki hamis közössel hozakodik elő (összeesküvés-elmélet), meg Von Schuer, aki a rasszista közöset találta meg.
Bizsók nem sokat agyal ezen, viszont hűségesen magában hordozza azt a közöset, amelyre katonakorában, a történelem dögszagú kútjában talált rá, és aminek a mennyek szóban rejlő vagy abból épp kivesző szépség az ellenpontja. A háborúból nemcsak a halálos szenvedés és kétségbeesés, a totális kiszolgáltatottság és a nekidühödő bestialitás élményét (és ennek közösségét) hozta, hanem a megosztott, bizonyára nem jó illatú testmeleg emlékét, valamint a pusztaság és a könyörtelenség határtalan metafizikai élményét is. Nádas itt olyan tájképeket fest, melyek a szárazföld és a tenger pusztaságát egybemossák a sötétben, és az embert parányivá zsugorítják vagy eltüntetik benne. Ezeket a tájakat a benne caplató bakák szemében a hátborzongató idegenségük teszi káprázatossá, vizionáriussá, az elbeszélő által ábrázolt tájak esztétikai értelemben vett szépsége pedig túlemeli a puszta tájat a katonatörténeten, transzcendálja azt. Azonban ezt a szövegszépet ritmikusan, minden második-harmadik mondatban átlyuggatja a háborús realitás ember által okozott és elviselt vagy el nem viselt szerencsétlensége. A regényben ismételten felvöröslő alkonyleírásokat itt a torkolattüzek felvillanásai ellenpontozzák és nyitják fel vele a történelem rémidejét.
Bizsók katonatörténeteket mesél a tábortűz mellett a többieknek, mi viszont ezeket az elbeszélő interpretációjában halljuk, mely a mesélő elmondani nem tudott belső érzéseit és képeit is közvetíti. Így érthetjük meg jobban Bizsók mentalitását, melynek középpontjában mindig ott van, akkor is, ha nem figyel rá, a Pilinszky-féle kráter, egy menthetetlen sebződés, amit továbbgondolni sem lehet, mert az emberi észt is megtépte. Mondhatni, egyfajta negatív univerzum kicsinyített mása ez a semminél is rosszabb, brutális káosz, amit ez a munkásember magában hordoz, és pontosan erre építi az erkölcsét, mert ebből kiindulva törekszik, túlélőként, az egyenlőségre, testvériességre és az igazságosságra – még ha ezt nem is éri el mindig –, és ez a napi késztetés teszi a maga számára elviselhetővé, mások számára pedig megszokott bámulat tárgyává a jel(enték)telen életét.
Azt mondja egy helyütt az elbeszélő, hogy Bizsók javakorabeli férfiként is a tarkóján érzi az apja szigorú tekintetét. Könnyű ezt a felettes énnel magyarázni, ámde itt most nem lélektanról van szó, hanem etikáról és metafizikáról, ez az érzett tekintet tehát egyrészt a zsigerileg is tudott, igazából elő nem írható kötelesség meg egyfajta láthatóság, transzparencia, amit itt nem lehet vallásos fogalmakkal, hittel magyarázni. Kristóf is beszámol a jeges énjéről, mely kívül áll rajta, és nemcsak látja, hanem át is látja őt. Ez a jelenség bizonyára azzal a világot konstituáló szubjektum-objektum összegöngyölödéssel áll kapcsolatban, amelyről Merleau-Ponty elmélkedik, s aminek alapja, hogy mint állatok és emberek látunk, és egyúttal látva vagyunk.
Most az író az, aki látja a látó Bizsókot a képzeletében, kívülről is, belülről is, meg azt is, ahogyan lát. Az író az összeszedés, sűrítés, kapcsolatteremtés, egyszóval a Dichtung princípiumát hordozza magában, ugyanakkor ez az író meg is bontja ezt a Dichtungot a faktuális történelmi-szociológiai-pszichológiai részletrealitás kényszerítésével és a párhuzamosságaival. Erről beszél egy teoretikus, Craig Owens, amikor azt írja, hogy a művészi autonómiát forszírozó modernizmussal szemben a posztmodernizmus „nem teszi zárójelbe és nem is függeszti fel a jelöltet, ehelyett inkább azon van, hogy problematizálja a jelölés tevékenységét”, miközben a művészet valamilyen módon megvallja a saját transzcendenciahiányát, és ellenállást fejt ki „a szimbolizáló, totalizáló impulzus ellen is, amely a modern művészetet jellemzi”. Nádasnál többek között – a nagy realista regényírók ilyen törekvéseit túlfeszítve – a történelem, a szociológia, az etnográfia, a pszichológia, a medicina, a mélylélektan tör be a művészeti szférába, és frusztrálja a zavartalan esztétikai élvezet, a mű adta transzcendencia vágyát. Az író nem mindent, de sok mindent lát, az írót viszont kontrollálja a valóság, a történelem és ennek milliónyi kis konkrétuma, faktuma, kontingenciája. A mese, a fikció nem fontosabb ennél, nem uralkodhat el rajta. Az író is rendelkezik perifériás látással, és látja az egész kontextust, például a világháborút vagy a kádárizmust, a nácizmust vagy a magyar antiszemitizmust és rasz-szizmust, avagy a fiatal Döhring esetében a kapitalista hazugságipart.
Tuba János életének meséjét etnográfiai pontosságú narratíva szállítja le a földre, konkrétan meghatározott geográfiai, szociológiai térségbe és történelmi időbe, és láttatja meg velünk a mesebeli hősként vándorló cigányok alakjában a társadalmi realitást, ami a nyomor, a kirekesztettség és a rasszizmus. Ebben a rasszizmusban a cigány/paraszt tengelyen nincs semmi meglepő, az elbeszélő kedélyesen ecseteli, annyira elfogadott, házias, tradicionális része a magyar valóságnak. (Akárcsak az antiszemitizmus más fejezetekben.) Kristóf és Bizsók áttöri előítéleteit, azonban gyakorlatilag lehetetlen, hogy maguk mellé vegyék a cigányt, aki ezt bizonyára (viszontáttétel) nem is akarja. Tuba különállása és magánya hozzátartozik a szépségéhez. Kimagaslik mindenki közül, mint ama „magányos faóriás”, amelybe később belecsapott a villám; élettörténete rohamosan archaizálódott, korszerűtlenné vált, a kultúra, melyben élt, primitívvé, ő maga pedig, mint ezt Kristóftól tudjuk, elvadult.
Tuba és Bizsók között apa-fiú kapcsolat alakult ki, tiszteletből és szeretetből fonva; Tuba úgy bámulja Bizsókot, mint Bizsók annak idején az apját. Ez a viszony a regényben ábrázolt, nemhogy sérült, hanem nemegyszer gyilkos apa-fiú kapcsolatok ellenpontja. Bizsók úgymond „elég jó apa”, s hogy képtelen megtenni a fiává avatási gesztust (a fogadott lánya esetében sem merészkedett sokkal tovább), az annyit jelent, hogy botrányra nem vetemedhet, s hogy a „vér szava” rá is hatással van, és megkeseríti a szája ízét. Bizsók annyiban is kivételes alak a regényben, hogy sok más szereplővel ellentétben tudatában van a mulasztásának, noha mindig akkor, amikor nem cselekedhet, és így a halogatás vétkébe esik. Sohasem jön el a kairotikus „alkalmas pillanat”! Ez a kisiklás, csuszamlás a regény minden szinten ismétlődő elcsúszott, kibicsaklott vagy hiányzó történéseinek sorába tartozik.8 A Párhuzamos történetek csúcsélményei közé tartozik az effajta nem-esemény, mert ami nincs, az is van. Bizsók látja. Látja Tuba üres helyét a saját lakókocsijában.
A valóságra szegezett tekintet mindig korrekcióra szorul. Sosem az a valós, amit annak vélünk, mert nem tudjuk elhagyni projekcióinkat. A valóság faggatása a képzelet munkája és egyfajta kölcsönös elszámoltatás nélkül nem lehetséges. Bizsók azonban nem író és filozófus, ő még csak nem is faggat-szaggat, hanem bevonja a lelkületébe, szemléletébe azt, ami a látókörébe kerül, és kellő óvatossággal intervenciókat végez rajta. Esze ágában sincs nagyot akarni, megváltoztatni a valóságot, nem teheti, hiszen azt, túlélő lévén, ajándékba kapta. Nem is építi az utakat, hanem csak foltozza, javítja, gondosan, akárcsak a pápaszemét. A szurok, a kalapács, a csavar, a kapocs, a drót, az izzó acél olyan eszközök és anyagok, amelyek kapcsolatot teremtenek a durva és a finom munka, a közös és a magán, külső és belső között. „Legelőször mindig a szárakat hajtotta ki, s szemügyre vette, hogy tartanak-e a stiftek. Ha kilazult vagy akár kihullott a stift, nem számított nagy balesetnek. Volt otthon egy egészen kicsi kalapácsa. Nem tudta pontosan, miként került hozzá, mert ilyen szerszámot csak az órások, talán az ékszerészek használnak, de volt. Ezzel a kalapáccsal a stifteket illetően jó előre be volt biztosítva. Hanem egyszer maga a szár törött el, és ennél még nehezebben megoldható feladat elé került, amikor ferdén berepedt, majd el is pattant a lencsét tartó keret. | A szár egyenlőtlen törési felületét forró szurokkal finoman bekente, s amikor megdermedt, szurokba mártott cérnaszállal szorosan áttekerte, erre meg a cérnaszálnál alig vastagabb rézdrótot csavart. A keret törését nehezebb megjavítani. Izzásig hevített acéltűvel olvasztott lyukat a műanyagba. Még ennél is tovább tartott, amíg sikerült egy olyan kicsiny kapcsot gyártania, amely pászentos lett ezekbe a lyukakba, és erősen tartott mindkét oldalon.”
Bizsók a saját szeme világát tartja karban olyan odaadással, ahogy a munkáját végzi – a kettőt a prózanyelv stiftjei és rézdrótjai kötik össze számunkra. Hogy lássuk, Merleau-Pontyval szólva, a világ és a szubjektum összegöngyölödését, egybetartozását és elkülönbözését, a kettő összehangolásának munkálatait, ami összepászíthatja a kétségeket, és áthidalhatja a kétségbeesést. A rasszizmus, a gyilkolással fölérő és azt előkészítő, hasogató szellemi művelet, az emberek aljas szándékú megkülönböztetésének formája, mint azt Tuba gyerekkori emlékeiből és Bizsóknak a cigányokra vonatkozó gondolataiból láttuk, szintúgy nem kiküszöbölhetetlen. Bizsók felügyelete alatt civilizációk súrlódnak és találkoznak, előítéletek omladoznak. Ahhoz, hogy összeálljon a kép, az érzékszervek munkájának ellenőrzésére és összehangolására és a lelkiismeret finommunkájára van szükség. Van egy különös mondat ebben a fejezetben, a háborús részben: „Álltak az éneklő sebláz zúgó méhkasában.” Rettentő ellentétes minőségeket és tartalmakat hoz egy szemantikai tető alá ez a mondat, vagyis bekezdés; az összeegyeztethetetlent egyezteti grammatikailag és ritmikailag. Talán még Bizsók almafái és a tábortűz melletti mesélés is ott zsong mint anticipáció ebben a mondatban, amiként a seb is feltárult a halálért vagy vízért esedező fogoly emlékképében. A káoszt a mondat rendezi el, a mondatot, vagyis a logoszt az ember. „Nem lehet, hogy az országban ne akadna egy”, írta Nádas Péter egyik etikai dolgozatában. Kis e-vel.

 

Jegyzetek

1. „Jézus azután tanítványaihoz fordult, és így szólt: »Boldog az a szem, amely látja, amit ti láttok. Mert mondom néktek: Sok próféta és király kívánta látni, a miket ti láttok, de nem látta; szerette volna hallani, amit ti hallotok, de nem hallotta.«” Lukács, 10: 23–24. (Kiemelés tőlem.)
2.
Madzar Alajos is a hallgatást választja: „Kényszeríteni szerette volna őt, még ne adják föl a reményt, sorsukat a beszéddel ne pecsételjék meg így.” A beszéd a reményt elronthatja vagy elveheti.
3.
Kant is sematikusnak mondja az eszmék valóságát.
4.
Ha jobban megnézzük a régi húszforintos bankjegy grafikáját, láthatjuk, hogy a széttárt combú férfiakt a pornográfia határát súrolja. Amikor Bizsók a katolikus templom festett mennyezetére gondol, szintén már-már megbotránkozik.
5.„Mindent, mi nem ennivaló, / megrágtam és kiköptem. / Magamtól tudom, mi a jó / s hogy egyremegy, szappangolyó / vagy égbolt van fölöttem.”
(József Attila: Könnyű, fehér ruhában.)
6. „A puszta túlélés miatt vezekelni… Végtisztességet adni, de nem a szó világias vagy egyházias értelmében, nem, hanem a lélek jegyében nem felejteni el se a helyet, se a létüket.”
Nádas Péter: Halottak néma morajában. ÉS, 2005. aug. 19.
7.„…a különbözőség mélyén valamilyen közösre mégis rátalált.” (PT, I. 346.)
8.
Markója Csilla írja, hogy „Nádas műveinek elméleti megközelítése során szinte csak mozgást kifejező terminusokkal operálunk: vetemedés, reszketés, csúszás, csuszamlás, felindulás, eltérítés”, egy másik esszéjében pedig: „Semmi sem illeszkedik teljesen semmihez, csak lokális igazságok vannak, és globális csúsztatások.”