Ayhan Gökhan

JÁNOS. NEM AZ EVANGÉLIUMBÓL A MÁSODIK NAPON

Nehezen öltözöl át, nincs zaj, nincs az ítélet-
visszavonást kisimító magánhangzó a hangodban.
A szabadulást, mint a megalkuvást,
elviselned többé nem kell, a farmer-
nadrág a földön, a mosdót tíz évig
takarítom utánad. Az azonosság

összetart és elválaszt, én a tagadást
képviselem különböző megfontolásból,
s te, a sorsába szakadt part, a némaság
sorsába szakadt, önmagáért-part
árnyékával folytatódsz a bőrömön.
A szeretet mohó szülőcsatornáján át
törött állkapoccsal jövök közel

az életedhez. A szív, a kar, a láb, a tüdő,
szervek és testrészek váltakoznak, mint az
istenek, ágyadon ötvenhét évig álmodtál,
s már csak egy hetet kell aludnod,
és meghalsz. Hidegebb van a kórházban, az ágyon,
bárhol, mint amikor csak fázol, és este van,
s másképp, tegnap este. Ezt az intimitást

érvénytelen szavakkal írod körbe. Egyidejűleg
a test emlékezete és a szív emlékezete
mélyül, és a mélyebb sodrás felé terel,
körbenyal a nyelv, mint halálod után
a kétségbeeséstől én a számat. Sérült
beszélgetések nyomvonalán elcsúsztam,
pokol a pokollal helyettesíthető-e?

Nem helyettesíthető pokol a pokollal.
Szeretnék beszélgetni veled, de a
beszélgetésről megváltoztak a fogalmaink.
A tested elfogy, mint közöttünk a nyelv,
a nyelved szépen fogy el, mint ez a nap is.
Hogy a testem vonásaiból vittél-e
magaddal valamit, talán csak az anyanyelved.

Milyen kórházfolyosón találkozik a kettőnket
azonosító két puha kéz? Az ágyban a szívroham
harmadik éjszakája mindig a harmadik. A tarra
nyírt fák az út vége felé kiteljesednek,
s a várostól nem jól látszó ég felhői
érkezések, búcsúzások. A búcsúzást
nem ismerted, mint a görög istenek sem,

amíg a kereszténység trónja le nem
taszította őket.

S a szív istenei is úgy hagyták el a szíved, hirtelen.