Várady Szabolcs

FÜST, KÖD, JÉG – ÉS MÉZ1

Mint nagy költőknél nemritkán, Petri költészetében fel-felbukkannak, visszatérnek alapképek, -képzetek. Annál is inkább, mert nála kitüntetett szerepe van a nézésnek.
Az utolsó kötet (Márton László szavával) „morzsalékos” világának ritka szilárdságú kivétele közismert:
„Hovatovább csak egy maradt velem,
de az igen, Istennek hála érte!
A szem mohó, éhes kíváncsisága,
a nézés gyönyöre, hogy minden látvány
a maga más-más módján színöröm”.

füst például. És itt a látvány nem független az életmódtól. A füst: dohányfüst. A hagyatékban találtunk egy kiselejtezett, Elégia című verset. Így kezdődik:

„Hová lesznek az elfeketült fejű,
dobozba bosszuságul visszatett
gyufaszálak? az üres szippantás
a két ujjad közt kialudt szivarból?
zsebben kallódó, görbe cigaretták,
a dohánytörekes zsebvarratok?
a töltőszerszámok, hülznik hová?
pipákba kövült réteges hamu
régészete? az almaszeletekre
szelidülni szétterített dohány?
a hideg füst lágy, horpadt gyűrűi,
hová a túltelitett hamutálak?”

Nem tudom, miért hagyta ki első kötetéből (és ha jól emlékszem, meg se mutatta annak idején, amikor pedig sülve-főve együtt voltunk) ezt az 1970-ben írt verset. Talán mert egy Kálnoky-vers, A kegyelet oltárán parafrázisaként indul? („Hová lettek a családi ereklyék, / a be nem vett orvosságok a polcról, / a titokban iddogált hajszeszek, / alig használt óvszerek, sérvkötők?”)
A vers vége megdöbbentett. Amikor kiderül: a dohányzás ínyenc megszállottja, ennek a huszonhét évesen írt szerepversnek a beszélője gégerákban szenved.
Az egészből egy sort tartott meg Petri, és a második kötetig várt vele, ahol már helye volt egysoros verseknek is: „a hideg füst lágy, horpadt gyűrüi”, és a címe a kötetet nyitó ciklusnak is a címe lett: Emlékmű.
Ugyanebben a kötetben olvassuk ezt is: „kimegyek a szobából / helyemre ül a füst” – ide majd visszatérek, a folytatásért.
Füst alkohol zeneverscím és kezdősor.
Jóval később, a füst másik arca, a Sár című kötetben:

                                                       „Mint bevágott
kocsmaajtó mögött, izzad, pállik, zümmög
ételszagban és füstben a világ.”

És mintegy rezignált búcsú az élettől, az utolsó kötetben ez a kis vers:

 

NAGY KIRÁLY LETTEM VOLNA

Botladozom, kószálok, csellengek
tétován, mint a cigarettafüst,
s marad utánam életművem:
sok cigarettacsikk és sok sörösdoboz.
Lőjetek sört!

Végül a búcsúkötet utolsó előtti zárlata:

„Csak a mozdulatlan füst
várakozik némán.
Csak egy csonk gyertya kanóca
izzik még.
Éjszaka van.”

A füsttel rokon képzet: a köd. „Szurdokok ködtavában” – olvassuk a második kötetben. Nyilván kamaszkori alapélmény, ki is derül, amikor visszatér egy másik versben: „mohón szívja egy szurdok ködszagát” – és a jelzett rokonság is kiderül a folytatásból: „a mephistofelesi gimnazista, hulló dohányú, / házitöltésű cigarettáit szíva”. De már az első kötetben is (a Hatvannyolc tele című versben): „rágyújt, aztán kinéz – s örül, / ha kívül vastag köd gomolyog / ablakáig sűrűn, fehéren.” És rokon ezzel a későbbi kép Petri egyik legmegbékéltebb versében:
„Szeretem az őszi hideg szobákat,
ülni kora reggel összehúzott köntösben
a kitárt ablaknál, vagy a tetőn,
párolog a völgy meg a csésze kávé
– ez hűl, amaz melegszik.”

Másik kedvenc látványa Petrinek: a jég. Nem a jégbe zárt hajón köztudottan egymást evő matrózokra gondolok, hanem főleg a zajló jégre, amikor tehát a jég nem a lágy füst kemény ellenpólusa, hanem éppen maga is lágyul. Az első kötetből: „Megrohadt jegen, édes légben / morzsák, sirályok.” Ugyaninnen:

„A zene kitódult az éj terébe,
sötét folyam, üres hidak fölé,
ahol jégtáblák önkéntes halálát
szoktam figyelni
a tompán remegő hídláb fölött.
Hersegve széthasad egy és a többi,
vak csordaként, fékezni tehetetlen,
rohan belé, halmozva pusztulást – a börleszk
elévülhetetlen szabályai szerint.”

És jóval később az Azt hiszik-kötetben (1985) ugyanez a látvány már nélkülöz minden iróniát.

                                                                 „éjféltájban
elindultam sétálni, csikorgó lépteimet a havon
egy szellemfül tekervényei talán őrzik,
a mondott budai helyről a Margit híd felé,
átlábolva az éjféli mise elszivárgó közönségén
a Ferencesek templománál, hogy ácsorogjak a hídláb fölött,
amin bölcs öreg jégtáblák zúzzák szét majd
olvadástól hemzsegő fejüket.”

De nem csak a jégtáblák, a jégcsapok is a világ vigasztaló jelenségei közé tartoznak. Az Égve hagyott vén szivar c. versben nélkülözhetetlen kellékei a békés (?) öregkornak: „Dunyhát, jégcsapokat, kocsonyát / az Abszolút Télre.”
A Februári hajnal-ban a jégcsapok olvadása a gyönyörűség forrása:

„A fagyott hó helyén most
vizes a párkány,
vizesen ragyog!
Csöpögnek a méteres
jégcsapok.
Ó, lassú, szép, könyörtelen
fogyatkozás.
Aláfolyik az ablaküvegen
az eleven
víz.”

A Sár című kötetben a jégcsapok képe a vers-én kétségbe vont, majd feltételesen megengedett létezésének talányosan metafizikus hasonlatává növekszik: „vagy lenni vélek, mint a jégcsapok, / ahogy csöpögve hűtik a Napot.”
És működik a jég metaforaként is, szerelmes versben: „Arcodhoz közeledni, melegén / olvasztani a szem száraz jegét”.
Ha viszont nem olvad, akkor a jég a komor arcát mutatja. Utolsó kötete ezekkel a sorokkal zárul:

„Fejünk fölött
mint izzó jégdarab
delel a téli Nap.”

Keménység – lágyság. Most, ahogy bóklászom a versek közt, arra jutok, hogy egy másik visszatérő kép is idetartozik. Van két gyönyörű kis vers egymás mellett a Körülírt zuhanásban, a Szerelmek és a Szeretők. A jég két alakban is megjelenik az elsőben. A szerelem itt egyrészt „Jég és aszály közt játszi évszak”. Másrészt viszont „holdfénybe fagyasztott lézengés”. A szeretők képe ugyanilyen artisztikus és egyben világvégi. „Kihasadt, mézbelű / szilván halódó méh. / Együtt / pörkölődnek, rohadnak / arannyá, feketévé / az elhagyatott kertben.” Ismerős a kép, az első kötetből: „körtehullából buggyant / mézcseppen dongó lakmározik”. És még ez is: „A világ fénylik / mint egy halott gyík / mint egy mézcsöpp”. De sőt, még ez is eszünkbe juthat ismét: „Megrohadt jegen, édes légben / morzsák, sirályok.” Rohadnak arannyá – megrohadt jegen – édes légben. Méz és arany. Hulla és méz.
méz egy húron pendül a jéggel a Maya című versben: „Sima, tömör, egynemű, telített: / mint a méz. Mint egy kavics, / külön csöndjébe gömbölyödve. // Beálló állapot: megszülető jég.” (Emlékszünk ugye, ellenirányból, az olvadó jég különféle alakzataira. És egy kivételesen érzelmes pillanatából a költő jégfényű szívére is emlékezhetünk.)
Méz, arany és hulla az Öt tételcímű versnek a B jelzetű szakaszában találkozik össze, amelynek már idéztem az elejét, a füst kapcsán. Lássuk egészben:

„kimegyek a szobából
helyemre ül a füst
ellepik hanghullámok
szék öbléből
illan el testem hője
falon át eltévedt
beszédrészek nyomomban
a döglött oroszlán
melléből méz szivárog
oszló világból
édes emberi
hang hullaméze
aranylik”

Nem tudom, Petri közvetlenül a Bibliá-ból vette-e az oroszlán melléből szivárgó mézet, amely ott (Bírák könyve, 14,8) a Sámson által széttépett oroszlánkölyök tetemében megtelepedett méhrajnak köszönhető, vagy esetleg Aranytól, aki ezt a helyet Görgey Artúr lányára alkalmazza az emlékkönyvébe írt versében („oroszlánnak felszakított / kebeléből mézet”), de nem is ez a lényeg, hanem az a zenei áramlás és lebegés, amely a korai kötetekben még gyakran ellenpontozza az élet rideg prózáját, illetve önnön morbiditását.
A nézéssel kezdtük, de persze jól tudjuk, hogy a vers szavakból készül. A szép és még biblikus felhanggal is aranyló befejezés mélyén egy szójáték lapul: a hullám hullává alakul: „hanghullámok” – „hang hullaméze”. („Nekem minden csak hangzik”, írta a vége felé Petri, de itt még ezt úgy intézi, hogy akár észre se kell vennünk.)

 

Jegyzet

1. Elhangzott 2013. december 20-án a FUGA-ban, a Petri György születésének 70. évfordulóján rendezett konferencián.