Tomaji Attila

VALAKI MONDOTT VALAMIT

Kelemen Mária emlékére

Azokban a napokban leginkább whiskyt ittam, langyosat,
ki nem állhatom a jéggel telt italokat. Meg bort, sokat.
Újraolvasási láz gyötört, a Házam lángra gyullad volt soron.
Meleg szélben imbolygó lombkoronák járták táncukat bennem,
illatok visszahozhatatlan nyarakból, levélpettyes, forró napsütések,
erdők, tenger, dagály – az anya hatalmas lélegzete, egy még teljes,
nem csereszabatos, visszavonhatatlanul lejárt világ.
Derengtem napokon át –

Aztán, persze, támad a szél, az átkozott őszi szél,
befejezhetetlen hullnak kéken-sárgán, zörögve hullnak a levelek.
A hangok az újabb üveg kadarka után erősödnek fel igazán,
a szív túlforrósodik, homlokig szökik a halálláz.
Csukom is a könyvet, megyek aluljárókon át, épp a Nyugatinál.

Te nem ismered a lányokat itt,
különösképp azt az aquamarin szeműt nem,
aki mint egy versből, váratlan lép az oszlopok mögül elő,
szex, kérdi, s e szóért becsültem őt, mesterét a sűrítésnek.
Később kevertet kért és sört, pikolót. Ízlését miért vitattam volna?
Örülök, hogy még élsz. Nem láttalak hónapok óta.
Majd utcák hosszú sora, kirakatok vizén úszik kalapom,
Mallarméra gondolok, hogy a világnak vége lehet,
de a kalapnak soha, mert láthatatlan alakban
minden korokon át létezett,
és ha ő így, akkor én is létezek, hisz homlokomba
húzva itt járok-kelek Budapesten, köztetek,
hol minden a tegnapok örök hordaléka, ti is, én is,
örök életű árnyak a kapualjakban,
utánzás, folytatás, golyónyom és emléktáblák omló falakon,
egy végleg elaludt város suttogása a résekből,
de én az ő hangját hallom, még él,
tenyerén tartja a szenvedés,
hallom a hangját,
szeretem a harangokat, az eső kopogását is szeretem,
és az ott az övé, az arc, merül két párnahab között,
az ott az ő teste, a fájdalom medrében lobog,
az ott az ő keze, mi ringatott,
most magát ringatja, haját kibontja, s int a zöld üveg mögül.

Futok, és fut a szél, a szélbe nézek,
loccsan a sár cipőm alatt,
s mintha túl az életen, az életen túlról
valaki kérdené:
hány kiló egy rózsaszál,
hány kiló egy hiába feltárt seb a testben –

És szagolta orrom a halált a rózsában,
és hallotta fülem a könnyű szívű madarak énekében,
és zúgtak a Rózsák tere harangjai,
és dobolt a párkányokon a lágy eső – –

Zárásig a Skanzenban húzom meg magam,
cigarettázni itt ma még szabad.
A füstben talán lassabban talál rám halálom,
saját halálom, ami úgy illúzió, mint a másik, a tiéd.
Sötét pohár és kiolvasott könyv az asztalon.
Fecsegések. Hallgatások. Tanulok ülni csöndben,
halni a halóval, hogy élhessek. Halkan énekelnek
árnyas csontjaim. Ki sose mondott
szavaim visszanyelem. Üresen duruzsolnak
körbe-körbe malmaim, egy örök körbe érve.
Álom és ébredés közt, belső esőtől ázva
vonulnak bennem az évtizedek,
mind, ami, te egyetlen, te drága,
veled együtt telt, s még itt vagy velem,
mikor hajnalban telefon szól,
valaki mond valamit a távolból,
hallom a halálhozó suttogását,
merül az éjszaka roncsa, a füst remeg,
s a fölhalmozott készletek,
melyek mozdulatlanul ragyogtak,
mint sziklák a lassú virradatban,
nekilódultak, s átütötték szívemet.

Valaki mondott valamit,
s agyamban lángra gyulladt a házam:
elveszítettem az édesanyámat.