Tomaji Attila

SZÁJA TÁTOG

A falból egy hosszú résen át
a gyerekkor hangja, vékony hajszál.

Sűrű suttogások ömlenek a falakból,
tévedések, az önámítás váladéka.
Egy kép lebeg. Az éj mohó szakadéka
magához rántja. Hullás épült a szavakból.

Száll a lélek sötét madara. Súg valamit ő is,
mosolya dúlt semmiség, csalóka látomás.
Pokolzsivaj kenődik szét közömbösen. Állomás,
hol életen át vesztegeltél, keserű ködbe tűnik.

Hajótörés. Merülsz a fáradt férfikor
kataton, ócska emlékmorajába.
A test utolsó néhány karcsapása.
Még látszol. Eltűnő, szétfoszló ikon.

Lesüllyed a néma sors, a szája tátog.
Nem sikerült. Nem voltunk halhatatlanok –