Szabó Szilárd

A KUDARC PANOPTIKUMA – ÁTJÁRÓ EGY OTTHONOS VILÁGBA

Bevezető a „Bukott írók életrajzi lexikoná”-hoz

 „Success is sure to failure near allied,
And thin partitions do their bounds divide.”
(Rögtönzés John Dryden nyomán)

Amióta a technika engedi, szokásommá lett, hogy angol nyelvű kulturális cikkekre vadásszak a világhálón. Gyakran előfordul, hogy gyöngyszemre bukkanok – jóval gyakrabban, mint a magyar oldalakon –, ám a Nagy Karbunkulust, melynek párja után Hawthorne kincsvadászai kutattak a Kristály-hegység labirintusában, nem leltem egészen a közelmúltig. Ekkor, ez év februárjában, a Guardian Books cikkére lettem figyelmes; szerzője a Sorbonne tanára, Andrew Gallix, címe pedig: In Theory: The Unread and the Unreadable. A cikk, amint a címből sejthető, az „elfeledett irodalom” kétes értékű apológiáját zengi – hajlok rá, hogy kétes értékűnek nevezzem, ámbár ha meggondoljuk, hogy Paul Bourget-tól Gerhart Hauptmannig, H. G. Wellstől Herczeg Ferencig elsőrangú írók egész sorának kelt már rossz híre haláluk után, nem volna szabad annak tartanunk. A cikk a témát tárgyaló szakmunkák egész sorát vonultatja fel, és linkkel is szolgál majd’ valamennyihez. Egy belső hang azt súgta, hogy kattintsak rá az egyikre. Megtettem, és a következő percben a talaj megbillent a lábam alatt, a dimenziók elmozdultak, örvény támadt, s a létező világ mögött hirtelen új tér nyílt meg, tele új emberekkel, új lehetőségekkel és új természeti törvényekkel. Olyasmit éreztem, amit Borges hőse érezhetett, amikor rábukkant a tlöni enciklopédia kötetére. Megtaláltam a Bukott írók életrajzi lexikoná-t.
Elég volt belepillantanom, azonnal láttam, hogy nagyszerű alkotással van dolgom. A lexikon teljes címe nemcsak a mű jellegéről, de a szerző romantikus lelkialkatáról is jó fogalmat adott: Bukott írók életrajzi lexikona – olyan írók tiszteletére, akik így vagy úgy kudarcot vallottak az irodalom terén. Minden héten egy-egy rövid életrajz kerül postázásra. Egy év után valamennyi eltűnik.” Aki ezt a címet kitalálta, nemcsak a folytatásos történetek vonzerejét ismeri, mely a hírhajsza taposómalmába tört, irodalomról hallani sem akaró mai sajtóból rég kiveszett, hanem – műve eltűnését kilátásba helyezve – a minden mulandó szépséget körüllengő varázs borzongató erejét is érezhette már. A közlés 2012. április 4-én vette kezdetét, amikor tehát a szerencsés véletlen folytán bekapcsolódtam, a sorozat már a vége felé közeledett. A hátralévő másfél hónapot lázas izgalomban arra szántam, hogy lefordítsam a művet – nem mintha nem lett volna elmenthető az anyag, de szerettem volna mielőbb belakni ezt az elbűvölő tartományt, érezni, ahogy az új világ feltárja előttem minden titkát. És valóban, amíg abban a másik térben munkálkodtam, távol a hazai közegtől, úgy éreztem, szebb, méltóbb és igazabb életet élek. Aztán, ez év áprilisában, úgy, ahogy a cím ígérte, egy héttel az utolsó, 52. folytatás közzététele után, a mű eltűnt mindenestül. Az üresen maradt webhelyen a szerző búcsúüzenetet tett közzé, mely egy távolinak tetsző időpontban a mű kötetkiadását ígéri. Egyik szemem sírt, a másik nevetett: szomorú lettem, hiszen attól a naptól fogva, hogy a könyv megjelenik, nem csak a happy few kiváltsága lesz e csodálatos mű ismerete; ám örültem is, hiszen értékítéletem egy tekintélyesnek látszó kiadó által megerősítést nyert.
A mozaikszerű alkotás fiktív írók rövid életrajzaiból áll együvé. Valamennyi önálló, kerek kis darab, melyek közt hivatkozások szálai feszülnek. A képzeletbeli írók valahogy úgy állnak távoli kapcsolatban társaikkal, ahogy a különböző Mauriac-regények alakjai ismerik egymást szegről-végről – a nem létező nevek és könyvcímek úgy bukkannak fel hol itt, hol ott, ahogy a Mahruh veszésetájain tűnik fel néha a Fehér Egyszarvú és a Kolibrilány. Akad olyan fejezet, amely több szálat összefog, de olyan is, amely egymagában áll. A szerző minden jel szerint összefüggő világegyetem megteremtésén fáradozik: a látható irodalom árnyékában meghúzódó bukott szerzők birodalmát szeretné megalapítani. A háló egyelőre ritka szövésű, de talán éppen a hézagok rejtik az ígéretet arra nézve, hogy már készül a folytatás. A műnek kerettörténete, ha úgy tetszik, epikai alaphelyzete is van, melyet a 6. fejezet egy odavetett, zárójeles mellékmondata vázol mesteri hanyagsággal. Valóban, szinte látjuk magunk előtt a hórihorgas „szerkesztő” alakját, amint üres romépületekben és dohos pincékben kutat kéziratok után. Ez a ravasz írói fogás a művet valamelyest regényszerűvé teszi, igaz, csak annyira, amennyire A kétségek könyve vagy a Bartleby és társai, Enrique Vila-Matas könyve regénynek tekinthető. A mű teremtett világa gondosan a való világba ágyazódik. Sigmund Freudtól Allen Ginsbergen át a bűnöző Kray fivérekig ismert alakok egész sora játszik kisebb-nagyobb szerepet a hősök életében. Néha nem is olyan könnyű kideríteni, hogy a szóban forgó személy élő-e vagy kitalált alak. A 4. fejezetben felbukkanó hamísító, Louis Nodier nyomát például nem találtam, de a 9. fejezetben említett ankarai futballista, Yildirim Kemal valóban létezik.
Miféle írókról szól hát a történet, és miféle „bukás” az osztályrészük? A szerző nem határozza meg a fogalmat, tudva jól, hogy a kudarcnak ezer formája lehetséges. Annyi bizonyos, hogy a „bukott író” semmi esetre sem a „tehetségtelen író” szinonimája, bár talán akad köztük ilyen is; legtöbbjüknek csak nem volt szerencséje, „mártírrá buktak görbe véletlenen”, ahogy Weöres mondatja Mallarméval A vesztés-ben. Aki vonzódik a rendszerezéshez, a Bíél alapján tudományos értekezést írhat a kudarc válfajairól; magam e helyütt csak szemléltető célú vázlattal szolgálhatok. Bukott írónak tekinthető bárki, aki nem ír (39. Marta Kupka, 50. Lord Frederick Rathole), aki túl sokat (49. T. J. Waronker) vagy túl keveset ír (25. Aurelio Quattrocchi), aki nem jut túl az első mondaton (24. Nate Sheehan), vagy abbahagyja az írást (42. Molly Stock). Akiben az élet vonzereje erősebb, mint az irodalomé (3. Jürgen Kittler, 6. J. D. „Jack” French, 21. Lys la Rue, 48. Hermann von Abwärts), vagy aki az irodalmat választja ugyan, de elzárkózik az élettől (20. Friedrich von Schoenvorts báró). Akit az erősebb szellem hatása örök másodlagosságra ítél (5. João Quaresma, 19. Hans Kafka), aki a drogoknak adja át magát (27. Wellon Freund, 44. Hugh Rafferty), vagy önkényuralmi rendszerben próbál meg alkotni (22. Ivan Juvacsev, 26. Simon Sigmar, 34. Hartmut Trautmann). Aki a minimalizmus csapdájába esik (15. Bas van de Bont, 30. Virgil Haack), vagy műfajtévesztés áldozata lesz (28. Aston Brock, 36. Lysva Vilikhe). Akit saját teremtménye öl meg, mint Frankensteint (37. Charles Hébé), s aki bibliai próféta szeretne lenni (38. George Warrilow). Akinél az írás betegségtünet (31. Ellery Middlemon), egyszerű testgyakorlat (11. Maxwell Loeb), a mágia eszköze vagy a megszállottság következménye (41. Robert Roberts, 43. Benjamin Rust, 45. Ellen Sparrow). Aki egy kisközösség melegére vágyva reménytelenül keres hazát vagy társakat (46. Peter Trabzhk, 47. A Beasley-kollektíva). Aki a másolásban vagy a műfordításban próbál kiteljesedni (4. Eric Quayne, 35. LaMotte Fouqué). Aki túl nagyra tör, és az abszolút művészi tökélyt (10. Wendy Wennig, 40. Edward Nash) vagy a világot magában foglaló Alef-formulát kutatja (32. Felix Dodge). A sort egy árnyalak zárja, akinek csak a legendája létezik (52. Marie Levallois). Bukott íróvá lehet még, akinek műve ilyen vagy olyan okból nem jut el a közönséghez: nyoma vész (1. Casimir Kostrowicki, 2. Stanhope Sterne, 33. Makszim Makszimics), egy feltörhetetlen kód foglya marad (16. Veronica Vass, 23. Otha von Orkkut), maga a szerző semmisíti meg (7. Pasquale Frunzio, 13. Ernst Bellmer), elemészti az idő (17. A Kecskepásztor költője), elvész a közvetítésre tett erőfeszítések során (12. Martin Burscough), vagy egyszerűen csak nem talál olvasót vagy kiadót (9. Yildirim Kemal, 18. Daniel Finnegan). Az útleírás reménytelenségével három fejezet is foglalkozik (8. Kevin Stapleton, 29. Thomas Bodham, 51. Wilson St. John). Egy különleges fejezet, amely némiképp szemben áll a többi ötveneggyel, azt példázza, hogy a közönségsiker a bukás egyik alesete lehet (14. Belmont Rossiter). Különc figurák sora vonul el a szemünk előtt, kiknek alakja, „esete” alighanem érdekesebb, mint a művük lehetne – de művüket, már akinek van műve, nem ismerjük, így ebben nem ítélkezhetünk. Ingoványos talajra lépnénk, ha bármelyikükről is kijelentenénk, hogy tehetségtelen. A tehetség néha sugárzóan szembeötlő, néha viszont késve, búvópatakszerűen mutatkozik – mint ahogy ellenpárja, a kontárság néha nagy hűhóval a siker színében tetszeleg.
Ismeretes Nabokov elmélete, miszerint nem lehet hiteles művészregényt írni anélkül, hogy föl ne mutatnánk a művész alkotásait. Művek híján ugyanis az olvasó vakon, becsületszóra kénytelen elhinni a szerzőnek, hogy hőse ilyen vagy olyan alkotó – ami abban az esetben, ha a művészi érték kulcsmotívum, könnyen tönkreteheti a regényt. Henry James elbeszélése, A mester intelmei olvastán vajon biztosak lehetünk-e abban, amire a narrátor csak finoman céloz, hogy literátor hőse, Henry St. George egyre rosszabbul ír? James egy helyütt azt a mondatot adja hőse szájába, hogy már nem képes undor nélkül elolvasni a saját könyve korrektúráját – ez a legnyomósabb érv, ám az is igaz, hogy előbb-utóbb minden író eltávolodik saját művétől. Zola A mestermű-ben hosszan részletezi Claude Lantier erőfeszítéseit és művészi elgondolásait, így róla el kell hinnünk, hogy komolyak a szándékai – de az eredmény vajon mennyit ér? Zola, inkább tanácstalanul, mint rafináltan, homályban hagyja ezt a pontot. A Néró, a véres költő-nek vajon lehetséges-e olyan olvasata, amely abból az előfeltevésből indul ki, hogy Néró nagy költő? A magyar Kosztolányi-szakirodalom olyan mélyen benne áll a humanista tradícióban, hogy soha még csak föltenni sem merte ezt a kérdést. Mintha bizony nem éppen magyar példák, Balassié, Zrínyié és Listiusé cáfolnák legfényesebben azt a hiedelmet, hogy minden költő békés, jóravaló fickó. Ugyanezen az alapon kérdezhetjük, vajon a Doktor Faustus olvasható-e oly módon, hogy Leverkühnt sarlatánnak tartjuk? Az ihletett műelemzések a narrátor esszéírói tehetségét vitán felül igazolják, de olyan kiadás még nem született, amelyhez CD-n mellékelve volnának Leverkühn zeneművei. Karel capeknél minden erővonal afelé mutat, hogy Foltýn zeneszerző kontár akarnok – de nem éppen ez az egyértelműség szegi-e kedvét az olvasónak, aki a korábbi, egyszólamú, de a kérdéseket nyitva hagyó regény, az Egyszerű életesetében szabadon találgathatott? Méliusz József nagy költőnek igyekszik beállítani Horace Cockeryt, de vajon a regényhez csatolt, igencsak gyarló Cockery-versek nem hatnak-e a szándék ellenében? Nem inkább Jacques Rivette találta el a helyes arányt, aki A szép bajkeverő-ben megmutatja ugyan Frenhofer néhány primitívnek tetsző, de mélynek is felfogható festményét, hogy aztán végső mesterművét, amelyet végül befalaz a műteremben, homályban hagyja? Kiélezett kérdések, melyekre másutt kell megadnunk a körültekintő választ; de talán a kérdés is elegendő ahhoz, hogy óvatosságra intse az olvasót a kitalált művészfigurák megítélése dolgában.
Ne firtassuk hát, hogy a Bíél hősei kontárok-e vagy félresiklott zsenik. Maga a szerző is csak ritkán esik abba a hibába, hogy ítéletet mond műveikről, ha ugyan ez hibának minősül ilyen kivételszámba menően. Az értékítélet a kritika dolga, és az ideális kritika világában élesen elválik egymástól kudarc és siker, miközben a hús-vér kritikusok zöme, karrierjét féltve, rendszerint csak maszatol és köntörfalaz. Ám a Bíél világában nincs mód a kritikai ítélkezésre, hiszen nem a műveket látjuk, hanem a szerzők életét. És az élet világában, a szerzők személyéről ítélkezve, a pályát madártávlatból, a művet kivonatában szemlélve, néha csak előfeltevés vagy nézőpont kérdése, hogy a kudarc vagy a siker árnyait látjuk-e élesebben. Abban az életben pedig, melyet a Bíél ábrázol, szinte csak olyan szemszög létezik, amely – platonikus tisztasággal, az abszolútum vagy a halál végpontjáról – a kudarcot törvénynek, a sikert kivételnek mutatja.
És ez a nézőpont mindenütt meglelhető, ott is, ahol eleddig jobbára csak konstruált sikertörténetekre nyílt kilátás: a nemzeti irodalomtörténetek világában. Játsszunk el a gondolattal: a magyar irodalom hajdan élt alkotóiból vajon össze tudnánk-e állítani a bukott írók hasonló panoptikumát? Kölcsey kórképét a Bíél honi társszerzőjeként nagyjából így állítanám fel: romlandó szókészlettel, vértelen árnyakat teremtve képzelgett olyan érzésekről, amelyeket megélni alkatilag képtelen volt. Berzsenyi, Katona, Vörösmarty utolsó, néma évei vajon a bukás vagy a megalkotott remekmű tudatában teltek? A visszatért Petőfi szellemalakja a Politikai divatok-ban nem akkor önmaga igazán, amikor kudarcát bevallva így jellemzi saját költészetét: „nem vers az már, csak rímes káromkodás”? Az idő előtti halál minden esetben bukás, még ha az utókor megdicsőüléssé stilizálja is. A nagyot akaró Bródy Sándor prózája nem úgy viszonyul-e akármelyik tisztes tollforgató kortársáéhoz, mint elnyűtt felmosórongy az angol szövethez? Tömörkény István szánalmas megrekedése a szépirodalom és a szociográfia közötti senki földjén vajon nem a két szék közt pad alá esés kudarca-e? A nagy tehetségű Thury Zoltán alakja vajon nem enyészik-e semmivé a vele azonos irányba törekvő, de nála nagyobb erejű Móricz árnyékában? Cholnoky Viktort olvasva érzünk-e mást, mint az igyekvés görcsét egy misztikus tartomány felé, ahová Poe és Bierce eljutott? Gozsdu Elek lelépése a tüneményes kezdet után, ahogyan gügyögő hangú levelekben kereste egy nála intelligensebb és jobban író nő kegyeit, vajon nem a kudarc leggroteszkebb formája-e? A drogoktól elhülyülő, majd gyilkosságra és öngyilkosságra vetemedő zseni, Csáth Géza vajon nem a bukott író tökéletes mintaképe? És hiába a kikezdhetetlen minőség, József Attilának is ott a helye mellette, hiszen elkövette azt a hibát, hogy a költői következtetéseket az élet területén vonta le. A politika balekjaivá lett írók a pártállami időkben, a Bíél idevágó bejegyzéseinek logikája szerint, egytől egyig bukott írók, még azok is, akik ügyeltek a stílusra. Sőt, az ellenzékük is az, hiszen ők is egyazon, kétosztatú rendszer foglyai – bár nekik annyi a javukra írható, hogy az idő távolából a szidásnak rendszerint jobb az akusztikája, mint a hízelgésnek. A létező létét tagadni tett, megerősíteni meddő szószaporítás. A dicshimnuszra a kutya sem emlékszik, a levágást száz év múlva is emlegetik.
De másfelé is tekinthetünk. Vegyük Jókait, Mikszáthot, Krúdyt és Móriczot – négy ász a pakliban, őket arcátlanság volna bukott írónak nevezni, hiszen mindvégig tartották a formájukat. Pedig van olyan pont, ahonnan nézve még csak nem is látszanak, hiszen egyikük neve sem fordul elő az 1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz című gyönyörűen illusztrált, mérvadónak szánt s nemrég magyarul is kiadott angol–amerikai regényzanza-gyűjteményben. Mosolyoghatunk persze az efféle kiadványokon, ám dőreség volna tagadni, hogy lassan már idehaza is nagyobb hatást fejtenek ki, mint a honi értékelések. Tudjuk jól, hogy a világirodalom erőterét soha nem a mi térségünkben alakították, s a jövőben sem várható ilyen fordulat. Ha pedig beteljesül a herderi jóslat, ha – Illyéssel szólva – világgá szóródunk, mint söpredék, ha – Örkénnyel szólva – eltűnünk a nagy büdös semmiben, akkor kivétel nélkül minden valaha élt magyar író bukott íróvá lesz, aki eladdig nem tudott beférkőzni a világnyelven olvasó közönség emlékezetébe. Abban a hadészi árnyékbirodalomban lakozunk majd, ahol legfeljebb honfitársainkkal válthatunk szót a magunk egész egyszerűen felfoghatatlan – „frankly incomprehensible” – magyar nyelvén. (A Bíél 35. fejezete jellemzi nyelvünket ezzel a kifejezéssel.) Vagy ki tudja, talán már rég ott vagyunk, csak még nem vettük tudomásul. Inkább külhoni sikereinket nagyítgatjuk, s magunk közt igyekszünk úgy tenni, mintha léteznénk. Írásom címe ezért szólít fel rá, hogy érezzük otthon magunkat ebben az irodalmi árnyékvilágban.
A Bíél művészi értékét nem szeretném hosszan bizonygatni; az alábbi részlet, a mű első negyede, talán önmagáért beszél. De hol a helye a mai világirodalom térképén? Mindenképpen méltó a metafikciós irodalom argentin mesteréhez. Messze túlszárnyalja A csalás világtörténete korai Borgesét, igaz, Pierre Ménard vagy Herbert Quain esete már két igen erős fejezetet alkotna a műben. Szerzője minden bizonnyal brit ember Közép- vagy Kelet-Angliából; erre vall, hogy jól ismeri Manchester és Norwich környékét. Alapos műveltsége olyan területekre is kiterjed, mint a lettrista és szituacionista mozgalmak, Guy Debord munkássága és a nálunk még hírből sem ismert pszichogeográfia irányzata. Igényes stiliszta; néha remek poénnal kerekíti le darabjait, emlékezetes figurákat teremt, és jó érzéke van a változatosság iránt. Fanyar humora mögött kiérlelt, szkeptikus világszemlélet áll. Példái és hivatkozásai italo- és russzofil vonzalmakról árulkodnak. A magyar kultúrában nem lehet túl járatos – Veronica Vassról azt állítja, hogy családneve lengyel (!) eredetre vall –, de a magyar kudarc specifikumát jól ismeri, ezt a kivesző nyelvekről szóló, drámai erejű 23. fejezet tanúsítja. Minden bizonnyal ő is osztja azt a nézetet, mely szerint a mai Amerika sikermániás világszemlélete nem egyéb, mint a kései Nietzsche önáltató, hisztérikus erő- és egészségkultuszának kivetülése, hiszen azon igyekszik, hogy a kudarcot néven nevezve, az ember természetes állapotaként fogadtassa el.
Talán nem minden bejegyzés egyforma erejű, és lehetne tenni kritikai megjegyzéseket is – a Wendy Wennig-fejezet poénját elég könnyű kitalálni; az Ivan Juvacsev-fejezet Kelet-Európában közhelyszámba menő történetet mond újra; Belmont Rossiter alakja a kelleténél jobban emlékeztet Bulwer-Lyttonra, és szívesen olvastunk volna párat Nate Sheehan zseniális nyitómondatai közül –, a mű egésze mégis meggyőző világteremtő erőre vall. A szótárforma Calvino A láthatatlan városok című könyvét idézi; a tárgy – az alkotói kudarc alakváltásai – Vila-Matas említett könyvével tart közeli rokonságot. Nagy különbség viszont, hogy míg a spanyol szerző fásult és tehetetlen narrátora létező írók nyomait kutatja, addig a Bíél szerzője maga teremti meg hőseit, szerkesztő alakmása pedig nagyon is tevékeny figura. Az ő dinamizmusában mintha az a helyzeti energia jutna kifejezésre, amellyel a korszellem erősíti fel a vele egybehangzó művek szellemét. Éppen ez, a korszerű tárgyválasztás viheti paradox módon még akár világsikerre is a művet, hiszen az új, virtuális létezés szabadabb terében az eddigieknél jóval több ember képzelheti magát sikeres vagy bukott alkotónak. Ez a rengeteg ember a Bíél-t olvasva mind úgy érezheti: tükörbe tekint. Talán maga a szerző is sejti a művében feszülő lehetőséget, hiszen a 47. fejezetben így számol le elődeivel: „Olasz földön Luther Blissett és a Wu Ming-tagok megtették az első lépést, de ma már látni, hogy művük, minden erőfeszítés ellenére, szoliptikus töredékességbe hullott.” Kimondatlanul is ott van ebben a remény, hogy talán a Bíél lesz az eljövendő korok kollektív megaműve, amely kiteljesedik térben és időben.
Végére hagytam azt a kérdést, amellyel talán kezdenem illett volna: ki a mű szerzője? A lexikon – mint már céloztam rá – névtelenül jelent meg. Nem csekély fáradságba került felkutatnunk azt a webhelyet, ahol a Bíél szerzője bemutatkozik, és magáénak vallja alkotását. „Szerzőről” beszélek, de hogy pontos legyek, szerzőnk az említett webhelyen „szerkesztőnek” titulálja magát. Talán csak szerénységből teszi, ám nem zárható ki az a lehetőség sem, hogy eleve kollektív alkotással van dolgunk. Ugyanitt a fényképe is megtekinthető: fiatal embernek látszik, s a rövid önjellemzésben nem tesz említést arról, hogy akár egyetlen könyve is megjelent volna. Neve, a hiányos és igencsak gyakori C. D. Rose név, rendkívül megnehezíti a további nyomozást. Éppen ezért egyelőre nem érezzük feljogosítva magunkat arra, hogy e tünékeny és alig föllelhető forrás alapján a Bíél fölé írjuk a megadott nevet. Amíg a beharangozott kötetkiadás napvilágot nem lát, tudomásul kell vennünk a bosszantó – avagy éppen vonzó – rejtőzködést. Mindenesetre így, egyelőre anonim alkotásként, a Bíél arra talán még alkalmasabb lehet, hogy magyar írókat serkentsen újabb fejezetek írására – felkínálva nekik a lehetőséget, hogy a szükségképpen rájuk váró bukással szembenézzenek.

2013 nyarán