Marno János

MIT KÖHÖGÖK ÉN ITT NEKED?

Változat egy Petri György-dalra

Üldözik egymást a napok, mint a felhők
a város felett egy tévésorozatban,
mely nem is olyan botrányosan rossz,
mint megszoktad volt még húsz évvel ezelőtt,
vagy akár csak tízzel is, amikor pedig
már ment a Maffiózók, bár ott a felhők
nem játszottak jelentős szerepet. Sem New York
éjszaka felülnézetből, a cikázó fénycsíkok,
hogy a fények is űzzék egymást, ne csak a felhők,
mert közben nem derülhet a szereplőkön
a néző, s meg sem nagyon kedvelheti őket,
főleg nem úgy, mint a maffiózókkal tette,
szívébe zárva végül az összeset, a fasz
emlékszik rá mostanra már, hogy miért;
itt most az nem megy. Itt a sztori húsa
egyetlen gyilkosság magvára épül, s így vala-
hogy ki féregre, ki féregjáratra emlékeztet.
Nem expliciten feltétlenül. Többségében
inkább csak közérzetileg. Aztán kilövöm
a tévét, és átülök ide a gépemhez, a könyved
fölé görbedve, és nyomban erőt vesz rajtam
a köhögés kényszere, mely képzeletemben
kihajt a ködbe, ahol lassan kirajzolódni látlak
egy kádban ülve, összedörzsölve tenyered,
lehántva róla a bőrt, inat s a kevéske húst,
míg a csontját nem éri el a történet. Majd úgy
térek ágyba, hogy a köhögésem sem csillapult.